Vilmos
11 °C
22 °C

Még az aggályos Beethovennek is tetszene

2014.03.26. 14:02
Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál legnagyobb szenzációja, hogy végre itt van és nem mondta le a koncertjét korunk egyik legnevesebb hegedűse, Maxim Vengerov. Sőt, nemcsak hogy nem mondta le a koncertet, de interjút is adott az Indexnek.

Maxim Vengerov a világ egyik legjobb hegedűse. Azon szerencsések, akik hallották Pécsett, 2010-ben, hogyan játssza Beethoven hegedűversenyét, azt mondják, nem az egyik legjobb, ő a legjobb. Ő az, aki úgy játssza ezt a hegedűversenyt, hogy az még az aggályos Beethovennek is tetszene. 

Úgy látszik, Szibériába kell születni ahhoz, hogy valaki jó hegedűs legyen. Vengerov a szibériai iskolák növendéke, akárcsak legnagyobb vetélytársa, Vadim Repin. Mindkettőjük tanára a nálunk sem ismeretlen, kurzusokat a Zeneakadémián is tartó Zakhar Bron volt. (Bron oktatja legnépszerűbb trónkövetelőt, Daniel Hope-ot is.)  Novoszibirszkben, ebben a hatalmas városban, egyetlen kocsma sincs, a diákok a boltok előtt isznak, a nyitott ajtajú kocsikból szól a zene. A legfőbb kitörési lehetőség a klasszikus zene. Aki kitartó, elnyeri jutalmát, vagyis felvételt nyerhet egy jobb európai zenekarba. Illetve, ha nagyon szerencsés, befuthat olyan karriert, mint Vengerov és Repin. Ezrek számára nyújtanak inspirációt.  

Vengerovot szeszélyes zenésznek tartják. Leginkább azért, mert képes lemondani pár nappal a koncert előtt a fellépéseit – ahogy tette ezt 2007 és 2010 között kétszer Magyarországon is. Idén minden aggodalom feleslegesnek bizonyult: Vengerov kirobbanó formában van – erről az idei tavaszi fesztiválon végre meggyőződhettünk: a most előadott Mozart-versenyművekben gyönyörű dallamíveket húzott (igaz, szívesen hallanánk egyszer egy jobb zenekarral). Interjúalanyként – és hegedűsként is - határozott és érzelmes. 

Novoszibirszk, ahol Ön született és felnőtt, Oroszország harmadik legnagyobb városa, több mint másfél millió lakosa van. Időjárása elég szélsőséges, lévén ez Szibéria fővárosa. Élhető azért? 

Bizonyára azt gondolja, hogy nem szép, holott nekem csodálatos. A transzszibériai vasútvonal építése idején lett jelentős hely, tehát még a cári birodalom idején, és kétségtelen, hogy sok a blokkház, mégis Oroszország egyik legfontosabb kulturális központja. 

Minek köszönhető ez? 

A második világháború idején a leningrádi zenekarokat, a balettet leköltöztették Novoszibirszkbe, itt volt a Filharmonikusok központja, számos jelentős tanár és zenész érkezett akkor ide. Többek között az én szüleim is, és az a tanár, akinek a legtöbbet köszönhetek, Zakhar Bron (a ma Lübeckben élő, hegedűs/tanár hazánkban is tartott mesterkurzusokat; másik ismert novoszibirszki tanítványa Vadim Repin – KL). 

A szülei mindketten zenészek voltak?

Igen, apám a zenekar oboása volt, anyám pedig egy gyermekkórust vezetett, a helyi árvaház, a hadi árvák otthonának énekoktatója lett. Kiváló tanár – legalábbis a tanítványai szerint, ötszáz tagú gyerekkórust vezetett

Ő volt az első tanára? 

Nem, ő nem foglalkozott tanárként velem, viszont a kapcsolatainak köszönhetően már nagyon korán a legjobb tanárok kezébe kerültem. Eleinte Galina Turcsaninova oktatott, ő tanított meg valamiféle könnyedségre, a hangszer természetes kezelésére, arra, hogy ne görcsösen, hanem felszabadultan játsszak. Nagyon fontos, hogy egy kisgyerek hogyan tartja a hangszerét, hogyan viszonyul a hangszeréhez. A görcsösség kiölheti a tehetséget. 

Mivel töltötte az időt, ha nem zenélt? 

A nem zenész barátaimmal többnyire fociztunk meg jéghokiztunk, ez utóbbit kedveltem igazán, de kevés időm maradt rá, mert többnyire zenéltem. Igen sokat gyakoroltam.

