Nándor
8 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Nem felületes igazságot hangoztatunk

2014.08.26. 16:06
Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója kormánypárti politikust játszik az HBO Terápia című sorozatának második évadában. Arról beszélt az Indexnek, hogy voltak-e konkrét mintái a szerephez, hogyan reagálnak a Katona előadásai az ország problémáira, miért nincs olyan, hogy kampányszínház, hogyan akarnak a nézők a családtagjaikra hatni a kivándorlásról szóló katonás előadással. Szóba kerültek a Színművészeti Egyetemet ért támadások és a színészek animgifes akciója is.

Egy politikust fog játszani a Terápia második évadában. Hogy került a sorozatba, részt kellett vennie egy válogatáson?

Többkörös casting volt, nagyon komolyan vették.

Évtizedek óta színész, nem érezte úgy, hogy önről tényleg lehet tudni, hogy mit tud, felesleges a casting?

Felfogtam, hogy itt másfajta gondolkodás van. Ezt a sorozatot külföldi supervisorok kontrollálják, ők pedig vagy olyasvalamit akarnak látni, ami nagyon hasonlít az eredetihez, vagy valamit, ami nagyon elüt tőle, ezt pontosan nem tudom. De a casting ilyenkor benne van a pakliban. Van olyan szinkronfeladat is, aminél kiküldik az ember hangját, és kint eldöntik, hogy megfelel-e. Tök mindegy, hogy az ember milyen színész, mit tett le az asztalra, hogy jobb lenne-e a szerepre, ha a hangterjedelme nem hasonlít az eredeti színészére, nem őt választják. Ezt el kell fogadni. Akkor sem történt volna semmi, ha nemet mondanak, mert nem gondolom, hogy a képességeimmel van probléma. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy akivel esetleg versenyben voltam, annak sem volt gond a képességeivel.

Nézte az előző évadot?

Belenéztem, azt hiszem, egyszer, bár nem nagyon szoktam sorozatokat nézni. Amikor megkaptam a szerepet, akkor megnéztem az egészet, hogy belehelyezkedjek. Része volt a felkészülésnek.

Tetszett? Beszippantotta a világa?

Azt éreztem, hogy kielégíti azt az igényt, hogy az emberek szeretik az ilyen lélekboncolgatós témákat. Ugyanakkor azt is éreztem egy kicsit, hogy nem teljesen felel meg a magyar viszonyoknak, sokkal magasabb színvonalon mutatja be a pszichoterápiára járást, mint ahogy az szerintem itthon létezik.

Egy kormánypárti politikust játszik. Voltak konkrét mintái?

Azzal nem foglalkoztam, hogy legyen egy mintám, nem is volt, mert a történet sem olyan. Nem egy kulcsregényből vagy egy politikai bestsellerből készült, amiben mindenki tudja, hogy kiről lehet szó. Ilyenkor színészként azt a munkát kell elvégezni, hogy az ember önmagát valahogy elhelyezi egy olyan szituációban, amiben ez az ember van. Főleg ezzel foglalkoztam. A szituáció az, hogy én Andrással, a pszichológussal beszélgetek, elmesélem az életemet. Ez nem olyan helyzet, mint egy sajtótájékoztató vagy egy parlamenti beszéd, ahonnan érdemes mintát venni.

Van egy ívük ezeknek a történeteknek, az elején az illető bemegy egy problémával, amiről meg van győződve, hogy az az ő baja, és a végén kiderül, hogy nem is az a gond, amit ő sejtetett. Az elején az ember nyilván magabiztosabb, amikor pedig kiderül a maga számára is, hogy mi van amögött valójában, amivel érkezett, akkor nyilván egy szétesettebb állapot van. Talán a magabiztosabb állapotban voltak, lehettek olyan gesztusok, amiket magabiztosnak tűnő politikusoktól zanzásítottam.

Ha azt mondom, hogy a Katona József Színház jó évadot zárt, enyhén fejezem ki magam. Telt házas előadások, díjak, elismerő kritikák. Igazgatóként mire a legbüszkébb?

A legbüszkébb az összteljesítményre vagyok, meg arra, hogy soha nem volt ennyi nézője a Katonának, soha nem játszott ennyi előadást, ennek következtében soha ennyi bevétele még ennek a színháznak nem volt. Sok minden nem úgy történt az évadban, ahogy szerettük volna, bármennyire is rózsaszín most a kép a színházról. Sok buktatóval mentünk végig az évadon, de az nagyon jó érzés, hogy közben jó döntéseket hoztunk. Közlekedési hasonlattal: a kátyúkat idejében és sikeresen betömtük.

Feltűnő, hogy amióta 2011-ben átvette a Katonát, nagyon figyelnek arra, hogy az ország problémáira reagáljanak a színpadon. Legyen szó hajléktalanokról, romákról, kivándorló fiatalokról vagy az értelmiség felelősségéről. Ugyanakkor arra is figyelnek, hogy direkt politikai utalások ne legyenek az előadásokban. Nehéz az egyensúlyozás?

