Koronavírus adatok

2021. dec. 03.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Barbara, Borbála
-6 °C
4 °C

Csak a vérszomj a régi

Kritika a House of Cards 4. évadáról

GettyImages-167713174
2016.04.02. 20:20
Természetesen mi is rá vagyunk kattanva a House of Cards-ra. Vagyis néhányan már csak voltunk. A negyedik évadot kollektív munkában igyekeztünk mérlegre tenni, ízekre szedni, és megemészteni – külön megcsócsáltuk a „valódi” elnökválasztás párhuzamait. Kiderült, hogy való élet realistább a hiperrealizmusnál, és a politika már Frank Underwoodnál is lejjebb került. Évadkritika S.P.O.I.L.E.R.E.K.K.E.L.

Kezdjük a végén: a House of Cards (Kártyavár, aki magyarul netflixelte) negyedik szezonja után kevesen fognak Még, Még, Mééééég! kiáltásokkal felállni a képernyő elől. Jó, lehet, hogy a sorozat nimbusza sokak számára már a harmadik évadban megbicsaklott Frank és Claire házassági mizériájával, de pont ezért lehetett nagyon várni a negyedik évadot. Na meg azért, mert a sorozatban is pont akkor érkezünk el az elnökválasztási kampány sűrűjébe, amikor a „valódi” életben, ami azt ígérte, hogy még sűrűbbek lesznek a kölcsönös áthallások és Frank Underwood még több aljas húzással nyeri meg a választást (mert nyilván megnyeri).

Mivel a House of Cards a politikáról és a médiáról szól, ezért nyilván a fél Index nézi, és még azoknak is van róla véleménye, akik nem. Szóval a kritika nem kis részben a kollektív bölcsesség része.

Senki nem láthatta előre Trumpot

Az egyáltalán nem csalódás, hogy a sorozat nem követi a mostani elnökválasztási küzdelmeket, másrészt pedig ugyan ki láthatta előre azt, hogy Trump és Sanders így megroppantja a párteliteket? Senki. Ezért egy pszeudorealitásokkal dolgozó sorozat nyilván nem is vehette komolyan ezt a faktort.

house of cards 1.gif

Ami viszont még pszeudoszinten is bántja a realizmus iránti igényt, hogy Underwood ellen a dörzsölt – és többször is megvezetett – pártvezetés nem állít jelöltet, az egyetlen aspiráns a politikai outsidernek számító Heather Dunbar. Sőt, a befolyásos pártvezetés is alig hallatja a hangját, és a lobbisták sem tolonganak az elnöki előszobában. Pedig az Egyesült Államok pártpolitikájának pont az a lényege, hogy rengeteg a nagyhal; a pártok ezért sem válnak a Fideszhez hasonló centralizált gépezetekhez.

Az viszont vicces, hogy a valóságban inkább válságmegoldásra, mintsem választási showként rendezett nyílt elnökjelölő gyűléshez hasonlóra 2016 amerikai valóságában is lehet számítani. Az Élet azonban inkább republikánus oldalon kavarja azt a káoszt, amiben a képernyőn a két Underwood halászgat. Mert Trump jelöltségének megakadályozására már most is sokkal durvább manővererezés folyik, mint amit forgatókönyvírók megálmodhattak. Erről pár szót muszáj írnom, csak érzékeltetés végett:

  • az már szinte nyílt pártdirektíva, hogy minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy a konvencióra Trump a küldöttek abszolút többségével érkezzen. Ha ugyanis az első fordulóban senki nem szerez abszolút többséget, második fordulóra a küldöttek mandátuma felszabadul, azaz akárkire szavazhatnak. Ezért már most is gőzerővel folyik a meggyőzésük, hogy pártoljanak el attól a jelölttől, akinek támogatására mandátumot kaptak.
  • sőt, van olyan forgatókönyv, miszerint a pártvezetés az egész elnökválasztás elszabotálására törekszik egy harmadik jelölt bedobásával – akinek köszönhetően senkinek nem lesz meg az elektorok körében az 50 százalékos támogatottsága. Ezért életbe lép az az 1825 óta nem alkalmazott eljárás, hogy a képviselőház választja meg az elnököt. Azaz az ott többséget élvező republikánusok nem csak Trumptól szabadulhatnának meg, hanem a demokrata győztestől is.
giphy (1).gif

Ez utóbbi tervre egyébként az amerikai sajtónak sem jutott jobb jelző az eszébe, mint az, hogy 

Ez tisztára House of Cards!

