Timót, Xénia
-4 °C
2 °C

Tizenöt másodperc néma csend

Kritika az Egyasszony című darabról a Jurányiban

2015.10.22. 11:42

Tizenöt másodperc csendről kell szólnia ennek a kritikának elsősorban, nem a darabról. A darab végén a monodráma főszereplője, Tenki Réka hátramegy a takarásba, hirtelen sötét lesz, majd néma csend. A közönség mozdulatlanul ül, nincs taps. Taps és taps között óriási különbségek vannak, a taps hiánya a legszebb színházi pillanat volt az utóbbi évben, amit átéltem. Péterfy-Novák Éva első regényéből, az Egyasszonyból készült egy csodálatos, traumatikus előadás Paczolay Béla rendezésében. A tapsot az egyik stábtag indította be a főpróbán, ha nem teszi, én még most is ott ülnék némán. 

Tenki Réka a szülés utáni első darabjában egy olyan nő történetét viszi színre, aki anyaként és feleségként is borzasztó dolgokat kénytelen átélni, csoda, hogy nem roppan bele. Mindezt olyan elszántsággal és hitelességgel, hogy nem a rendkívülit látom a személyes történetben, hanem az általánost, hogy ez sokakkal megeshet így. Az író Péterfy-Novák Éva saját traumáit feldolgozandó terápiás céllal kezdett írni, később elindította anonim módon az Egyasszony blogot, majd azonos címmel könyvet írt, így a saját története több olvasó történetévé vált. Mintha csak egy titkos társaságról beszélnénk, olyan nőkről, akikkel feldolgozhatatlan események esnek meg, de nincs kinek elmondaniuk, így elmondják egymásnak.

A színpadon a főszereplő Éva egy szűk fekete-fehér térben ül, körben a kórházi várótermekből ismert sorba állított műanyag székek, a padló fekete-fehér kockás, a háttérben egy orvosi paraván adja a takarást, a főszereplő vissza-visszatér felhúzni a zenélő gyerekjátékot, ami minden felhúzás után egyre fájdalmasabban és szomorúbban zenél, a hideg kiráz tőle. Minimalista, mégis történeteket és élethelyzeteket teremtő díszletet tervezett Kálmán Eszter (nemrég a Nosferatuban is látványorgiával és szöveg nélkül mesélt). Éva élete évekre ebbe a szűkös, nyomasztó, fullasztó térbe szorul, próbálja, de nem tudja elhagyni ezt a világot, vissza-visszatér a hideg neonfénybe. Mindig jelen időben mondja, mi történik vele, ami annyira felfoghatatlan, hogy a főszereplő még az elbeszélt éntől is kis távolságot tart, nincs se vádaskodás, se személyeskedés.

Péterfy-Novák Éva: Az önvád oka nem a férjem volt, hanem én magam    

Hiszen az önvád már ott elkezdődött, hogy miért mentem be a kórházba, mikor lehet, hogy még nem is kellett volna. Önvád kettő - miért nem jöttem haza, amikor azt mondták, hogy nincs bent az orvosom, és hogy ugyanannyira vagyok nyitva, mint amennyire már egy hete is voltam. Hogy akkor, 23 évesen miért nem volt annyi eszem, hogy elmeneküljek onnan. Önvád három - miért hagytam, hogy beadják a gyorsítót. Önvád négy - miért hagytam a második gyorsítót. A következő önvád a kisfiam születése körül jelentkezett – talán megijedtem a csapdahelyzettől, és nem akartam eléggé, hogy megszülessen. A mai eszemmel már tudom, hogy ezek buta gondolatok, de a szorongás, az szorongás.

A TELJES INTERJÚ A SZERZŐVEL A KÖNYVESBLOGON>>

Éva fiatal nő, gyereket vár. Pontosabban nagyon vár, ahogy általában az anyák. A teste és az élete már nemcsak az övé, hanem a megszülető Zsuzsié is, aki viszont mentálisan és testileg is súlyos sérült. Az egyik orvos elég korán elmagyarázza, hogy Zsuzsinak rövid élet adódik majd, kezdjen vele a nő, amit tud. Sok embert ismerek, de csak néhányan voltak közülük, akikről pontosan tudtam, mennyi idejük van még. Az emberi gondolkodás szerintem nem alkalmas arra, hogy felfogja a szeretteink életének a végét, ráadásul az nem is élet, hanem szorongás és elnyomás keveréke, illetve a reményé, hogy minél gyorsabban, minél emberhez méltóbban fejeződjön be.