Amikor próbálunk, akkor mindig több szempontból érdemes vizsgálni a kérdést, amivel foglalkozunk. Annál jobb egy előadás, minél inkább az igazságát találjuk meg valaminek. Nem egy felületes igazságot hangoztatunk, hanem egy komplikáltabb igazság mentén próbálunk haladni, mert a próbák alatt a munkánkkal rávilágítunk bizonyos esetekre, személyiségekre, szituációkra. Ezeket egyre élesebben látjuk, egyre élesebben tudjuk megfogalmazni. Ez eleve feltételezi, hogy a színházban dolgozó művész több szempontból lát valamit. Nem lehet úgy társadalmi érzékenységű színházat csinálni, hogy egyoldalú igazságokat próbálunk hangoztatni. Nem csak azért, mert akkor elveszítjük a nézőink felét, mert ők nem így gondolják, hanem mert bonyolultabb az élet és a világ. Egy politikai gyűlésen könnyen ki lehet jelenteni azt, amit a pártszimpatizánsok hallani szeretnének, de ez a színházban nem megy.

Mennyire szereti azokat az előadásokat, amelyek eggyel direktebben fogalmaznak? Nem mintha sok lenne belőlük, de például Bodó Viktor Revizor-rendezése eléggé felkavarta a kedélyeket.

Ez is inkább ebből a magyar helyzetből következik, hogy ezt direktebbnek látjuk. Valójában nem direktebb, bármilyen furcsán hangzik, én pont hogy játékosabbnak gondolom. Valamit kimond, mert miért ne mondaná ki, de azt is kimondja, hogy Lengyel Tamás, aki Hlesztakovot játssza, egy szappanoperában szerepelt korábban. Ezzel nem odasózott egyet a kereskedelmi tévézésnek, nem a szappanopera műfaja ellen beszélt, nem arról van szó, hogy mostantól, aki ebben az előadásban szerepelt, azt nem hívják szappanoperákba szerepelni.

Ugyanez igaz a politikára is. A Revizor ilyen darab, korrupt világot mutat be, egy isten háta mögötti orosz porfészekben. Ez pedig egy olyan előadás, ami nagyon maivá tette. De ettől nem politizál direktebben. Rásütötték, hogy kampányszínház, de ilyen nincsen. A politikai újságírás része, hogy ebből a szemszögből vizsgálják a színházat. Én inkább Bodó Viktor személyiségét látom ebben, ő nem egy mindenáron a politikával foglalkozni akaró személyiség, hanem olyan ember, aki szereti, ha békén hagyják és hagyják dolgozni. A tehetsége is ebből van, hogy szabadnak érezheti magát. Néha rákényszerül, mert olyan helyzetbe sodorja az élet, hogy nem tud Magyarországon dolgozni, mert nem tud elég pénzt szerezni, hogy a független társulatával dolgozzon. Ilyenkor persze, hogy felpiszkálják az érzéseit.

Amikor átvette a Katonát, azt mondta, hogy a politikát a színházi embernek úgy kell kezelnie, mint egy játszmát. A tétje az, hogy az a munka, amit folytatnak, megmaradhasson. A Katona jól játszmázik?

Amióta napi szinten űzöm a színházigazgatást, igazából nem nagyon foglalkozom ezzel. Ha valami szörnyűség történik a kulturális életben, a kultúrpolitikában, akkor eszembe jut, és rosszul érint, hogy én is részese vagyok a történetnek valamilyen szinten. Egyébként annyiban módosítom a kijelentésemet, hogy a politika a színház számára csak azt kell, hogy jelentse, hogy megkapja azt a pénzt, amiből a színházat fenn tudja tartani és kész.

A fiatalok és a függetlenekhez csábult nézők visszahódítása is a céljai között szerepelt. Ez mennyire sikerült?

Ez nem mérhető. Életkorilag talán kitágult a nézőink kora. Még mindig úgy érzem, hogy a függetlenekhez csábult réteg nem feltétlenül jelenik meg a Katonában, de a fiatalokkal való foglalkozás nagyon felerősödött, az biztos. A nézőszám emelkedett, gondolhatnám azt is, hogy ezek ők, de erről felmérés nem készült. Azt tudom, hogy az Illaberek, a kivándorlásos darabunk nézői sokkal válogatottabb nézők, mint egyéb előadásainkon. Ha valakinek a családjában szó esik a kivándorlásról, valaki készül kimenni, vagy hazajött, akkor ők eljönnek megnézni ezt az előadást, erről konkrétan tudok. Sok olyan nézőnk lett, aki csak emiatt jön ide. Van, aki bizonyítani akar ezzel valamit, vagy visszaigazolást nyer, vagy mert hazajött, vagy mert el akar menni. Van, aki érzelmileg akar hatni vele, mondjuk a gyerekére. Sok olyan van, aki mondja a pénztárnál, hogy muszáj, hogy most nézzék meg, mert most vannak itthon a gyerekek.

A Katona talán az egyetlen színház jelenleg Budapesten, ami nemcsak színházként működik, hanem találkozási pontként is. A színház átalakításának nyilván ez volt az egyik célja. Mennyire elégedett?

