Koronavírus adatok

2021. nov. 29.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
András, Andor
-4 °C
5 °C

Letudjuk a Kötelező kört

2015.08.26. 17:52

Hideg kora téli hangulatú novemberi reggel, szinte hajnal van – vagy épp késő téli március?, a lényeg, hogy biztosan mogorva idő –, a mindig szembe fújó szélben tekerek suliba olyan szomorú sötétszürkeségben, mintha egy Dickens-regény hangulatába gurulnék éppen bele, mindezt egy olyan környezetben, ami a Puszták népébe könnyebben beleillett volna, mint egyszeri emberminiszter egy óvodai kórusba. Közben iszonyú gyomorgörcs dolgozik bennem, nem is tudom már, azért-e, hogy akkor a Kőszívű ember fiaiban Ödön hogyan is keveredett haza Oroszországból, vagy hogy Gustav von Aschenbach halálának akkor most milyen mélyebb jelentése is van Thomas Mann-nál, a lényeg a gyomorgörcs, és a remény, hogy hátha valami jégizére futok (kétlem, hogy a jégborda szót ismertem már akkor), és lábtöréssel megúszom az egészet.

Hát így vagyok én a kötelező olvasmányokkal: gyerekkorom óta rettegek tőlük.

Miközben gyerekkorom óta imádok olvasni.

Nem, nincs ebben ellentmondás. Ha van egy kis időm, bárminél szívesebben töltöm azzal, hogy előveszek egy olyan könyvet, amit tényleg szeretek. Vonnegut vagy Tandori, Paul Auster vagy Grecsó Krisztián, Douglas Adams vagy Rejtő Jenő, Krasznahorkai vagy Esterházy, Háy János vagy Kiss Ottó – a lista hosszú, nem is folytatom.

Viszont soha nem éreztem demotiválóbb dolgot annál, mint valami olyat csinálni, amit egyszerűen azért kell csinálni, mert kell – függetlenül attól, hogy érdekel vagy nem érdekel. Olvastam én hősiesen Kármán Józsefet, Mikszáthot, Jókait, orosz nagyregényeket, Mannt, nem egy kifejezetten tetszett is – de mégis, volt egy olyan kellemetlen mellékíze a dolognak,

mint halotti toron enni életed legjobb töltött káposztáját: bármilyen finom is, valahogy nem tudod felszabadultan élvezni.

És nem tudom, ön hogy van vele, de én azt látom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Itt van például a másodikba most lépő kisfiam. Imád olvasni, tavasz óta mindent elolvas az utcán, amit meglát, plakátot, reklámtáblát, utcanévtáblát, reggelente a metróban kapott Metropolt (na jó, a sporthíreket főleg). De amikor esténként nekiültünk, hogy az őszre feladott Süsünek nekiveselkedjünk, az gyötrelmesebb, mint az Egri csillagokban átrágni magunkat a török had felvonulásán szilidárostul, kerengő dervisestől, janicsárostul, szpáhistul.

Szóval van valami a kötelező olvasmányokkal, ami miatt az ember nem úgy veszi a kezébe a könyvet – vagy legalábbis egyes könyveket –, hogy a szellemi kihívást keresi, hanem csak

túl akar lenni rajta, mint Werther ezen az egész Lotte-ügyön

a nő házassága és főleg Albert pisztolyának megszerzése után.

Nem csoda, hogy nemrég felmérés készült a tíz leggyűlöltebb kötelező olvasmányról. Ahogy az sem, hogy nem csak nyolcéves kisfiamnak gyűlt meg a baja a kötelezővel. Hanem úgy általában: nemigen akad olyan ismerősöm, aki legalább egyet el ne bliccelt volna az obligát irodalomból az általános iskolai vagy gimnáziumi évei alatt.

