Auguszta
-4 °C
2 °C

Látványos pofonok és jetski a tanteremben

2014.05.06. 23:45
Színjátszást, zenét, képzőművészetet, táncot nem csak az tanulhat, akinek pénzesek a szülei. A hegedűművész Yehudi Menuhin által kitalált programban a gyerekek azoktól tanulnak, akik a legjobbak, a művészektől. Hat magyar iskolában is.

Erik és Ricsi csak kilencévesek, de úgy imitálják a verekedést, hogy azt bármelyik kaszkadőr megirigyelhetné. Ki van találva a koreográfia, a látványosabb pofonokat lassítva játsszák el. Egyszerre izgalmas és vicces, mert közben azért kikacsintanak a nézőkre, jelzik, hogy ez a bunyó nem teljesen komoly. A jelenetben a verekedésen kívül van még jetskizés, egy barát majdnem elárulása, gyilkosság és szerencsés újraélesztés is. Meg vicces párbeszédek és kidolgozott karakterek. Pantomimtanáruk szerint azért még van mit javítani, tovább fognak dolgozni a verekedős részen, és azon is, hogy a fiúk ne vágjanak egymás szavába.

Nem színiiskolában vagyunk, ez egy átlagos szerda reggel a VI. kerületi Vörösmarty Mihály Általános Iskolában. Az iskola részt vesz a MUS-E programban, így a harmadik osztályosok a matek és a környezetismeret mellett művészetekkel is foglalkoznak. Éveken át tanulnak színjátszást, zenét, képzőművészetet, táncot, méghozzá azoktól, akik a legjobbak benne, vagyis a művészektől. A színjátszást most például Orosz Helga színésznőtől, a pantomimet pedig Szarka Csabától.

A lányok jelenete egy elfelejtett születésnap körül bonyolódik. Egyszerre van benne előre megírt szöveg és a gyerekek improvizációi. Bár azt azért nem árt tisztázni, hogy az improvizáció nem jelenti azt, hogy lenyúljuk a másik szövegét. Abigél annyira beleéli magát a barátnői által elhanyagolt lány szerepébe, hogy a jelenet után le kell törölnie a könnyeit. Mások nem veszik ennyire komolyan, inkább azon vannak, hogy minél több poén legyen a jelentben. Orosz Helga emlékezteti őket, hogy a hibák persze viccesek, de a bemutatóig már csak egy hónap van hátra. Azt is gyakorolják, hogy milyen nehéz a színpadon szavak nélkül ráérezni a másik szándékaira. Egyszerre megállni, meghajolni – a gyerekek szerint ez az egyik legnagyobb kihívás. Mások azt mondják, hogy a fellépéssel járó stressz és a szöveg megjegyzése a legnehezebb.

400 iskola, 60 ezer gyerek, 1000 művész 

A MUS-E (Musique-Europe) programot a hegedűművész Yehudi Menuhin találta ki 1993-ban. A program célja nem kicsi: a gyerekek elfogadásra, önképviseletre, együttműködésre nevelése a művészetek segítségével. Menuhin szerint a művészetet és az iskolát össze kell kapcsolni, úgy, hogy az iskolákban nemcsak tanárok, hanem hivatásos művészek is foglalkoznak a gyerekekkel. Segítségükkel a gyerekek kreatívabbak, nyitottabbak lesznek, több lesz az önbizalmuk. Azoknak is, akik olyan környezetből jönnek, ahol nem természetes, hogy moziba, színházba járnak vagy olvasnak. Éppen ezért Menuhin módszerét elsősorban hátrányos helyzetű iskoláknak ajánlotta, és bevezetését már az általános iskola első osztályában javasolta.

Jelenleg 10 európai ország 400 iskolájában, közel 60 ezer gyerek bevonásával és több mint 1000 művész közreműködésével folyik a program, amit a brüsszeli székhelyű Nemzetközi Yehudi Menuhin Alapítvány koordinál. A magyar program művész nagykövetei többek között Kulka János, Csonka András, Malek Andrea, Kováts Adél, Borbás Marcsi és Szulák Andrea.

Ami feltűnő, hogy egyik gyereknek sem okoz gondot kiállni a többiek és a felnőtt nézők elé. Ha kell, egy szál magukban is kimennek és előadják magukat. Nem gúnyolják ki azt, aki elront valamit, inkább tanácsokat adnak, hogyan lehetne a jelenete még jobb. Többek között ez a program egyik célja: nem művészeket akarnak képezni, csak olyan embereket, akiknek nem probléma mások előtt beszélni, kiállni és megmutatni, hogy mit tudnak. Magabiztos, nyitott, a művészeteket értő és élvezni tudó felnőtteket, függetlenül attól, hogy milyen volt a családi hátterük.

