Hova vezet, ha kerítést húzunk magunk köré?

2016.06.11. 14:55
A magyarok még Tündérországból is diktatúrát csinálnak: Schilling Árpád Európa egyik legnevesebb színházában a diktatúra rémképét festi meg.

Az idősebbek még emlékezhetnek arra a kettős beszédre a művészetben, amikor a medve nyilvánvalóan a Szovjetuniót jelentette, amikor III. Richárdot csakis azért játszhatta kopasz színész, hogy mindenkinek Rákosi Mátyás jusson az eszébe, vagy amikor Csehov Három nővérében a Prozorovéknál kedélyeskedő katonák a Magyarországon állomásozó elvtársakra emlékeztettek.

Ennek a sorok közti fogalmazásmódnak volt pár évtizede, hogy mélyen beivódjon a magyar színházba, és valóban így is történt: a közönséget ma sem igen lehet annál jobban lekenyerezni, mint ha áthallásokat szolgál fel a színház.

Schilling Árpád soha nem ezt az iskolát követte. Már a Krétakör Színház rendezőjeként is szívesen nyúlt a legkonkrétabb valósághoz, a Feketeország című előadás például valódi, kortárs magyar újsághírekből készült jelenetek füzére volt. Azóta is ugyanezt teszi: egyike azon kevés magyar alkotónak, aki nem utalgat, nem hárítja a nézőre az aktualitások felismerésének felelősségét, hanem tényleg arról beszél, ami foglalkoztatja. A Lúzer című előadásban saját maga állt a színpadra, és saját magáról beszélt, meg arról, mennyire rossz, hogy a Krétakör egy kanyi vasat sem kap az államtól. A harag napja című előadás Sándor Mária, a fekete ruhás ápolónő történetéből indult ki, és az alapján modellezte a teljes magyar társadalmat.

Innen nézve meglepő, hogy Schilling az országhatárt átlépve, Európa egyik legjelentősebb színháza, a bécsi Burgtheater meghívott rendezőjeként mindennek épp az ellenkezőjét teszi. Az Eiswind (Hideg szelek), Schilling és Zabezsinszkij Éva színdarabja egy szabályos tanmese, egy példázat, amely bár a felszínen néhány, egy hegyi viharban rekedt osztrák és magyar emberről szól, pontosan lefordítható a mai magyar politika által diktált irányvonal kritikájaként.

A történet szerint a sopronkőhidai Ilona bejárónőként dolgozik egy értelmiségi osztrák családnál, ahová fiát és férjét hátrahagyva érkezett. De felbukkan a férj, János, aki mindenképpen szeretné a nőt visszavinni Magyarországra, ám mind az osztrákok, mind a magyar pár egy hegyteteji vityillóban reked a vihar miatt. János, aki otthon rendőrként dolgozik, és a magyar kormány hivatalos és félhivatalos kommunikációjához meglepően hasonló elveket vall, a szerinte mindenkit fenyegető, közelgő farkasokra hivatkozva kerítést húz fel a ház körül, és erőskezű vezetőként, arra hivatkozva, hogy meg kell védeni a csapatot a veszélytől, uralkodni kezd. A zavaró elemeket félreállítja, akkor is, ha a saját feleségéről van szó. Az osztrákok egy részét sikeresen átitatja az ideológiával, van viszont, aki felkel az elnyomó ellen. Hogy melyikük kerekedik felül, azt már nem árulja el az előadás.

Eiswind / Hideg szelek

A bécsi Burgtheater előadása
Írta Schilling Árpád és Zabezsinszkij Éva

Szereplők:

Sárosdi Lilla, Falk Rockstroh, Nagy Zsolt, Alexandra Henkel, Martin Vischer, Lukács András

Rendezte: Schilling Árpád
Díszlet, jelmez: Balázs Juli
Dramaturg: Hans Mrak
Német szöveg: Lengyel Anna

A metafora világos: ha egy politikus arra hivatkozik, hogy meg kell védenie az embereket valami külső veszélytől, akkor egyrészt könnyen támogatókat szerezhet, hiszen ki ne akarná, hogy megvédjék, másrészt a „nemes cél” érdekében unortodox hatalomgyakorlási eszközöket is megengedhet magának. Ha így tesz, akkor viszont már csak egy egész kicsit kell továbbmenni, és diktatúra lesz a dologból.

