Arnold, Levente
17 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Mégis, kit érdekel ma már a HIM?

2014.07.25. 18:15

“Mindig is szerettem ezeket a pszichedelikus zenéket” - mondta a csajom, és nem tudtam eldönteni, hogy most tényleg a HIM-re gondol-e. Eleve zavarba hozott ez az egész: eddig akárhány barátnőm volt, egy kicsit titokban mindegyik rajongott a HIM-ért, a problémát pedig mindvégig szőnyeg alá söpörtem.

Egyszerűen nem voltam hajlandó számot vetni azzal a lehetőséggel, hogy a vonzódás gyökerei valahol a mélyben összeérnek és lehet bármi közös bennem, és ebben a "semmitmondó szentimentális műkeménységben". Amiben nem a pszichedelikus vonás az egyetlen, amit nem fedeztem fel soha.

Most viszont itt volt az alkalom a szembenézésre. Csütörtökön a "tizenöt éve letűnt zenekarok Budapesten"-sorozat részeként a Budapest Parkba látogatott a HIM, hogy visszaidézze durván ezer harminc plusszos ember előtt tizenöt évvel ezelőtti önmagát. Azokat a sötét és gyönyörű napokat, amikor a közelgő köri témazáró elől még el lehetett bújni egy walkman fülhallgatójába, amikor Ville Valo szívszaggató hangja volt az egyetlen gyógyír a sebzett tiniszívre. És amikor még a tetoválószalonokban is kézről kézre adták a pentagramba oltott szívsablont.

Mára azokból a napokból inkább csak a tetoválások maradtak, meg néhány elnyűtt zenekaros póló: révbe ért anyukák húztak tegnap újra ujjatlant, pocakos menedzserek csatolták fel a léggitárt. Egykori démonlányok, réveteg rockerek, sötétben hordott napszemüvegek töltötték meg a teret, elnyűtt bakancsok, vastag sminkek, ide már senki nem az élet értelmét jött keresni.

Úgy tűnt, a Parkban egyetlen cél lebeg az emberek szeme előtt: látni élőben a HIM-et. Ezt az élményt pedig valljuk be legfeljebb csak úgy lehetett volna elrontani, ha a HIM lemondja a koncertet.

Ez nem történt meg, így aztán ezer malmozó, unatkozó, fancsali ember helyett ezer táncoló, tomboló ember őrült meg a zenekar minden mozdulatára, nevetett az énekes minden poénján, nézett elbűvölt tekintettel hosszú percekig még azután is a színpadra, hogy az együttes már régen lement onnan.

Kilencvenes évekbeli szinti hangszínek, egy a füstgépből a koncert alatt legfeljebb csak néhány percre kilátó dobos, a gitárszólót kéjes tapping és tekerés nélkül elképzelhetetlennek tartó, effektparkjába szerelmes gitáros, torzított, úgynevezett "húzós" basszusriffek, és természetesen az az utánozhatatlan énekhang.

A mély érzések művészi megformálása és a paródiába hajló giccs között vékony a határvonal. Hogy a notórius hangremegtetés, a halálhívogató levegővételek, a jelentős hangterjedelemben fürdőző hangközök szívfájdítóan szépek, vagy szélsőséges pojácaság, arról lehetett volna egy estébe nyúló vitám az asztalok tetején olvadozó emberekkel. De ezt a vitát alighanem tizenöt-húsz évvel ezelőtt kellett volna lefolytatni, és már akkor is teljesen feleslegesen.

A HIM ennyi idővel a csúcs után is tömegeket mozgatott meg és adott maradandó élményt, sőt. A számokat hallgatva határozottan az volt az érzésem, hogy ha finnek nem 1991-ben, hanem 2011-ben állnak elő ugyanezzel a produkcióval, pontosan ugyanezt az utat járnák be újra.

Konzummisztikára, befogadhatóan sötét szerelmes popszámokra, torzított versenyszólókra, búgó férfihangokra mit sem csökkent a kereslet, itt most tényleg csak a brand kopott meg, nem a tartalom. És bár a koncert végén titokban kis fellélegzéssel nyugtáztam, hogy nem ékelődött múlhatatlanul pentagramma a szívembe, azért szeretnék én ennyire időtállóan rossz dolgot csinálni.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!