Mátyás
-6 °C
1 °C

Nekiesik, mint Orbán Viktor a rendszerváltásnak

1606252 714503571904461 1536730228 o
A Krétakör lerohan a színpadról, hogy bázisdemokratikus mozgalommal rázza fel az országot. A Párt című darab egyszerre esik neki a magyar rögvalóságnak és a közhelyes européerségnek. Dupla kritika, dupla merengés.

Szexéhes tinik, vagy korrupt politikusok?

Földes András

Hisz abban, hogy Magyarország problémái megoldhatóak, és hiába kormányoznak évtizedek óta rosszindulatú, korrupt hülyék, ennek egyszer vége szakad? Ha igen, akkor a Krétakör önnek készítette  új darabját. És sajnos ugyanúgy meg fog lepődni a végén, mint maga a társulat.

A Krétakör ugyanis éppen az ellenkezőjét demonstrálta a Párt című darabbal, mint amit szeretett volna.

A helyzetük persze nem volt könnyű, hiszen még egy Paks 2 technikai és gazdasági vonzatait feldolgozó művel is egyszerűbb dolguk lett volna.

A Párt a jelen politikai viszonyait akarta feltárni, éppen a választások előtti hétre időzítve.

Vége a panaszkodásnak

A történet egy közhelyeket puffogtató asztali beszélgetésből indul: kevés a pénz, adót csalunk, de ha befizetjük, tönkremegyünk. A kisváros iskolája épül le, közben a cigányok nem tudnak beilleszkedni. Tennie kéne valamit. De kevés a pénz, nincs időnk mással foglalkozni.

Érezzük, hogy a rendező hamarosan szétszedi az unalomig ismert, és sehova nem vezető szólamokat, hogy valami igazabbat rakjon össze nekünk. A darab akkora lendülettel vág neki a feladatnak, mint Orbán Viktor a rendszerváltásnak.

A főszereplők politikusnak állnak, és egyből bevonják a közönséget, hogy szavazzanak. Feltűnnek az ország valós problémái, amelyekről a színpad fölé vetített infografikák adnak eligazítást. Egy zenekar játszik elég jó számokat. Vannak artisták, konfliktus, humor, és irónia. Még egy EU-s szakember is előkerül, más megvilágításba helyezve az eseményeket.

Hogy aztán a végére megint az ismerős helyzetben találjuk magunkat: autoriter eszközök, demokratikus deficit, a társadalmi nyomor személyes tragédiákba fordulása. A fiatalok elmenekülnek, vagy agresszívek lesznek, a korrupció tombol, akinek véleménye van, inkább bekussol .

Szavazzanak a tinik

Úgy éreztem, a Krétakör az előkészületek során valóban nekiállt modellezni a helyzetet, majd meglepetésükre pont az jött ki a végén, amit a való életből, és az újságokból ismerünk. Tragikus. 

Szinte látom ahogy a próbán lógó fejjel ül a társulat, majd hirtelen valaki felkiált.

Hívjuk be a Krétakör diákszínészeit, hátha ők kitalálnak valamit.

Így is tettek.

A látszólagos befejezés után tehát feltűntek a színpadon a diákszínészek, egy bájosan értelmetlen ötlettel: adjunk szavazati jogot a 14-18 éves generációnak, hogy a felnőttek helyett ők dönthessenek az ország ügyeiről. A témáról megszavaztatták a közönséget, amely udvarias visszafogottsággal reagált az ötletre. Végül is érthető.

Aki volt már tinédzser, tudja:

Valóban őrületesen kreatív megoldásokat szül, ha az ember gondolatait a szex, a bulizás, és a dili tölti ki. De ez a kombó nem biztos, hogy kevésbé hülye döntésekhez vezetne, mint amilyeneket most tapasztalunk.

„Itt sem kaptam ötletet, hogy kire kellene szavaznom” – jegyeztem meg kifelé menet félhangosan, a körülöttem állók pedig grimaszolva bólogattak.

A változás mindig négy év múlva jön

(Tóth Gergely)

Egy soul-együttes kezd el játszani, mögöttük a kivetítőn a fekete énekesnő angol szövegének feliratozása. Nem a Krétakör-zenekar, nem is amolyan színházi  intro, hanem egy nemzetközi zenészcsapat. Ezt onnan tudni, hogy szép formálisan be is vannak mutatva, ekkor még nem sejtjük, hogy Schilling Árpád már itt jelzi, Hé, nyugi, ez most nem színház lesz! Utána jön egy eurokratát játszó francia, aki magyarul énekel istenről, és ez már tényleg valóban a darab lehet, mert a közönség meg is találja a fonalat, amit 10 éve a Fekete ország dobott el.