Ez eddig általános alapigazság – teljesen más eszközökkel, de ugyanerről szól egyébként Budapesten a K2 társulat Át az ingoványon című előadása is –, de Schilling nem rejti véka alá, melyik megvédeni való népről és melyik hatalomgyakorlóról beszél. Nem is csak a betolakodók ellen felhúzott kerítés egyértelmű szimbólum, de az előadásban János nemzetvédelmi iskolába járó kisfia el is mondja: a rendszert, amiben él, illiberális demokráciának nevezik.

Ami annyit tesz, hogy szavazni lehet, de kontrollálni a hatalmat már nem”

– magyarázza meg a kifejezést az osztrák férfi.

Schillingék ugyanakkor csavarnak még egyet a szimbólumokon. Az előadás elején a szereplők rávilágítanak, hogy a János vitéz főszereplőit is éppen Ilonának és Jánosnak hívják, mint itt. Abban a történetben pedig Ilona eljut Tündérországba, de János utánamegy. Szóval ha akarjuk, érthetjük úgy is, hogy a színdarab szerint az, ami Petőfi idejében Tündérország volt, ma már a kivándorlást jelenti, aki pedig akkor vitéz volt, ma az erő politikájában hívő János lehet, aki operett helyett a skinheadek által is kedvelt népdalt, a Hidegen fújnak a szelek-et énekli. És most a kék, tiszta tóból nem az élet vize, hanem a diktatúra árad.

Az ilyesfajta példázat azért veszélyes műfaj, mert könnyen egyszer használatos pamfletté, papírvékonyságú szórólappá válhat a darab, ha nem több afféle megfejtendő-dekódolandó rejtvénynél. A Hideg szelek viszont több tud lenni ennél, elsősorban a remekül megírt karakterek és a közöttük ábrázolt viszonyrendszer révén.

Sárosdi Lilla figurájában, a németet törő kisemberben megvan mindaz a kisebbségi komplexus és a saját kitaszítottsága miatt érzett kétségbeesettség, ami minden kis nyelvet beszélő vagy valamennyire alávetett helyzetben lévő ember számára annyira ismerős lehet. Ráadásul a színésznő nemcsak ezt tudja hihetetlen pontosan eljátszani, hanem még a nő egykori büszkeségének fel-felsejlő romjait is. Nagy Zsolt figurája, János ugyanezeket az érzéseket nem hajlandó elfogadni, inkább dühös amiatt, hogy egyáltalán ilyesmiket kellene éreznie, és mesterségesen felvett felsőbbrendűség-tudattal mozog a világban. Nagy Zsolt mindezt úgy játssza, hogy közben érzékelteti azt is, milyen kisszerű valójában ez a nagyzolás.

Az osztrák férfi a teszetosza, nagyra hivatott, de végül semmit el nem érő értelmiségi mesteri rajza, már két mondatában benne van egy teljes dráma:

Amikor 89-ben meghallottam, hogy bontják a falat, elindultam, hogy keressek egy kalapácsot. Mire odaértem, már lebontották.

Felesége pedig a felső középosztály sznobizmusának szobra, nagyratörő önérzettel és kisstílű félelmekkel.

Talán jobban működne Schilling bécsi rendezése, ha ezúttal is konkrétabban fogalmazna, és nem kerekítene példabeszédet a mondanivalója köré. De a többrétegű dráma így is hatásos, és ha elfogadjuk az igazságtartalmát, semmiképpen sem megnyugtató a kép, amit fest, kerítésről, illeberalizmusról és a mindebből következő véres, háborús helyzetről.

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Hírek