Vendel
6 °C
19 °C

Nincs kedvenc Monty Python-jelenetem, mindet kedvelem

DSC 0915
2015.03.14. 16:58
Májusban mutatják be a Budapest Sportarénában a Brian élete című kultfilm alapján írt, Nem a Messiás című darabot, amiben az átdolgozás atyja, Eric Idle mellett Galla Miklós is szerepel majd. És mivel a Monty Python társulat másik legismertebb filmje, a Gyalog galopp is idén lett 40 éves, a dupla Python-örömünnep alkalmából exkluzív interjút készítettünk az angol humor magyar kereszteslovagjával a Nem a Messiás sajtótájékoztatóján. Az 55 évesen kicsit már szomorú bohócnak tűnő Galla Miklós pedig mesélt is. Régi popzenekara, a GM49 visszatéréséről, a hirtelen támadt festői ambíciójáról, de arról is, miért nem állt össze újra a Monty Python mintájára a L’art pour l’art Társulat, és boldog-e úgy, hogy nincs felesége és gyereke.

Adja magát az első kérdés? Melyik a kedvenc Monty Python-jeleneted?

Az egész 45 részes sorozat.

Ez túl könnyű volt, inkább akkor megfordítom: van olyan Monty Python-szkeccs, amin még csak el sem mosolyodtál?

Nincs. Számomra minden kockája csodálatos ennek a tévésorozatnak. Fantasztikus és észbontó, akárcsak Az élet értelme. Annak is minden kockája aranyat ér. Ha majd egyszer az összes, még élő Monty Python-taggal interjút csinálsz, mindegyikük azt fogja mondani, hogy a Brian élete a kedvence. Nekem inkább a Repülő cirkusz sorozat és Az élet értelme a kedvencem. Tetszik, hogy abszurd, elvadult, őrült, összefüggéstelen, dirib-darab mozaikokból állnak, mert én is egy infantilis lélek vagyok.

Galla még a telefonkönyvet is viccesen olvassa fel

Sokan kedvelik Galla Miklós abszurd humorát, pont azért, mert a legrosszabb vicceket is képes úgy elmondani, hogy a közönség dől a röhögéstől. Pontosan ez történt a Nem a Messiás... sajtótájékoztatón is az Akváriumban: hiába volt ott Homonnay Zsolt, Janza Kata, Hajdu Steve, Heiter Melinda és Pintér Dömötör, a Budafoki Dohnányi Zenekar vezetője, Hollerung Gábor és a darab producere, László Sándor, a moderátornak felkért, sajátos hanghordozású Galla egyszerűen ellopta a show-t. Így:

Nem Monthy, Monty Python!

Pont ezt a humort hiányolták később a Koltai-Galla Gálából. Azt nem bántad meg utólag?

Nincs vele semmi bajom, szerintem ugyanolyan jól sikerült felvételek voltak, mint bármelyik másik Holló Színházas vagy L'art pour l'art tévéműsor. Színészileg Koltai Robi is elég sokat hozzátett. Arról nem is beszélve, hogy az egyik epizódban Pogány Judit, Molnár Piroska és más kaposvári géniuszok is játszanak. Az abszurd humor tőlük sem idegen, Kaposváron játszottak Ionescót, Mrzeket is. A Koltai-Galla Gálából is sok részlet fenn van a Youtube-on, és az RTL Klub is sokat ismételte, tehát ők is elégedettek voltak vele. Arról nem is szólva, hogy e tévéműsorok egyenes következménye volt A Napsugár fiúk és a Hippolyt, a lakáj című színdarabok bemutatása Robi és az én főszereplésemmel, s mindkettő nagyon sikeres volt.

A Monty Python utolsó fellépésnél, amit itthon a mozik is bemutattak, nem gondoltál arra, hogy újra összeálljon a L'art pour l'art társulat?

