Kétszer vált valóra az álma

Bobby Cannavale az a típusú színész, akinek a neve ha nem is ugrik be elsőre, minimum két dologban láthattuk, amire azonnal emlékezhetünk. Hogy mi az a kettő, az emberenként változik: feltűnt a Gengszterkorzóban, a Blue Jasmine-ben, A kémben, és a Hangyában is, sőt, ha nagyon mélyre megyünk a munkáiban, az Oz és a Sírhant művek című sorozatokban is, pár epizódra. 

2016-ban viszont végre főszerepet játszhat egy sorozatban, a HBO Bakelitjében ő lesz Richie Finestra, az elég súlyos problémákkal küzködő zeneipari mogul, aki annyira kajtatja az új tehetségeket, hogy szinte belerokkan. A sorozat 1973-ban, New Yorkban játszódik, amikor éppen kezd kifulladni a rock, és megjelenik a disco, a punk, és a hiphop csírája is, Richie pedig egyre gyakrabban temeti az orrát kokainba, hogy egyrészt a lemezkiadóját a csődtől távol tartsa, másrészt pedig hogy bírja a változó idők tempóját.

A Bakelit első epizódját Martin Scorsese rendezte, aki Mick Jagger mellett a sorozat executive producere is volt. A forgatókönyvet Terence Winter, a Gengszterkorzó és a Wall Street farkasa írója készítette. Cannavalét Los Angelesben, egy kerekasztalos interjún tudtuk kérdezni. 

Mi a különleges ebben a sorozatban?

Szerintem a zsánere elég király. Sosem láttam még tévésorozatot, ami a zeneiparról készült. Én New York-i vagyok, és az a korszak, 1973, elég különleges volt New York történetében. Egyszerre született meg a hiphop, a disco, és a punk, egy olyan városban, ami akkoriban eléggé depressziós hangulatot árasztott.

Emlékszel bármire ebből a korszakból?

Akkoriban nőttem ki a pelenkát, de még kicsi voltam. Furcsa módon kicsit későbbre már emlékszem, főleg 1975-re, főleg Amerika 200 éves évfordulója miatt. Emlékszem a divatra, és emlékszem a zenékre, a rádiókra. De igazából a nyolcvanas években nőttem fel.

Neked milyen a személyes zenei ízlésed?

Édesanyám folyamatosan lemezeket hallgatott, amikor gyerek voltam, de főleg popzenekaroktól. Rengeteg Beatles szólt. Nem voltam túl jó tanuló, pontosabban nem viselkedtem túl jól, szóval a jó jegyekért mindig lemezeket kaptam. Apámnál viszont teljesen más zenék szóltak: The Who, David Bowie, Dr. Hook, Led Zeppelin. Szóval akárhol is voltam, mindig körbevett a zene, és reggelente is mindig azzal kezdtem a napot, hogy feltettem egy lemezt. Szoktam új zenéket is hallgatni, de ebben az utóbbi négy évben csak a korai hetvenes éveket kajáltam. De ha én vagyok a kérdés: imádom Bruce Springsteent és Bob Dylant.

Milyen a gyűjteményed, digitális vagy analóg?

Főleg digitális, de kezdem felépíteni alapról a lemezgyűjteményem. Dehát az is jó ebben a szerepben, hogy a lemezcégek folyamatosan küldenek ajándékokat!

Mi változott szerinted leginkább a zeneiparban 1973 óta?

A zenekarok a turnékra összpontosítanak, így tudnak igazán pénzt keresni. Nem pedig a lemezeladásokból. Most volt nemrég hír, hogy Adele mennyi CD-t adott el, de hát ez is csak egy különleges eset volt, CD-ket sem vesznek már az emberek. Szerintem eltűnt a lemezvásárlás kézzelfogható érzése, a mai gyerekek azt sem tudják, milyen a kezükbe fogni egy lemezt. 

Pedig mostanában megnőttek a bakelit-eladások is.