Hogy miért? Nyilván lehet ennek számos magyarázatát találni. Mondhatjuk, hogy könyvek egy része a mai fiataloknak – de talán igaz volt ez 20-30-40 évvel ezelőtt is – anakronisztikus, unalmas, életidegen, szóval nincs jól eltalálva (mi meg is csináltuk a saját szerintünk tuti listát). Csak érdekesség: a korábban említett szavazáson a tíz leggyűlöltebb könyvből viszont csak egy volt ókori, többségük 19. és 20. századi magyar regény (Kincskereső kisködmön, Légy jó mindhalálig, Bánk bán, Az ember tragédiája, Az arany ember, A kőszívű ember fiai, Egri csillagok).

Az is lehet, hogy simán csak a dolog kötelező jellegével van baj, mint annak idején az orosszal is – erre utalhat a kisfiam esete a Süsüvel, amit, ki tudja, ha nem lenne muszáj, lehet, hogy minden este szívesen olvasna. De még az is beszámíthat, hogy a tanítók és tanárok valamiért mindig nyárra adták fel ezeket, amikor az ember azért nehezen érzi a napi legfontosabb missziójának a könyvtárba járkálást, ősszel aztán meg már csak kutyafuttában van/volt idő a napi tananyag mellett még ezekre is (pedig még sehol nem volt mindennapos tesi, talán mindennapos ének, kötelező hit- és erkölcstanról nem is beszélve).

Tippelgetni persze lehetne még sokáig, akárcsak okoskodni, hogy milyen gyerekpszichológusok és pedagógusok és gyerekirodalmárok kellenének, hogy összeállítsák az Igazán Ideális Olvasmánylistát – de az elbiccelt éveket már semmi nem hozza vissza.

Vagyis hát a fenébe, dehogynem!

Az Index szerkesztősége most, hogy felszínre emelkedett a nikotinos kátránytengerből, újabb kihívást keresett – és talált is – magának. Szembenéztünk a múltunkkal, mint ügynökügybe keveredett államtitkár, vettünk egy nagy levegőt, majd bevallottunk és bevállaltunk. Őszintén bevallottunk (magunknak és egymásnak, hogy miket blicceltünk el), majd bevállaltunk: azt, hogy a kihagyott könyvekből ki-ki egyet-egyet elolvas a nyáron. Mivel a szerkesztőség nagy, és bliccelésben voltunk olyan erősek, mint egyszeri buliturista a szabadtéri távolrahányásban, ha mindenki minden vállalást betart, lényegében 12 (mínusz egy-két) évfolyam szinten minden kötelezőjével megleszünk (ahogy a listákat megnéztük, sokat nem változtak a kötelezők).

Oké, hogy nálunk egy egész szerkesztőség osztozik a kötelességen, de így is vannak és lesznek nehéz pillanatok, amikor fel kell majd ütni a Kőszívű ember fiait, a Lúdas Matyiról és a Kőszívű ember fiairól nem is beszélve. Sőt, nemcsak vannak és lesznek, hanem már voltak is. A lógósok közül a leginkább stréber nyolcak ugyanis már végigolvasták, amit végig kellett – volna, valamikor tizen-, huszon-, harminc évvel ezelőtt.

Így aztán Szophoklésztól Fazekas Mihályon át Dürrenmattig a következő napokban nyolc remek olvasmányélmény-leírással gazdagodhat. De előtte, ha már kihívás,

önre is ráborítjuk a Falus Ferenc-i értelemben vett öntökönszúró jegesvödröt: vallja be és vállalja be!

Vallja be, mit úszott meg az iskolában, és vállalja be, hogy most elolvassa! És ha megtette, írja meg élményeit! Persze nyilván megkönnyíti majd az, hogy a következő napokban megjelennek a mi olvasónaplóink.

És végül kedvcsinálónak egyből itt egy könnyű darabba csomagolt súlyos, húsz éven át cipelt bűntudat:

Fazekas Mihály: Lúdas Matyi

A gyerekeket osztályzatokkal sakkban tartó pedagógia szomorú produktuma a hatodikoskori önmagam, aki nem olvasta el a Lúdas Matyit.