De nem csak körmönfontsága miatt, hanem azért is, mert végrehajtásához legalább akkora cupákot kell lenyomni az emberek torkán, mint amekkora logikai mócsingokat a sorozat negyedik évada lenyomott a mi torkunkon.

Bocs, de ez nem az a sorozat, ahol az évad közepén hal meg a főszereplő

Most vált tökéletesen esetlegessé, milyen régi sérelmek térnek vissza kísérteni, és milyen friss sérelmeken lép át nagyvonalúan a történet. Claire és Frank konfliktusa az évad első harmadában egyre durvább szívatásokkal épülget, hogy azután az egész viszály elsikkadjon. A ledorongolások és megbocsátások dinamikája még netflixes tempóban sem volt igazán emészthető – én a Catherine Durant külügyminiszternek tartott önleleplezésnél jöttem rá, hogy a készítők tudatosan túlléptek már a realizáló törekvéseken.

giphy (2).gif

És ami a mesénél nagyobb baj, az a megszokás: magukban a politikai konfliktusokban persze volt újdonság – nem volt rossz az iszlamista szál, tényleg nem volt rossz! –, viszont a konfliktusok kezelése sematikusnak hatott: az underwood-i unortodoxia vált ortodoxiává. 

Az évad csúcspontjának a Frank elleni merényletet szánták, de valahogy engem nem nagyon rázott fel a dolog:

  • én nem tudom elképzelni, hogy bárki is egy percig azt gondolta, Frank tényleg bele fog halni a májlövésbe
  • a sérülés és az agónia csak felszínes eszközök voltak, Franket nem gyúrta úgy át a halálközeli élmény, mint mondjuk Jaime-t a Trónok Harcában (mondjuk azt a szintet azért nehéz lett volna elérni). De itt nem hallgathatom el a markáns szerkesztőségi különvéleményt, hogy a merényletnek azért volt mégis nagy jelentősége, mert Frank életéből azóta eltűnt a szex, és ez az étvágytalanság első jele – szemben például a látványosan potensnek beállított republikánus ellenfelével.
  • a merényletet, mint narratív eszköz egy kicsit el is lett pocsékolva, főleg, ha valaki látta a House of Cards brit eredetijét (ha nem látta, görgessen pár sort!), melynek megfellebbezhetetlen lezárást adott, ahogy Uruqhart miniszterelnököt a hozzá legközelebb állók likvidálják, ezáltal nem csak saját magukat, de a botrányokba fulladó politikus reputációját is megmentve.
giphy.gif

Az anyasorozathoz hasonló frappáns lezárás még szezonszinten sem sikerült, mert az még spoilerezésnek is kevés, hogy Claire a 13. epizód végére feladja kételyeit, és csatlakozik Francishez a kegyetlen nézőbámulásban.

Ráadásul ehhez az egységhez olyan kanyargós út vezetett, hogy még mindig sehol nem vagyunk a tulajdonképpeni kampánytól, pláne az új elnök beiktatásától (a valódi elnök három hónappal az 5. évad előtt kezdi meg a kormányzást). Lehet azt mondani erre, hogy sűrű a történet, de azt is, hogy csak nyúlós.

Anya csak egy van

Ne tévessze meg önöket, hogy most ennyit fanyalogtam, ez csak azt mutatja, milyen magasak úgy általában az elvárások a House of Cards-szal szemben! Ráadásul egy csomó dolog most is kiválóan működött

  • a még mindig hibátlan körítés, a davidfincheres bézs színvilága személyes és nyilvános fellépések kiszámított modora, gesztusvilága (egy divatérzékeny megfigyelő szerint a sorozat összes női cipője tökéletes)
  • Claire anyjának az összes jelenete – a Neve Campbell játszotta női Doug Stamperrel szemben az ő megjelenésének abszolút volt értelme
  • a szekrényből kidőlő csontvázak, melyek közül a legnagyobbat ráadásul a sorozat első normális és sikeres sztorit lehozó újságírója, a parkolópályáról visszatérő volt Herald-főszerkesztő, Tom Hammerschmidt dönt Frank Underwoodra.

(Borítókép: Bloomberg/Europress/Getty)