Azt lehet érezni, hogy kezdünk visszafele menni. Nemrég vettem egy házat Brooklynban, és azt újíttatom fel. És nagyon fura érzés, hogy szándékosan távol tartom magam mindenféle olyan dologtól, ami modern. Szerintem kezdünk visszatérni ahhoz a korhoz, amikor még az emberek értékelték, hogy valami hogyan készült. Én például most egy olyan lemezjátszót keresek, ami bele van építve egy szekrénybe, mert ilyet láttam a gyerekkoromban. Személy szerint nekem nagyon hiányzik az érzés, amikor az ember megvesz egy lemezt, de pár éve elkezdem bakelitet venni. Gyerekkoromban szerettem azt az érzést, amikor elmentem a boltba, hazavittem, szétnyitottam, kihúztam a dalszövegeket.

Milyen volt együtt dolgozni Mick Jaggerrel és Martin Scorsese-vel?

Én úgy nőttem fel, hogy szeretnék egyszer egy filmet készíteni Marty-val. New York-i színészként ez volt az álmom. És nem az, hogy valaki olyasmival, hanem vele. A Gengszterkorzóval megkaptam a lehetőséget, ott ő volt a producer. Nekem az volt a meglepő, hogy mennyit szeret próbálni, hogy mennyire megtesz mindent, hogy a színésze a lehető legnagyobb biztonságban érezze magát. Szerintem nagyjából három hónapig találkozgattunk a Bakelit jelenetei miatt, mindig mentem vagy a házába, vagy egy szállodába, beültünk egy szobába, és pár óránként mindig egy másik színésszel dolgoztam egy-egy jeleneten, vagy csak improvizáltunk. Megmondom őszintén, erre egyáltalán nem számítottam. Én fel voltam arra készülve, hogy beállítok az első nap és vakon követem az összes parancsát. De ő ezt nem akarta, ő közös munkát akart, ez pedig meglepett. Mick pedig olyan, mintha a Nappal magával lógna az ember. Tele van bombajó sztorikkal. De a sztorik nem segítenek annyira a munkámban, mint azt látni, hogyan viselkednek az emberek Mick körül. De bőkezűen bánik az anekdotákkal és a saját idejével is.

Mi volt a legjobb sztori, amit mesélt?

(sokat gondolkodik) Nem, az magánügy, inkább nem mondanám el.

Mit jelent a karrieredben ez a sorozat?

Hát, egy ideje benne vagyok az iparban, de szerintem ez a legkiforrottabb karakter, akit játszottam. Úgy érzem, hogy erre a szerepre, és ennek a szerepnek a méretére készülök már nagyon régóta. Mindig azt kérdezgették tőlem emberek, hogy mikor leszek már főszereplő? Erre mindig azt válaszoltam, hogy de hát a New York-i színpadon már évek óta főszerepeket játszok, és ezzel nagyon meg voltam elégedve, mert sok oldalát mutathatja meg az ember. De ezt a lehetőséget nem kaptam meg tévében és filmben. A Bakelit nekem egy nagy ugrás, és nagyon örülök, hogy ezzel a csapattal ugorhatom meg. Tíz évvel ezelőtt nem lettem volna erre képes. Tíz év munkája kellett ahhoz, hogy elérjek ide.

Mennyire volt meg Ritchie figurája? Kellett hozzá kutatómunka, hogy eljátszd?

Lassan már négy éve foglalkozom ezzel a sorozattal. Ebben a négy évben rengeteg könyvet olvastam és rengeteg emberrel lógtam, olyanokkal, mint Lenny Kaye (a Patti Smith Group gitárosa) vagy David Johansen (a New York Dolls alapító tagja). De bíztam abban, hogy Terry [Winter] nagyszerű forgatókönyvet fog írni, és az én kutatómunkámra nincs szükség, de valahogy, tudat alatt segíteni fog.

Ritchie nem éppen egy nyugis figura? Nem túl megerőltető eljátszani?

