Lajos, Patrícia
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Nem érdekel, melyik rendező mit gondol Orbán Viktorról

Interjú Olasz Renátó színésszel

utolsoestem
2016.06.12. 18:42
Az Aranyélet című HBO sorozat egyik főszereplője jövőre végez a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és biztos benne, hogy a fiatalok forradalmat fognak csinálni, és egyáltalán nem zavarja, ha beskatulyázzák. Olasz Renátó sok színházból szívesen hazajönne az első felvonás után, és nem érti, miért van ennyi halott előadás.

Mennyiben tett jót vagy akár rosszat a karrierednek pályakezdőként, hogy az Aranyélettel azonnal egy iszonyúan sikeres HBO-sorozatban kezdtél? Tartasz attól, hogy beskatulyáznak?

Őszintén és komolyan mondom, hogy semmit nem érzek a sikerből, legfeljebb annyit, hogy az utcán odajönnek az emberek, és szelfizni akarnak velem. Ezen kívül két színész, akiket nagyon szeretek, gratuláltak nekem, ami megtisztelő volt. Az meg, hogy beskatulyáznak a geci szerepébe, egyáltalán nem zavar, mert nagyon élvezem.

Az Aranyélet az egyik fő indoka annak, hogy sokan a magyar sorozatok reneszánszáról beszélnek, vagy arról, hogy végre itthon is készülnek jó sorozatok. Ez számodra jelent bármit, vagy ez ugyanolyan szerep, mint bármelyik másik?

Korábban ez eszembe sem jutott, de mostanában tényleg mindenki ezt mondja. Persze, büszke vagyok rá, és szerencsésnek tartom magamat, hogy részt vehetek benne. Olyan érzés, mint amilyet a kaposvári színház legjobb időszakában érezhettek, akik ott voltak.

Szerinted miért?

Sok minden állt együtt hozzá. Először is, mire mi találkoztunk a stábbal, már mindenki brutálisan felkészült volt: miután az írók, a rendezők, a forgatókönyv-fejlesztők közösen megírták a könyvet, még jött a több körös casting és a technikai felkészülés. Ráadásul hihetetlen jó a légkör a forgatáson, és az, hogy mindenki ezerrel dolgozik, téged is arra ösztönöz, hogy bármi is van, nyomd, ahogy csak tudod. Valahogy egy közös ügy lett belőle, amit imádtunk csinálni. Színészként pedig azt éreztem, ilyen emberek, ilyen helyzetek tényleg vannak az életben, tényleg minden pontos és rólunk szól. Talán ezt érzik a nézők is.

Mi lesz a figuráddal az Aranyélet második évadában?

Erről nem szabad semmit mondanom. Pedig nagyon szeretnék!

A fiatal színészek eleinte azt hiszik, iszonyú híresek és népszerűek lesznek, aztán előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy sokkal keményebb és reménytelenebb pálya ez ennél. Számomra leginkább erről szólt a Sirály című vizsgaelőadásotok a POSZT-on.

A mi osztályunknak szerencséje volt: mindenki kapott munkát, ráadásul olyan dolgokat is csinálhatunk, amikhez tényleg van kedvünk. A Sirályban nekem inkább az a fontos, mennyire zavaros mindnyájunk számára mindaz, amit a művészetről gondolunk. Ami most van, az nem épül semmire; ami apámnak valami nagyon masszív dolgot jelentett, nekem már nem mond semmit. Talán ezért is nem tudnak velünk mit kezdeni az idősebbek.

És azért is vagyunk összezavarodva, mert nem tudjuk, mennyi múlik a tehetségen, és mennyi valami máson. Lehet, hogy eggyel összetettebb szakma ez annál, mint hogy majd jó előadásokban olyasmiket játszunk, amiket szeretnénk. Biztos, hogy ennek a pályának vannak nagyon jó és nagyon rossz oldalai is.

Miket látsz rossz oldalnak?

Mindenkiben benne van a félelem, hogy majd nem kerül olyan helyre, ahol kíváncsiak rá, ahol tényleg kipróbálhatja magát. Abban bízunk, hogy ha egy csomószor kicsi is lesz a szerepünk, aztán majd úgyis lesz egy vagy több nagy dobásunk – de mi van, ha nem lesz? Mindenesetre egyelőre mindnyájan reményteliek vagyunk. De kérdezd majd meg ugyanezt tíz év múlva.