Így hegedült Vengerov 16 éves korában:

És nem sajnálja, így visszatekintve, hogy kevesebb idő maradt játékra? 

Már kisgyerekként is a zene vett körül, a szüleim folyton zenét hallgattak, játszottak, nekem az volt a játék, ha hegedülhettem. Nem is nagyon vágytam másra. 

Mennyire ismeri Szibériát? Járt a szüleivel kirándulni? 

Nem. A hétvégéket a szüleim dácsájában töltöttük, kétszáz kilométerre Novoszibirszktől, a tundra közepén: nagyszerű időket töltöttünk ott. 

Hol volt ez a ház pontosan? 

Mondhatnék településnevet, de a nyakam teszem rá, hogy nem hallott róla, megkockáztatom, az a könyék már nem is feltétlenül kellemes élményt jelent sokaknak. 

Szibériáról mi magyarok körülbelül annyit tudunk, a történelmi szerepén túl, hogy nagyon hideg van ott. 

A levegő igen száraz, a nyarak rettenetesen melegek voltak, sok volt a dongó, a bogár, de tulajdonképpen egy lakható hely. Igaz, télen valóban előfordul, hogy negyven fokra esik le a hőmérő higanyszála. 

A neve alapján azt is hihetnénk, hogy magyar vér és csörgedezik az ereiben (a vengerov- és a magyar jelentésű vengerszkij hasonlósága miatt – KL). 

Igen. Édesapám a magyar határ környékéről, Kárpátaljáról származik, és ott ez gyakori név, valóban, a magyar jelentésű ragadványnévből származik. 

Vengerov Auschwitzban hegedül

Tanára, Bron is ahhoz az iskolához tartozott, amelyikhez a neves orosz hegedűsök, Mischa Elman, Jascha Heifetz, Nathan Milstein, Efrem Zimbalist, és amelynek atyja, szellemi vezetője a magyar városban, Veszprémben született Auer Lipót. Az Auer-iskolához tartozónak tartja magát?

Két fontos irányzat van az orosz hegedűoktatásban, az egyik, az Ön által is említett Auer-iskola. Számomra Mischa Elman az Isten. (Ezen a videón Csajkovszkijt és Dvorákot játszik.) De mégsem gondolom, hogy csak ehhez a csapathoz tartoznék. A másik iskola alapítója a lengyel származású Henryk Wieniawski (az egyik legfontosabb hegedűs versenyt is róla nevezték el, ide kattintva tudja meghallgatni Vengerov előadásában – KL), ő egy egészen más stílust képviselt, Párizsban tanult, még érzelmesebb, mondhatnánk, másfajta technika. Az ő lengyel-orosz stílusa határozta meg az Anton Rubinstein (zongorista, zeneszerző – KL) vezette leningrádi és moszkvai konzervatórium munkáját is. Én egy nagy koktélja vagyok ezeknek az iskoláknak, vagyis próbálom ezen két, egymással olykor egyenesen szemben álló, irányzatnak az erényeit egyesíteni. A hangzásnak, szerintem a bel canto dallamosságtól a szélsőséges drámaiságig kell terjednie. Van még egyébként Oroszországban egy harmadik iskola is, amelynek a középpontja Odessza volt, ide tartozónak mondanám David Ojsztrahot, de az általa képviselt stílus kevésbé volt rám hatással, mint mondjuk a szecessziós Fritz Kreisler (itt éppen Dvorákot játszik), a frank-belga stíl (a Hubay Jenő képviselte magyar iskola ehhez állt közel – KL). 

Hosszú kihagyás után tért vissza. Azt rebesgették, edzés, kondizás közben szenvedett balesetet, és azért tért át a vezénylésre, mert már nem tudta használni a jobb kezét. 

Szó sincs róla, egyszerűen lemerültek az elemeim. 28 évig folyamatosan utaztam. Nem is maga játék, hanem az utazás merített ki. Szállodai szobából szállodai szobába érkeztem. Szerettem volna újra megszeretni az utazást, és szerettem volna megszeretni újra zenélést, a hegedülést, ugyanis kezdtem úgy érezni, hogy az már teher nekem, hogy nem tudom teljes odaadással csinálni. A baleset csak pletyka volt. 

Volt ideje családot alapítani? 

Van két lányom és egy szép feleségem. Szentpéterváron élnek, a szüleim is sokat vannak a gyerekekkel, a zenei nevelésükben is részt vesznek. 