Ahogy mondani szokás, kettőn áll a vásár. Jó szívvel gondolok a régi sikerekre, nemrég Laár Andrással is kibékültem. De Dolák-Saly Róbertnek is fel kellene tenned ugyanezt a kérdést, kíváncsi lennék, mit válaszol.

A Monty Python-tagokhoz hasonlóan a L’art pour l’art Társulat is készített filmet, sőt, saját magadat rendezted a Jön a medvében. Ez a vonal miért maradt abba?

Játszottam ugyan Tímár Péter filmjeiben, de igazából sosem hajszoltam azt, hogy én magam is filmet hozzak létre, mert horribilisan sok pénz kellett volna hozzá egy olyan közegben, ahol egy nemzeti mítosz, az Indul a bakterház folytatásához sem lehetett szponzort találni. Volt egy filmötletünk a kilencvenes évek közepén, A Besenyő család kalandjai volt a címe. Egyetlen mondatot írtunk róla: "A Besenyő család tagjai felkerekednek, megtalálják a szerencséjüket, útközben sok furcsa figurával találkoznak, akiket szintén a társulat tagjai alakítanak, és a filmben 8 vadonatúj dal is elhangzik." Ennyi volt a szinopszis, és ettől vártuk, hogy megadják a szükséges pénzt. Erre nem kaptunk pénzt, így nem született meg a film. Az íróasztalfióknak nem dolgozunk.

Nincs mobiltelefonod, a vonalas számodat kevesen tudják, nincs autód, de a tömegközlekedést sem szereted, elköltöztél Budapesttől. Ez valami civilizációfóbia?

Nem az. Hiszen van számítógépem, emailezek, néhány napja skype-olok is. A gyerekkori legjobb barátom, Attila, Norvégiában él, Skype-on beszélgettünk 40 percig. Ide az Akváriumba is kocsival érkeztem. Nem én vezettem, az igaz, de beültem, és hagytam magam idehozni. A sofőrnek pedig GPS-e volt, tehát szó sincs arról, hogy nem használom a modern technika vívmányait. Arról nem is beszélve, hogy idefelé jövet egy fotóüzletben beszkenneltettem a legújabb festményemet, hogy utána tovább tudjam küldeni a barátaimnak, ismerőseimnek. Lépten-nyomon használom a technikát. Nem is tudnék meglenni számítógép nélkül, a rajongói Facebook-oldalamat is én magam csinálom az unokaöcsém segítségével.

Ahol már 27 000 követőd van. 30 000-nél lesz valami buli vagy extra meglepetés?

Lesz. De majdnem minden nap van az oldalamon valami újdonság, hiszen erre van igény.

Ezek szerint a mai generáció is vevő az abszurd humorra?

A Facebookon nem mindig derül ki az életkor, hiszen nem mindenkiről van fent kép. Ha valaki megírja az üzenőfalamra, hogy elvégezte az egyetemet, és most Skóciában dolgozik, az nyilván nem egy 80 éves aggastyán. Akiről látok képet, azok 30 év körüliek. De a fiatalok is ismernek a munkásságomat, mert a tévécsatornák még mindig szokták ismételni a műsorainkat, a YouTube-on pedig se szeri, se száma a legkülönfélébb Galla-jeleneteknek. A fellépéseimen pedig nyolctól nyolcvan éves korig minden korosztály képviseli magát. Most is lesz egy ilyen, utána pedig egy ifjúsági kongresszuson lépek fel, pont az általad hiányolt huszonéves korosztály előtt.

Ha egy rajongód felismer, és azt kéri, mondj valami vicceset, mit válaszolsz neki?

Ha az utcán odajönnek hozzám és azt mondják, hogy mondjak egy viccet, arra azt szoktam mondani, hogy

Most nem vagyok szolgálatban.

Ez azért jó, mert egyrészt megoldja a problémát, másrészt végül is mondtam egy viccet.

Nehéz a nap 24 órájában mindig, mindenhol viccesnek lenni?

