Előd
8 °C
17 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Az aspergeres fiú nyomozni kezd

2014.03.23. 16:08 Módosítva: 2014-03-23 20:08:09

Vannak történetek, amiket azért kell elolvasni vagy megnézni, hogy jobb emberek legyünk. Mark Haddon díjazott regénye, A kutya különös esete az éjszakában olyan könyv, amitől biztosan jobbak leszünk, én legalábbis biztosan az lettem. A történetben egy Asperger-szindrómás fiú egy vasvillával meggyilkolt kutya tettese után kezd nyomozni: a tanárnő szerint egy detektívtörténetben meg kell halnia valakinek, míg Christopher szerint a lényeg, hogy meg kell fejteni, ki volt a tettes. Nyomozni nemcsak gyilkosságok után lehet, hanem saját életünkben is, ami azért frusztrálóan izgalmas játék: a nyomozó és a nyomozás célja egy és ugyanaz lesz.

Az először egészen banálisnak látszó detektívtörténet borzasztó csavart hoz, és itt kivételesen már az is spoiler, hogy jelezzük, lesz egy csavar. Pedig A kutya különös esete az éjszakában mélyen emberi története igazán ekkor indul be. A fiúnak olyan információkat kell feldolgoznia, amit senkinek nem lenne könnyű. De egy rejtély megfejtése sok újabb rejtélyt hoz maga után.

Mark Haddon a könyvében egyetlen egyszer sem mondja ki főszereplőjéről, hogy aspergeres. Miért fontos ez? Nem a betegség határozza meg a könyvet, nem engedi működni sztereotípiákat és előítéleteket. A történetet nem bélyegzi meg egy betegség, nem telepedik rá, nem kell szórakoztató Esőembert csinálni mindenkiből, mert bár az marha vicces, csak elrejti az egyén bizonyos színeit.

Az olvasónak/nézőnek is nyomoznia kell, hogy ki is a főszereplő valójában, illetve saját érzéseit is rendbe kell raknia, mert sok erős dologgal találkozhat. A színdarab tehát egy hiperérzékeny fiúról szól, akinek a világ fekete és fehér, igen és nem, igazság és hazugság zárt világában minden érzés, szín, hangulat felerősödik, és egyre nyilvánvalóbbak lesznek az életünket egyébként átszövő hazugságok és ferdítések. Egy fiút ismerünk meg, aki a szokottnál érzékenyebb, nem bírja, ha hozzáérnek, és ha valaki érthetetlenül, szóképekkel kezd beszélni, akkor megrémül. Mindeközben borzasztóan okos. Ő nem tud hazudni, képtelen rá, így amikor a darab elején megtalálja a rendőr a vasvillával leszúrt kutya mellett, akkor is csak az igazat mondja, hogy nem ő volt.

Az utóbbi években jó sok aspergeresről szóló könyvet olvastam. Először nem tudtam, miért alakult így. Egyszerűen úgy jött ki, hogy A kutya különös esete mellett nagyon megszerettem a Rém hangosan, irtó közelt (Jonathan Safran Foer) és a Nézz a szemembe (John Elder Robison) című könyveket is. Amikor már több hasonló témájú könyvet olvastam, rájöttem, hogy két dolgot szeretek bennük: nagyon szélsőséges, mégis nagyon érthető érzelmekről írnak, illetve

ezeknek a gyerekeknek olyan kerek és normális a világuk, amilyen az enyém soha nem lesz.

Mert egyenesek, motiváltak és olyan érzékenyek, hogy ha szeretettel atomreaktort lehetne működtetni, akkor Paks 2 üzemeltetése is sokkal egyszerűbb lenne. Egyszerűen unalmas már a különböző emberi játszmákra épülő világunk, fárasztó a sok csalás, hazugság, ármánykodás.

A Centrál Színház bizonyos szempontból kockáztat, amikor egy szívszorító, érzékeny, dramatikus, de mégis szórakoztató szöveget állít színpadra. Kockáztat, mert ez nem nem vígjáték, de nem is dráma, inkább dramedy. Még pedig egy nagyon erős és szuggesztív regényből kell kihozni a legtöbbet, ami egy ilyen színház keretei között nem mindig lehetséges. A rendezőnek az emberi kapcsolatok sokszínűségét kell ábrázolnia, illetve megmutatni a főszereplő Christopher fejlődését: egy külső szempontból nagyon ártatlan nyomozásból élete legfontosabb ügye kerekedik ki, aminek a tétje saját élete lesz.

