Jónás, Renátó
4 °C
10 °C
Index - In English In English Eng

Férfiatlan férfiak, akik nem tetszenek

2014.07.25. 15:47
A művészet arra való, hogy olyasmiről beszéljen, aminek köze van a hétköznapokhoz. Ezért a Vanílila című kiállításon a férfiasság fogalmán kívül eső férfias dolgokat mutatnak be, mint például egy rózsaszín plüss kentaur. Megtörténhet, hogy valakinek pont ettől jut eszébe valami új.

A női ruhákba öltözött férfi gyakran a nevetségesség, a komikum forrása, elég csak a magyarországi kabarétréfákban megjelenő, férfiak által eljátszott – jellemzően idősebb, tanulatlan, vidéki – nők nevetségessé tételére gondolni. [...] Ihos József Kató nénije generációkat szórakoztatott, miközben erősítette a nőiség, az életkor és a provincialitás sztereotípiáinak láncolatait a társadalmi közbeszédben.

Csupa ilyen szöveggel ragasztották tele a falat a Karton galériában az Alkotmány utcában. A Vanília című kiállítást leginkább az az ötlet tartja össze, hogy olyan férfiképeket próbálnak bemutatni, ami a többségi társadalomnak nem tetszik. A szervezők ezt úgy mondják, hogy „szembemegy az irányadó férfiasság fogalmával”, meg hogy  „nem igaz, hogy egyetlen férfiasság létezik, mert férfiasságok vannak”.  Az egyikük, Oltai Kata, művészettörténet–francia szakon végzett, Hermann Veronika, az ELTE BTK oktatója pedig irodalomtörténész.

Általában nem szoktam magam jól érezni a kiállításokon, mert nem tudom, hogyan kell egy ilyet megnézni. Persze, ugyanazt kell csinálni, amit a többi ember is, szóval csöndben lépegetni és okosan nézni valamit, ami lehetőleg a kiállítás része. De például 2012-ben Lengyelországban beszökött egy festésznek készülő diák a Nemzeti Múzeumba, és kiakasztotta a saját képét. Három napig nem vette észre senki.

A Karton galéria hangsúlyozottan nem olyan hely, ahol értetlenül kellene az egyik lábamról a másikra állnom. Például rögtön a falon ott vannak a már említett néhánybekezdéses feliratok. Nem vagyok benne biztos, hogy minden látogatóban pont ugyanazt az elképesztően sok ágon haladó gondolatláncot indítja be, amire a készítők utaltak, de legalább egyértelművé teszik, hogy miről kéne agyalnon a kiállított műtárgyakat nézve.

Ezek között néhány tényleg nem tudna már egyértelműbb lenni. Itt van például ez, Harrach Péterről:

De van azért bőven olyan is, amit már nehezebb értelmezni. Egy harminccentis kerámia például Oltai Kata szerint ánuszrózsától kezdve nukleáris gombafelhőig minden lehet. Egy nagydarab faszt ábrázoló kerámia is ki van állítva, alatta a címe: „Himnusz”. Összesen két termet töltöttek meg a készítők, azzal a módszerrel, hogy minden falrészlet valamilyen másik jellemzőjét ragadja ki fősodorba nem illő férfiasságnak. Ezekről van szó:

  • a meztelen férfi test, mint a meztelen női testnél sokkal komolyabb tabu
  • a hiúság
  • a transzvesztizmus
  • a prostitúció
  • a melegek
  • a támadás a tudomány ellen
  • a görög mitológia
  • és a nőies férfiak.

Azon az elven működik az egész tárlat, hogy rövid időre felvillant olyan témákat, amiknek valahogyan köze van a nemiséghez, aztán reménykedik, hogy amit mutatott, eléggé sokkoló volt hozzá, hogy a látogató utánanézzen.

– valami ilyesmit mondott a koncepcióról Oltai Kata, aki szerint egyébként igenis elképzelhető, hogy olyanok tévedjenek be a kiállításra, akik maguktól azért nem gondolkodnának az ilyesmin.  