Még látok ebben lehetőségeket, van hova fejlődni. Azt lehet látni, hogy színház előtt sokan már nem mennek haza, nem bóklásznak a városban, hanem fél öt-öttől ez a hely megtelik emberekkel, főleg olyanokkal, akik majd bejönnek az előadást megnézni. De még elégedetlen vagyok az előadások utáni élettel. Még nem eléggé maradnak itt. És a napközbeni ittlét is lehetne hangsúlyosabb.

Erős a Katona imidzse, a bögréktől a táskákon át a szórólapokig minden van, de nagyot ütött a színészek animgifes akciója is.

Az csodálatos volt. Nagyon kifejező gesztus a színház részéről. Mindenképpen profitált a Katona ebből, sok fiatal színészt innen ismerhettek meg, máshonnan nem is ismerhetik őket. Arra nem lehet várni, hogy megsokszorozódnak a tévéfilmek.

Van egy kultúrpolitikai beszélgetéssorozat is a Katonában, az egyik alkalommal Vidnyászky Attila, Schilling Árpád, Ascher Tamás és Oberfrank Pál ültek le egymással. Az árkok betemetése volt a cél?

Ezt így nem merném megfogalmazni. De a beszélgetés, ha egymás előtt kimondjuk, amit gondolunk, mindenképpen jobb, mint amikor üzengetünk a másiknak. Mint amikor valaki valamit valahol leír, aztán a másik felszívja magát, és két hét múlva válaszol rá. Megszűntek a beszélgetés fórumai, nyilvánvaló, hogy ma a tévére ebben nem lehet számítani, ott most nem divat a vita. Ott most nagyon egyoldalú megközelítések vannak, aminek szerintem nincs értelme. Illetve van értelme, azt látjuk, de azzal én nem értek egyet.

Nemrég zajlottak le a régi színművészetis osztályával az AlkalMáté Trupp idei előadásai. Ennek a sikerében is érezni azt, amit a Terápiáról mondott: itt is kukkolhatunk, beleshetünk mások életébe.

A lényeg az, hogy az ember mennyire ismer magára ezekben a helyzetekben.

Kicsinek indult ez a projekt Zsámbékon sok éve, most pedig már hét, telt házas előadás volt Budapesten.

Ez sok mindenen múlt: bizonytalanná vált a helyzetünk Zsámbékon, szerettük, de a színészek jelenlegi életállapota nem feltétlen felel meg annak, hogy két hétig ott legyünk. Gyerekek, családok vannak, már nem ugyanazok a felelőtlen fiatalemberek, mint az elején voltak. Orlai Tibor pedig bevállalta producerként az egészet, ezért is lehetett sokkal többet hallani róla. Zsámbékra csak azok jártak ki, szép számban ugyan, akik mindenáron látni akarták az előadásokat. Volt valami különös atmoszférája. Amióta Orlai a kezébe vette, állandó téma lett, többen tudnak róla, többeket foglalkoztat. Lehet, hogy még ezt a méretet is ki fogjuk nőni.

Könnyű összeszedni és munkára bírni minden évben az osztályt?

A színész lusta, ők is azok, ráadásul ez a pihenőidejükben van. És a Jurányi nem a Szegedi Szabadtéri Játékok, ahová megéri lemenni a pénzért. Az idei címszereplő, Gál Kristóf rendőr, ő a saját szabadságát áldozta erre. Inkább ott a dilemma, hogy ha valaki éppen akkor forgat, mi legyen vele. Általában ugye mindenki a filmet választja, ez természetes. Aztán van olyan, aki nem is akar jönni, bizonytalanságban tartja ezt az egészet, szóval már nem olyan teljes az összhang. De akik komolyan veszik, azok csinálják.

Hosszú ideje tanít a Színművészeti Egyetemen, hogy érinti, hogy egy ideje lényegében folyamatosan támadják az iskolát?

Elszomorító dolog ez, főleg azért, mert azok az emberek, akik kígyót-békát kiabálnak, itt nevelődtek, néhányan közülük tanítottak is itt. Ez is a politika ártalmas jelenléte az életünkben, az emberek megfertőződnek és megittasulnak a politika hozadékaival, és hirtelen bizonyos érdekeik mentén elkezdenek köpködni. Az iskola alapvetően határozza meg egy ember életét, ízlését, tudását. Olyan jó lenne, ha azok, akik elhagyják, utána erre úgy gondolnának vissza rá, mint valódi alma materükre, és különböző okokból nem kezdenének fröcsögni. Ráadásul úgy, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mi folyik az egyetemen.

Kell ezekre reagálni?

Nem ellentámadásba kell lendülni, hanem világosabbá kell tenni a közvélemény előtt, hogy mi folyik az iskolában. Amíg a közvélemény nem tudja, hogy mit csinálunk ott pontosan, könnyebben elhiszi ezeket a hülyeségeket. De ha demonstratívabb az egész oktatás, akkor nem lehet ilyeneket mondani, mert mindenki tudni fogja, hogy ez nem így van. Talán ez a megoldás.