Önkormányzatiság, múltbamerengés, menedzserszemlélet, minden zajlik, semmi nem működik.

A néha a deszkán, néha a vásznon feltűnő, egymásra rakodó jelenetek viszont abszolút működnek. Egy-egy megvonagló arccal, rebbenő kézfejjel gyorsan mélységet kap a legalapvetőbb szituáció is. A ritmust a Krétakörnél már bejáratott zenekar-film-színpad váltakozás viszi - bár a terjedelmi arányok miatt néha az volt az érzésem, nem a darabban vannak filmbetétek, hanem egy leforgatott filmnek vannak darab-betétei. Nálam általában működött a francia vendégartisták jelenetekbe való ki-be szaltózása is, a fel-felbukkanó többnyelvűség viszont néha zavaró váltásokat eredményez.

De az a lényeg, hogy az állandó váltakozás nem kocsonyásodik előadássá, mert amint a néző nézővé válik, máris bomlik az egész, jön egy tudatosan tankönyvízű elmélkedés, ismerősen unalmas konferanszié, vagy egy újabb politikus hangvételű soul - ez utóbbiakra a freeyourmind-üzenetek sekélyessége miatt ma már nem is emlékszem.

Közben elkezd dolgozni bennem az érzés, hogy oké, sok dolog talál bele a dolgok közepébe, de mégis, hány ezer helyről zúdul már a nyakunkba a Magyar Rögvalóság? Ez nem lehet ilyen egyszerű! És nem is lesz. Elkezd szikkadni a rögvalóság, és ahogy a mondanivaló mainstream európéer dogmává töredezik, előbújik alóla a kétségek egy újabb szintje. És így tovább, bomlanak le a sárrétegek, bomlanak le az egyszerű igazságok.

És a tönkrevágott családok, üresen ropogó Tiranon-emlékszövegek, önkormányzati adósságátvállalások és egy ötszázezres mellplasztika töredékei között ülve egyszer csak véget ér a darab, és kezdődik az akció.

Méghozzá semennyire nem színházi, sőt, semennyire nem művészi eszközökkel, hanem néhány fiatal gimnazista nyers benyomulásával. Ők pöccintik el a barbár magyarokon szörnyülködő eurokrata műsorvezetőt azzal a lényegében már a reformkor óta bennünk élő parával együtt, hogy

Minket csak Európa mentheti meg önmagunktól.

 És innentől kezdve - bár sokan feszengnek - tényleg átveszi a hatalmat a politika a színház fölött, de ez a hatalomátvétel minden esetlensége ellenére is a legjobb, ami a közügyeket feszegető, de sosem felfeszítő művészettel történhet. Megjelenik Gulyás Márton, az aktivizmustól sosem visszariadó Krétakör-ügyvezető, és krétakör-jelvényes öltönyben teljes komolysággal, a piszkos anyagiak részletezésétől sem visszariadva mozgósítja a közönséget A Párt mellett. A Pártról kiderül, hogy nem politikai szervezet, hanem a terméketlen ellentétek meghaladását célzó bázisdemokratikus mozgalom, mely 2018-at célozva akarja a közmondásosan apolitikus fiatalokat felrázni, bevonni és megszólaltatni.

A színdarab jellegű színdarabra készülők a nem várt fordulatra kissé feszengni kezdtek, talán azért is, mert volt az egész törekvéssel egy komoly dramaturgiai probléma: a közönség nem lett eléggé megdolgozva. Az előadásra nem szorult ökölbe a kéz, nem öntötte el tettvágy a szívet, a deklarációnak nem ágyazott meg a katarzis. Én is inkább csak kétellyel vegyes szimpátiát éreztem, még akkor is, ha nagyon úgy gondolom, politikai színház többet nem érhet el annál, mint ha lerázza magáról a színpad korlátait és elindul megváltoztatni az ezerszer kifigurázott és elátkozott valóságot. Kár, hogy ez a bizonyos változás valahogy mindig négy év múlva jön el.

Videónk a próbán készült