Nem szegénységpornó, hanem képeskönyv!

Hogyan bliccelte el?

Nem volt nehéz, olyan mennyiségű könyvet kellett volna elolvasni végzősként magyar-történelem-angol fakultáción a sima kötelezők mellett, hogy biztos olyan is volt, amiről észre sem vettem, hogy szkippeltem. Viszont a Puszták népe azóta is úgy élt a fejemben, mint egy FONTOS KÖNYV, amit amint lesz rá időm, a másik 100 hasonlóan fontos könyvvel együtt elolvasok. Nem emlékszem, hogy bárki bármikor számon kérte volna rajtam, de a legvalószínűbb, hogy törifakton volt feladva valahol a Bethlen-korszak környékén, és nagyon jól jött, hogy 10 évvel később önként vállalt kötelezőként munkába jövet-menet elolvastam a villamoson.

Előjött-e a régi szorongás?

A halogatással csak nehezedik a feladat, minél régebb óta szeretnék elolvasni valamit, annál nehezebb belevágni. Viszont az iskolás szorongás pótlására, amit ma már nem érzek, direkt megvettem egy didaktikus borítójú, hatvanas évekbeli diákkönyvtár-kiadást, hogy ráhangoljon a kötelezőség politikai üzenetére. De ahogy elkezdtem olvasni, magába szippantott, és nem foglalkoztatott, hogy valaha kötelező volt-e. Épp, hogy felszabadító volt olyasmiről önéletrajzi könyvet olvasni, amiről az iskolában leginkább Petőfitől ismerhet meg az egyszeri tanuló egy egész más tájképet, szamaragoló juhásszal, anyám tyúkjával, pipagyújtós konyhára befordulással.

Milyen volt a könyv?

Eszméletlen érdekes világba enged bepillantást – és direkt fogalmazok így, mert tényleg pillanatképekről van szó. A leginkább az hiányzott belőle, hogy a felvetett szálakat, bemutatott embereket, kapcsolatokat, történeteket mélyebben elmesélje. Olyan érzésem volt, mint amikor Kosztolányi pszichológiai témájú írásait olvastam: mintha mindig az általános következtetések levonása lenne a fő cél, nem a minél mélyebben átélt és ezáltal megérthető történet. Nyilván ez korszellem kérdése főleg, és fejezetenként változó is, például a szexről szóló rész pár helyen meglepően részletekbe menő, de nem értettem, a káromkodásos fejezetben miért nem jegyzi le legalább néhányszor szóról szóra, a leborult szivarvégit, hogy konkrétan hogy anyázták egymást a pusztaiak. „Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túl sokat markoltam” – írta ő maga a könyvről, de rengetegszer volt olyan érzésem, hogy bárcsak belekérdezhetnék a történetbe.

Hülyeség volt nem elolvasni?

Fogalmam sincs, mit kezdtem volna vele 10 évvel ezelőtt. Az biztos, hogy rengeteg minden történt velem időközben, ami más hangsúlyt ad olyan dolgoknak, amik felett elsiklott volna a figyelmem. A leggyakrabban visszatérő élményem az, hogy a háború előtti közép-európai világ felsejlő viszonyai mennyire hasonlítanak sok mindenhez, amit a fejlődő világból láttam. Nyilván minden nagyívű párhuzam ezer sebből vérzik, de más harmincas években született szociográfiáknál is volt hasonló benyomásom. Hogy mást ne mondjak: sosem felejtem el, amikor Etiópiában először kinevettek a jómódú vendéglátóim, amikor bemutatkoztam a meglepően fiatal, vidékről a nagyvárosba pénzt keresni felküldött cselédlánynak is.

A Puszták népében olyan világ tűnik fel, amilyenben az emberiség nagy része máig él: az élet nehéz és kiszámíthatatlan, mégsem boldogtalan, miközben minél közelebb megyünk, annál jobban látszik, hogy ugyanazok az erények és gyarlóságok, érzések és vágyak mozgatják a legnagyobb szegénységben élőket, mint minket, szerencsésebbeket, és a világot, amihez mi hozzászoktunk. Úgyhogy jó, hogy a könyv nem szegénységpornó, hanem önéletrajzi képeskönyv, még ha mai szemmel kicsit zavaróan távoli is egy-egy beállítás. Biztos, hogy a gimiben nem olvastam volna hozzá Babits 1936-os kritikáját, amiből kiderül, miért így kellett megírni: a kortárs értelmiségnek a fő üzenet az, hogy létezik egy számukra teljesen ismeretlen világ, ahol nem Kukorica Jancsiként, hanem majdnem rabszolgasorban él az ország egyharmada. „A javulás legkisebb reménye, a panasztevés minden lehetősége nélkül” – írta Babits a Nyugatban, épp hogy csak ki nem mondva, hogy pont a Puszták népe az a panasztevés, ami még 80 év múlva is meg fogja döbbenteni a beavatatlan olvasót.

A Kötelezőket újraolvasó sorozatunk többi részét itt olvashatja el!