A Sirály számomra arról is szólt, hogy ezek a szegény színészek még elhiszik, hogy meg lehet újítani a színházat, de aztán később majd úgyis rájönnek, hogy dehogy lehet.

Szerintem nem vagyunk szegény színészek, és igenis meg lehet újítani. Nem biztos, hogy az „új formák” révén, amiről a főszereplő beszél. Talán inkább abban lesz az újdonság, hogy nekünk egészen más energiáink vannak. Mi olyan világba születtünk bele, amit már a nálunk csak öt évvel idősebbek sem ismernek ugyanennyire. Szóval nem is csak, hogy lehet újítani, hanem biztos, hogy csinálni fogunk valami olyat, aminek semmi köze nem lesz semmihez, ami eddig volt. Muszáj, hogy így legyen. Nem biztos, hogy világforradalomról van szó, de talán valami olyasmiről, amiből majd egyszer az lehet. Ezt a rendszert mi úgysem bírnánk ki, kell, hogy változzon valami.

Ha ez nem így lesz, akkor legyen átkozott minden fiatal színházcsináló.

Minek kell változnia?

Talán több kíváncsiság kéne. Azok a jó előadások, amelyeken érezni, hogy a színészek és a rendező kíváncsiak voltak egymásra, és nem csak elvégezték a dolgukat. Muszáj, hogy a művészet tényleges érdeklődésből fakadjon, mert ha nem érzem benne, hogy tényleg zsigerileg zavarta valami az alkotókat, az halott színház, halott film.

Mennyire jellemző szerinted a mai magyar színházra ez a zsigeri érdeklődés?

Nem igazán. De én azt akarom, hogy pár év múlva már azt mondhassam, nagyon jellemző! És ez nagyrészt rajtunk, fiatalokon múlik, mi tudunk új energiát nyomni a vérkeringésbe. Ez felelősség is.

M ilyennek látod általában a magyar színházat?

Vannak előadások, amik szimpatikusak, maiak és inspirálóak számomra,

de többször érzem olyannak, amitől kedvem támad az első felvonás után hazamenni.

Olyan mindegy az egész, nincs igazi tétje. De le kell szögezni, hogy ez nem csak a színészek vagy rendezők hibája, és nem is hiszem, hogy mondjuk a színházigazgatóké: az igazgató nincs ott a próbán, nem tiltja meg, hogy valami nagyszerű történjen. De ha megtiltaná, a rendező a színészekkel még akkor is dolgozhatna egyedül vagy elmehetne egy másik színházba, csinálhatna bármit. Nem tudom, kit lehet hibáztatni azért, mert ilyen a színház. Biztos vagyok benne, hogy a rendezők gondolnak valamit a világról, amit elmondhatnának az előadásaikban. Nem ezzel van a baj, és nem is azzal, hogy túl kevés pénz lenne az előadásokra. Fogalmam sincs.

siraly
Fotó: Dévényi Zoltán

De eszembe jut egy történet. Tavalyelőtt akartam rendezni egy előadást, és egy pályázaton lehetett volna kérni hozzá másfél millió forintot. De a pályázatban húsz oldalon keresztül, az utolsó csavarig le kellett volna írni, hogy mi hogyan lesz a színpadon, és melyik eszközt hol fogjuk legyártatni, erről viszont nekem fogalmam sincs, közöm sincs a számokhoz. Hogy törjön ki az ember, ha ahhoz ez kell? Akkor azt mondtam: jó, mindent leszervezek én, nem kell pénz, megoldok mindent, csak adjanak egy termet, ahol eljátszhatjuk. Egy lány, aki segített volna pályázatot írni, azt mondta, így nem lehet hozzáállni, ezért mentünk végül az egyetem legrosszabb termébe, pénz, bármilyen támogatás és apparátus nélkül, hogy megnézzük, mit tudunk kihozni nullából. A tapasztalat az volt, hogy csak akkor tud működni a dolog, ha mindnyájan beletesszük magunkat. Ez így, egyetemistaként működött.

Viszont ha azt mondjuk, a magyar színházak nagy részéből hazamennél szünetben, akkor nagy esély van rá, hogy téged is ilyen előadásokba fognak hívni játszani.

Igen, de ha majd ezt érzem, akkor is beleteszek mindent, amit tudok.

Nem töri meg pár év után a színész lelkesedését, ha rossz előadásokban kell játszania?