Az eleinte bohókás és naiv Évát alakító Tenki Réka egy fehér műanyag széken ül a megoldhatatlan, ám az állítás keménysége miatt tiszta élethelyzetben. Éva látható természetességgel kezeli a helyzetet, szervezi a családi életet, miközben a férje nem annyira kíván a családi fotókon szerepelni, a zöldséges rákérdez, hogy miért sír ilyen bénán a gyerek. Hogyan lehet elfogadni, normalizálni azt, hogy a gyereked élettörténetének az elejét és végét is pontosan látod? Engem az előadás óta nem ereszt a gondolat, hogy egy újszülött gyereknek a teljes sorsát elmondják egy asztal fölött. Zsuzsi hét évet élt.

Az Egyasszony nem a gyerek elvesztéséről szól, hanem egy nőről, aki az együttérzéstől és megértéstől mentes férfivilágban próbálja megtalálni a túlélés útjait, mert végtelenül egyedül maradt. Az orvosok olyan férfiak, akik a seggébe csípnek, lekezelik, teniszezni mennek, nem veszik komolyan, mert az orvosok egyébként istenek: se párbeszéd, se kérdés, se figyelem, csak rutinok és a megkérdőjelezhetetlen tudás. A rendszer régóta stabilan működik, nem változik semmi. Amikor Tenki Réka az elbeszélés adott pontjain orvosként beszél, tisztán látszik, hogyan működik ez az aláfölérendeltségi rendszer több száz éve. Tenki nem is színésznőként, hanem anyaként, belülről, a szöveget és a történetet pontosan átélve mondja monológját.

Mégsem egy kórházi drámáról van szó, mert az csak a felszín, ami bizonyos szempontból elfedi az otthon összeomlását. A férj pofozkodik, üt, ver, rúg, sőt egy idő után már arra is figyel, hogy ott rúgja a feleségét, ahol másnap nem látszik, például a combján. A férfi házi isten, a négy fal között mindenki azt csinál, amit akar, halljuk sokat a politikai rigmust. Az Egyasszony megmutatja, hogy sajnos tényleg mindenki azt csinál otthon, amit akar, csak a nő ebben a helyzetben alárendelt szereplő, akinek nincs lehetősége kibeszélnie sem a problémáit, sem az erőszakot. Úgyse hisznek neki, úgyse értik meg. A belenyugvás is egyfajta útja a túlélésnek, a test és a lélek feletti uralmat nevezhetjük itt házasságnak.  

Viszont jön egy másik baba Éva életébe. Amikor Tenki Réka a színpadon belekezd a történetbe, a nézők fellélegeznek, a székükön mocorognak, hátradőlnek, megnyugszanak, hogy az élet nem szar, a színházba is a katarzisért megyünk. Az más kérdés, hogy utána kiderül, az orvos javaslatára nem szabad megszülnie a gyereket. Évát az abortusza után anyukának hívják: ebbe a nyelvi helyzetbe bele lehet őrülni.

A darabot a főpróbán láttam, nem is illene írni róla, de nem hagy nyugodni, hogy Tenki Réka mennyi erővel vezetett minket egyre mélyebbre ebbe az öntörvényű, rideg, patriarchális világba. Talán nem túlzás azt állítani, és reméljük, évek múltán beigazolódik majd, hogy Tenki színészi pályáján ez az alakítás fordulópont lesz, más szerepeket fog kapni, más elvárásokkal kell szembenéznie, mert annyira új arcát mutatta meg.

Tenki Rékát én soha nem láttam ennyire erősnek és gyengének egyszerre, nem vitt még nézőként olyan útra, mint az Egyasszonyban. Fiatal nőként éri az első trauma, majd többször megtörik és visszaerősödik, de mégis példaként jár elől. Voltak pontok a darabban, amikor elfelejtettem, hogy színházban vagyok. Jó színházat jó mondatokból lehet létrehozni, és Péterfy-Novák Éva olyan mondatokat írt, amit Tasnádi István írt színdarabbá, amelyek ebben a lecsupaszított térben és élethelyzetben karaktereket, kapcsolatokat és tereket teremtenek. Paczolay Béla legjobb rendezői döntése az volt, hogy hagyta működni Tenkit és a mondatokat, nem akarta szétrendezni, túlgondolni, vagy agyonnyomni a saját értelmezésével.

Arról a tizenöt másodpercről kell írni, amikor a történet végén néma csendben ülnek a nézők, a szívben és a fejben pörög tovább a történet. Az Egyasszony könyv vagy színpadi mű nem azért erős művészeti alkotások, mert tudjuk, hogy megtörtént esetből építkeznek, hiszen minden irodalmi mű fikcióvá válik, hanem mert a szerző és Tenki Réka is valóságossá teszi nekünk.