Nem tudok úgy dolgozni, hogy elhatározom: ma 4-től 6-ig vicces ötleteket fogok irkálni. Van, aki képes erre, Terry Jones a Monty Python csoportból például azt mondta, hogy neki akkor vannak vicces ötletei, ha akarja. Szerencsés ember, és igazi profi, én viszont teljesen másképp vagyok összerakva. Nálam úgy megy a viccgyártás, hogy spontán eszembe jut valami, és van egy füzetem, amibe gyorsan felírom. De van, amikor nem jut eszembe semmi. Vagy semmi vicces, mert azért én is szoktam komoly dolgokkal foglalkozni.

Például?

Ha valakivel meg kell beszélni valamit, akkor nem vicceskedek. Most épp a festés a legizgalmasabb számomra, mert ez a legújabb szenvedélyem. Itt még úgy érzem, kiaknázatlan területek várnak rám.

Képregényfesztiválokon is feltűnsz, te magad is csináltál már képregényt. Mennyire ismered a hazai képregényeket? Például a Napirajzot?

Ezt a világot nem ismerem. A kedvenceim inkább a 60-as 70-es évek angol képregényei, és talán egy kicsit a 80-as évekbeliek is. A szuperhősképregény viszont nem az én világom, az amerikai képregényekből is csak a vicces comic stripeket szeretem, a Dennis The Menace-t és a Richie Rich-et.

És a Garfield meg a Kázmér és Huba a napilapok végén?

Garfieldot megnézem, ennyi.

2009-ben újjáéledt a nyolcvanas évekbeli zenekarod, a GM49. Ennek a fajta popzenének tényleg van ma létjogosultsága, vagy csak a retró miatt szeretik?

Az biztos, hogy szeretik, mert a fiatalok is ordítva éneklik velünk a Brékó, brékót, az Elektromos gyalogost vagy a Bélát itt ne keresséket. Új számaink nem lesznek, hiszen a közönség ezeket a régieket akarja hallani. Mi is szeretjük játszani, és a fiúk miatt, akik mind virtuóz zenészek, ezek a régi szerzemények most új életet kapnak. Két új videoklip azért tervbe van véve: A telken, a telken és a Mentők című számainkról.

Milyen zenét hallgattál utoljára?

Fölfedeztem egy fantasztikus amerikai előadót, Buckwheat Zydecót. Az a különlegessége, hogy amerikai blues-rockot játszik, tangóharmonikával. Teljesen hagyományos blues-rock zene, csak itt a tangóharmonika a főszereplő. Ilyet előtte soha sem hallottam. Érdekes, vicces, és nagyon hallgatható azoknak, aki szereti a tangóharmonikát.

A hetvenes években Londonban még a Sparks lemezkiadójánál is jártál a dalaiddal, ott a Shadowshoz hasonlítottak. Sosem bántad meg, hogy végül magyar humorista lettél angol popsztár helyett?

Nem tudom, hogy lehettem-e volna az. A dalaim nem rosszabbak, mint azok a számok, amik az angol slágerlistán akkor fenn voltak vagy most szerepelnek ott. Szóval a számaimmal lehetnék angol popsztár, de amikor Magyarországon befutottam, mint humorista, onnantól kezdve úgy éreztem, jó, hogy nem maradtam kint Angliában. Semmi sem garantálta volna, hogy ott is olyan híres leszek, mint amilyen híres itthon vagyok. Semmit sem bántam meg utólag.

A saját család, a saját gyerek sem hiányzott soha?

Nem. Egyedül élő típus vagyok, 20 éves korom óta így élek, megszoktam. De vannak unkaöccseim és keresztlányaim, imádom őket, majdnem minden nap beszélek a szüleikkel, úgyhogy napra készen tudom, mi volt az iskolában a matekkal meg az angollal, vagy mi van a karateversenyen, és így tovább. Nekem az egyedüllétet találta ki a sors, az emberek 99 százalékának pedig azt, hogy családban éljen. De lehet valaki boldog úgy is, hogy nincs családja.