„Pont húsz éve kezdtük, és most már hat városban, összesen 16 osztályban vagyunk jelen” – mondja Tímár Andor színész-rendező, a program egyik magyarországi vezetője. „Yehudi Menuhin azzal a céllal indította el a programot, hogy forduljunk azok felé, akiknek kevesebb esélyük van arra, hogy a családjukban hozzájutnak ezekhez az élményekhez. A hátrányos helyzetű gyerekek családjaiban gyakran sokadrangú kérdés, hogy művészekkel találkozzanak, kultúrát fogyasszanak. Olyan iskolákban dolgozunk, ahová több hátrányos helyzetű, vagy veszélyeztetett sorsú, beilleszkedési problémákkal küzdő gyerek jár, vagy éppen kulturális különbségek vannak a gyerekek között. A Vörösmarty utcai ilyen: vannak kifejezetten szegény sorsú gyerekek, sok a roma tanuló, de vannak átlagos középosztálybeli gyerekek is, azaz igazi paradicsom nekünk ez a hely.”

Az egójuk a béka feneke alatt

Tímár Andor szerint a zene vagy a színjátszás tanulása során egy csomó problémára megoldást találnak. „Fontos, hogy a gyerekek legyenek büszkék arra, hogy kik ők, de el is tudják fogadni, hogy ha valaki másképp gondolkozik. Sokuknak főleg a körülményeik miatt a béka feneke alatt van az egója, az önértékelése.” A program hatására később valószínűleg magabiztosabban, könnyebben el tudják adni magukat egy iskolában vagy egy munkahelyen. „Bízunk benne, hogy idősebb korukban sem tudja majd elhitetni velük senki, hogy alkalmatlanok, buták, gyengék. Lesz annyi merszük, hogy képviseljék önmagukat, kimondják, hogy ezt vagy azt én nem így gondolom, én ilyen vagyok, ezt hozom magammal".

Orosz Helga szerint amikor valaki ügyes az életben, sokban hasonlít ahhoz, amikor egy színész hatásos a színpadon. „Megtanítom nekik azokat az eszközöket, hogy hogyan hívják fel magukra a figyelmet, hogyan tartsák fenn a figyelmet, hogyan legyenek érdekesek, összeszedettek, de nem mesterkéltek. Hogy jöjjenek be, hogy nézzenek szembe a közönséggel. Sok átfedés van a színpadi hatásosság és az életbeli hatásosság között."

Az osztályok legalább 3-4 évig vesznek részt a programban, minden gyerek mind a négy művészeti ágban kipróbálja magát. Év végén mindig átgondolják, hogy egy művész folytatja-e az adott osztállyal. Ekkorra szervezik azokat a bemutatókat is, ahol a gyerekek megmutatják, hogy mivel foglalkoztak abban az évben. Vizsgakényszer nincs, a szülők, a tanárok, a művészek és a gyerekek egyszerűen megnézik egymást. Nem kell semmit bizonyítani, nem kell megugrani semmilyen szintet, csak megosztani az élményeket, mégis sokszor itt döbbennek rá a szülők, hogy mire is képesek a gyerekeik. „Ez sokszor felébreszti, kijózanítja őket. Gyakran meglepődnek, és átértékelik a hozzáállásukat, mert az iskolával szemben, főleg a roma közösségekben, van egy kis félelem, távolságtartás.”

Orosz Helga szinte a kezdetektől részt vesz a programban. A Színművészetin végzett, de majdnem gyógypedagógus lett, tehát volt tapasztalata a gyerekekkel. Ennek ellenére azt mondja, hogy nehezen vette fel a fonalat. „Komoly tanulás volt úgy alakítani a dolgokat, hogy nekik is jó legyen és nekem is. Az év első felében szabadon kibontakozhatnak, ők hozzák a témákat, sokat improvizálnak, inkább mi követjük őket. De a tanév második felében már meghatározom, hogy merre menjen az óra, kialakul, hogy mi az a történet, amit el fognak játszani." Tímár Andor szerint itt a művészek és a gyerekek alkotótársak, ellentétben mondjuk egy hagyományos órával, ahol alá-fölérendeltségi viszony van tanár és diák között.

A gyerekek négyen-öten az óra után is gyakorolnak. A szünetben már az új instrukciókkal játsszák tovább a jelenetüket. Senki nem kérte őket erre, mégis újra és újra elpróbálják, hogy lehetne még kidolgozottabb, még viccesebb az előadás. Nem hagyja nyugodni őket – pont mint az igazi színészeket.