Az előadást becsületesen megcsinálták, igazi csúcspontok és mélypontok nélkül, biztonságos vállalásokat téve. Egyáltalán nem baj, sőt talán előnye Puskás Tamás rendezésének, hogy mindvégig megtartja a történetet a maga távolságtartó valóságában, amiben a különböző világokat, szobabelsőket, utcákat szekrényekből pörgetik ki a színészek.

A színdarabot a főszereplő Kovács Krisztiánnak egyedül kell elvinnie, aki nem csupán megoldja, de magával is ragadja a nézőket: két olyan kiszólása is van a darabban, amiből pontosan lemérhető, mennyire vitte magával a színész a közönségét. A szöveg jó, annál nehezebb feladat egy 15 éves aspergeres kisfiút eljátszani úgy, hogy ne legyen parodisztikus.

Én viszonylag gyorsan elhittem neki, hogy 15 éves.

Ez az egyszerű díszletvilág mélységet és súlyt ad Kovácsnak, lesz tere a játékhoz, se színpad, se fény, se jelmez, se partnerek nem kellenének. A premier előtt láttam a darabot, így biztos csiszolódik még, de Kovács Krisztián játéka kifejezetten jó volt, a néző szívét akarja megragadni. Nincs giccs, nincs érzelgősség, hanem nagyon élesen látható emberi kapcsolatok vannak rengeteg hazugsággal kibélelve.

Puskás Tamás rendező a színészekre elég sokat bízott: Scherer Péter játssza Christopher gondokkal küzdő, egyedülálló apját. Sokat fogja a fejét, nem akarja elvenni a figyelmet Kovács Krisztiánról, tudja, hol a helye és mi a feladata a színpadon. Én szerettem volna jobban érteni az ő karakterét, fontos lenne a darab dramaturgiája miatt. Az anya szerepében Pokorny Lia nagyon jó karaktert formál meg, de spoilerezés nélkül erről lehetetlen beszélni. Botos Éva és Schmied Zoltán több szerepben is feltűnnek, jól hozzák a kis karaktereket.

Nagyobb feladat jut a Christopher tanárát alakító Szilágyi Csengének, aki a színdarabban egy társnarrátor lesz. Haddon regénye abban különleges, mert az E/1-ben elmesélt, magával ragadó, szomorú és mégis üdítő történetben a saját zárt világából kilépő főszereplő az olvasó/néző előtt szembesül a külvilággal. Mindennel. A regény a sikerét az egészen elképesztő narrációjának köszönheti: Christopher egyszerre meséli a nyomozás történetét, reflektál a külvilágra, és ez az ártatlanság, naivitás teszi sebezhetővé és kiszolgáltatottá. Valószínűleg a színdarabban nem akartak egy végtelen hosszú monológot, ezért olykor megosztották Kovács szövegét Szilágyi Csengével, vagyis Mrs. Shiobannal.

Elsőre nekem ez a külső, de mégis E/1-ben elmondott narráció nem tetszett, később belenyugodtam, hogy lett egy szereplő a színpadon, aki látszólag mindent tud. Eleve a már megírt könyvvel sétál be, könnyedén veszi át a mondatokat Christophertől, mindig jókor, jó időben, ráadásul a narrációja mellé olyan színpadi jelenlétet kapunk, mintha egy igazi társa lenne a fiúnak. Ez részben igaz is, Mrs. Shiobanban megbízhat Christopher, és ő az, aki erőlteti, hogy a fiú vizsgázzon le matematikából, ami óriási dolog lenne. Viszont mégis azok a részek a legmegrázóbbak, amikor Kovács egyedül viszi saját történetét a végkifejletig, ami nekem nagy meglepetést hozott: az utolsó jelenetben Christopher nagy lendülettel kezd el arról beszélni, hogy most akkor már mindenre képes lesz. A látottak alapján így is lenne. A regény és a színdarab itt szerintem mást gondol Christopher lehetőségeiről.