Dehogynem. Viszont imádok munkába menni. Nekem a színészet olyan, mint egy küzdősport. Én a színházban kezdtem, ahol az egész egy nagy fizikai megpróbáltatás. Ritchie is az, de Gyp Rosetti is az volt a Gengszterkorzóból. Én ilyen vagyok. Ha egy nap hazamegyek, és nem vagyok hullafáradt, akkor úgy éreztem, hogy valamit nem csináltam jól.

Szerinted miért van az, hogy ha bármilyen film vagy sorozat készül a zeneiparról, akkor mindig lesz benne kokain?

Az érdekes dolog az, hogy ez elég korai korszaka volt a kokainnak! A vietnami háború vége felé az ellenkultúra inkább LSD-zett és füvet szívott, aztán pont '73 környékén feltűnik a kokó, és olyan, mint addig semmi más. Valami új, valami izgalmas. Segített ébren maradni egész éjjel, sőt, utána egész nap. Ritchie ezt csinálja a sorozatban, éjt nappalá téve keresi az új, menő hangzást, akármi is az. Szerintem ezeknek az embereknek olyan volt a kokain, mint valami kisegítő eszköz a munkához. Érdekes látni, hogyan bukkan fel ez a kábítószer, mert később lett csak igazán népszerű.

Az első rész végén Richie teljes extázisba esik egy koncerttől. Neked volt hasonló élményed?

Igen, láttam a U2-t még 1984-ben. Azt hiszem az volt az első alkalom, hogy szívtam. Nem sokkal a legendás Red Rocks-i koncertjük után volt. Pontosan emlékszem, hogy mekkora eufóriában voltam, és azután meg akartam váltani a világot. Bono akkor kezdte a nagy üzeneteit. Legalább húszszor láttam már Bruce Springsteent élőben, ő a kedvencem, de az első alkalomra is mindig emlékszem.

Találkoztál Bruce Springsteennel?

Pár alkalommal. Jópár évvel ezelőtt jártam valakivel, aki ismerte a turnémenedzserét, úgyhogy meghívtak minket egy koncertjére New Jerseybe. Az volt a 2006-os Seeger Sessions Tour utolsó állomása. Bemehettünk a színpad mögé, ő meg elhívott minket vacsorázni. Órákig faggattam, és voltak fura kérdéseim is, de mindegyikre válaszolt. Emlékszem, ahogy mondta, (Bruce Springsteen hangjával) hogy hát ezek nem normális kérdések! Négy hónappal később karácsony környékén egy nagy áruházban láttam. Épp mentem le egy mozgólépcsőn, és láttam, hogy az aljában gyűlnek az emberek. Megláttam, hogy mindenki Bruce-t állja körül. Pedig ő csak egy sálat akart venni a feleségével, és láthatólag nagyon unta az egész felhajtást. És felkiáltott: Bobby! Én meg mit csináltam volta? Visszakiabáltam, hogy Bruce! Leértem, és elkezdett velem dumálni. Évekkel később aztán megint találkoztunk, a Rocky-musical nyitóestjén. Akkoriban, 2012-ben jött ki Peter Carlin róla készült életrajza, és a hangoskönyvnek én voltam a narrátora. Megdícsért, hogy milyen jó munkát végeztem.

Mesélted, hogy fiatalkorodban álmod volt Martin Scorsese-vel dolgozni. Most, hogy ez teljesült, mi a terved?

Sosem gondolkodtam tervekben. Mindig csak arra összpontosítottam, amivel éppen foglalkozom. Szerencsés vagyok, hogy elég jól tudok ösztönösen olyasmit választani, ami beszél hozzám. Mondtam nemet olyan dolgokra, amiről később kiderült, hogy jó döntés volt, de mondtam igent olyasmire, amiért az emberek őrültnek tartottak, de mégis helyes döntésnek tartottam. Sosem volt egy konkrét tervem, hogyan cserkésszem be Marty-t. Ha valaki tíz éve ezt mondja nekem, hogy együtt fogok vele is, Woody Allennel is, és Al Pacinóval is dolgozni, akkor megrántottam volna a vállam. Nem tudom, hogy most mi a tervem. 

A sorozat bemutatója február 15-én lesz az HBO-n és az HBO GO-n.