Egy kicsit azért magyarázza a témákat is: a hiúságról szóló videóinstalláción például geometriai testek (mármint gúlák, kockák meg gömbök) állnak a tükör előtt, és próbálnak minél jobban hasonlítani a falon lógó poszterre rajzolt ideális geometriai test képére. „Az ott a sarokban egy vergődő kentaur, és amikor nincs benne lemerülve az elem, kapálódznak a lábai is” – mutat egy padlóra dobott plüsslóra, aminek a felső részére egy plüssből készült férfi felsőtestet applikáltak. „Ez meg átfordítható kentaur” – most már egy fehér kartonemelvényen álló plüssdarabra mutat, ami ugyanaz a bábu, csak a tetejét le lehet venni és átfordítani lóvá, aztán vissza emberré. Elég kevés olyan műtárgy van a kiállításon, ami mellett nincs magyarázó felirat, a kentaur pont olyan, de enélkül is vicces. 

A melegekről szóló falrészen egy angol szöveg függ, ami arról szól, hogyan kapcsolódik össze a nőgyülölet a homofóbiával, alatta pedig a kifüggesztett kép egy színesben kinyomtatott változat Terry Richardson csókolózó Batman és Robinjáról. Szerintem a kettőnek igazán semmi köze nincs egymáshoz, azon kívül, hogy mindkettő a melegekről szól. De persze ha elfogadjuk, hogy a kiállítás képzettársításokat hoz létre, akkor ezzel sincs semmilyen gond.

Szász Lilla transzvesztizmusról és prostitúcióról szóló Zsolti mama mennybe megy című sorozata 2013-ban saját költségen egy albumban is megjelent. Elég durva történet van az egész mögött:  Szász éveken keresztül fotózott egy három prostituáltból álló családot, és az ő elképesztően szomorú történetüket írta le később a fotókkal illusztrált könyvben. A kiállított képek alatt ott van maga a könyv is – elég kézenfekvő, hogy a képek funkciója pont az, hogy a történet felé tereljék a látogatót.

Az egyetlen komoly kifogásom ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy a Vanília kiállítás pont azokat nem tudja megszólítani, akiket a leginkább kellene. Mert ha valóban betéved valaki az utcáról a Karton galériába egy csomó konzervatív gondolattal, kétlem, hogy azzal jönne ki, hogy támogatja a melegek házasságát, nem zavarná ha a gyereke időnként transzvesztita előadóként lépne fel, és fontosnak tartja, hogy a társadalom összes tagja arra törekedjen, hogy a cselekedeteiben soha senkit ne kössön semmilyen nemi sztereotípia. Mintha a Vaníliához hasonló kiállítások egyetlen célja az lenne, hogy olyan emberek láthassák megerősítve a saját, elfogadó gondolataikat.

Kiállítást csinálni más, mint szöveget írni és úgy elmagyarázni valamit

– valami ilyesmit válaszol nekem erről később Oltai Kata. Szerinte itt tényleg nagyobb szerep jut az egymás mellé rakásnak és a megmutatásnak, mint a szokásos magyarázatnak. Például azért, mert a látogató már attól „elkezdhet másként gondolkodni”, hogy két olyan dolog egymás mellé került, amire korábban nem számított. Szerinte csak azért, mert nem magyaráz a Vanília, még észrevehetnek rajta a látogatók olyasmit, amit addig nem láttak.

„Sok, fontos pozícióban lévő ember gondolja úgy, hogy ezen a dolgon túl vagyunk, megvolt, megválaszoltuk, foglalkoztunk vele” – magyarázza. „Szerintem viszont Magyarországon erről még egyáltalán nem beszéltünk túlzottan sokat.” Szerinte nem lehet olyat mondani, hogy az életben való szerepvállalások függetlenek lennének a művészeti tevékenységtől. Úgyhogy igen, Oltai Katának a nemi szerepekkel való foglalkozás művészettörténeti szemléletmód.

A Vanília kiállítás 2014. július 14. és augusztus 1. között tekinthető meg a Karton Galériában. A belépés ingyenes.