Egy hegedű története

Az egyik legérdekesebb története a neves amerikai hegedűs, Joshua Bell Gibson ex-Hubermann hangszerének van. Az 1713-ban gyártott hangszer a nevét a korábbi tulajdonosról, Hubermannról kapta, akitől a hangszert kétszer is ellopták. Először 1919-ben, de hangszer pár napon belül előkerült. 1936-ban azonban egy kevéssé ismert hegedűs, Julian Altman tulajdonította el a Carnegie Hallból. Altmant lecsukták azért, mert második felesége unokáját molesztálta, és mielőtt börtöne vonult, a Danbury szimfonikusok egyik tagjának adta a hangszert. Betegen jött ki a börtönből, gégerákja volt, a halálos ágyán vallotta be feleségének, hogy mit tett. És kérte őt, hogy keresse meg a hangszer jogos örökösét.

A hangszer is családtagnak számít? Milyen hangszeren játszik most?

Egy 1727-ben készült Stradivarin. 

A régi Stradivariknak rendszerint érdekes történetük van. 

Az én hangszeremnek a története, bár elég különleges, kevéssé ismert: egykor Rodolphe Kreutzeré a francia hegedűsé volt. Ő egy időben élt Beethovennel, és annak ellenére, hogy úgy tudjuk, nem játszotta a Kreutzer-szonátát, azt a szerző neki dedikálta. Pontosabban megváltoztatta a dedikációt, amikor meghallotta Kreutzert ezen a hegedűn játszani, és lenyűgözte Kreutzer technikája. A hegedűm későbbi sorsa nem ismert annyira, a Christies árverésen tűnt fel újra, és 1967-ben, egy amerikai politikus vette meg, aki minden áldott nap játszott a hangszeren, élete végégig, és csak a hétvégékre adta bérbe, koncertekre. Nem hivatásos művész volt, papírgyártásból szerzett jelentős vagyont, szenvedélyesen szerette ezt a hangszert, szeretett hegedülni, nem feltétlenül csak komoly műveket. (Vengerov csárdást játszik a hegedűjén) Két gyermeke volt, közvetlenül tőlük kaptam meg a hangszert, az apjuk halála után. 

A legjobb barátai közé sorolhatta Msztyiszlav Rosztropovicsot…

Ő, mondjuk így, zenei apám volt. Ajtókat tárt fel előttem. Fel sem tudom fogni, mekkora adomány, hogy ismerhettem őt, hiszen ő volt az, akinek közvetlen kapcsolata volt a legnagyobbakkal, a legnagyobb zenészekkel, szerzőkkel. Elég megnézni, kik írtak számára műveket. Kikkel volt szoros kapcsolatban. Sosztakovicstól Brittenig. Mondhatnám úgyis, hogy Slava (Rosztropovics) bevezetett az élő zenetörténetbe. Nem is szavakkal, nem is utasításokkal tanított, hanem a puszta jelenlétével. Amikor kurzusokat tartok, megpróbálom őt követni, azt átadni, amit tőle tudok.

A hagyomány számomra nagyon fontos, de úgy vettem észre, a fiatalabbak számára már nem annyira. Amikor nekünk azt mondták, játssz úgy, mint Elman, akkor értettük, ez mit jelent, de a mai fiatalok nem értik, ha ezt mondom, és azt mondják, nem tudom, mire gondol, ez azt jelenti, hogy halkabban vagy azt, hogy gyorsabban játsszam. 

Minden idők egyik legjobb csellistája

Rosztropovics és felesége, Galina Visnyevszkaja énekesnő az orosz ellenzék jelentős alakjaiként is ismertek. Rosztropovics titkára volt Prokofjevnek, Benjamin Britten öt darabot írt neki, barátjának mondhatta Sosztakovicsot. Bach csellószvitjeire, úgy érezte, csak későn érett meg: már elmúlt hatvan, amikor először vette azokat lemezre. Itt éppen Bachot játszik: 

Végezetül meg szeretném kérdezni, mi a véleménye…

Nem… nem. Kérem, csak politikát ne. 

Igen, a krími helyzetről szerettem volna megtudni a véleményét. 

Követem az eseményeket, de nem szorosan. Kevés időm van, és azt nem szeretném a politikára fecsérelni, és egyébként is, az országtól távol élek, még szabad időm jelentős részét is Monte Carlóban töltöm, nem folyok bele a politikába. 

Orosz zenésztársai közül sokan elköteleződtek.

Ahhoz, hogy véleményt tudjak formálni, ott kellene élnem, Oroszországban. És egyébként is, úgy érzem, a politika, a politikáról folytatott társalgás, széthúzáshoz, vitához vezet. A politikai, szemben a zenével, megosztja az embereket. Amit én csinálok, az összeköti. Ez az élet másik oldala. És én jobban szeretem ezt az oldalt.