Még van egy évem az egyetemen, úgyhogy még nem tudom, de azt látom, hogy sok színész van, aki egyáltalán nem ilyen, sőt! Ülök velük szemben, ők háttal ülnek a nézőknek, és mégis olyan az arcuk, hogy beszarsz. És láttam kurva jó előadásban nagyon rossz színészt, vagy olyat, aki elalszik egy zseniális darab szereplőjeként. Ezek a dolgok nem feltétlenül függnek össze. És azt sem hiszem, hogy az ember kizárólag az évektől tokosodna be, talán inkább attól, hogy évekig ugyanazt kell csinálnia. Gondolj bele, általános iskolába csak nyolc évig jártunk, és mennyire készen voltunk már ennyitől is? Nem értem, a színészek miért nem csinálnak valamit, ha csak kétévente kapnak egy fél jó szerepet a színházban, ahol dolgoznak. Ha mondjuk hétévente kötelező lenne átmenni máshová, az nagyon jót tenne a színháznak. Mondom ezt úgy, hogy nincs gyerekem, feleségem, lakásom meg autóm, amihez pénz kell... Biztos bonyolultabb ez annál, mint ahogy én most gondolom.

Viszont az nem igaz, hogy ez csak a színházban van így. Nap mint nap látsz buszsofőröket, bolti eladókat vagy tanárokat, akik húsz éve nyomják ugyanazt, ugyanott. Ők is befásulnak, nekik sincs kedvük semmihez, ők is automatákká válnak. És ugyanez van a politikusokkal vagy, gondolom, az újságírókkal is. Egy fiatalt viszont ez még ne érdekelje.

Mennyire hat a te generációdra a politikai alapú széthúzás a színházi szakmában?

Én személy szerint gyűlölöm, és egyáltalán nem érdekel.

De az egyetemről kijőve távol tudsz maradni tőle?

Egy művész számára a politika nem lehet szempont.

De mi van, ha muszáj állást foglalnod? Mi van, ha olyan igazgató hív a színházába, akit egyértelműen politikai alapon, esetleg valamilyen mocskos pártpolitikai játszma eredményeként neveztek ki?

Nem tudom, kit miért neveznek ki, csak pletykákat hallok. Akkor nem mennék egy színházba vagy egy előadásba, ha azt látnám, hogy minőségtelen. Máté Gábor azt mondta nekünk: ti kezdő színészek vagytok, a szereppel foglalkozzatok. Én októberben egy hónapot dolgoztam gyakorlaton Alföldi Róberttel, novemberben meg volt egy vizsgánk Vidnyánszky Attilával. Előtte nem ismertem őket személyesen, csak hallottam ezt-azt. Nem érdekelt. Mindkettejüktől rengeteget tanultam, és mindketten szimpatikusak voltak.

Mondjuk Jerzy Grotowskihoz akkor is elmentem volna, ha arról írtak volna az újságok, hogy esténként a pincéjében kutyákat áldoz... Egyáltalán nem értek a politikához, és sajnos nem is érdekel. Naiv vagyok. Csak a színházzal szeretnék foglalkozni.

Én Debrecenbe jártam gimnáziumba, de tanulni akartam, sokszor láttam Vidnyánszky előadásait. Emellett még két Krétakör-DVD volt, amit be tudtam szerezni, és amiket rongyosra néztem. Aztán feljöttem Pestre, elmentem a Katona József Színházba, ahol Schilling és Vidnyánszky vitatkoztak. Nem értettem, mi történik, csak azt éreztem, hogy unatkozom. Az előadásaikat nagyon szerettem, de ahogy beszélgetni próbáltak egymással, azt nem.

Hol a határ aközött, hogy a művész csak a művészettel foglalkozzon, és aközött, amit Hendrik Höfgen mond a Mephistóban, miután a nácik kurzusszínészévé vált: „Én csak egy színész vagyok”?

Ha egy színházban mondjuk rám kényszerítenék, hogy keresztet kell cipelnem és ostorral ütnöm magam, biztos eljönnék.

De ha jó az előadás, nem érdekel, szabadidejében melyik rendező mit gondol Orbán Viktorról.

Mennyi felelőssége van szerinted abban a te generációdnak, hogy helyrehozzák mindazt, amit az idősebbek elrontottak?

Ez nem feltétlenül kor kérdése, bár azt szívesen megnézném, egy fiatal rendező milyen színházat csinálna, ha lehetősége lenne vezetni egyet. Ilyet még nem láttam. Talán valaki átadhatná az egyiket egy sokkal fiatalabbnak. Talán ideje lenne már... Igen, ideje lenne már.

Az elmúlt években sokat támadták a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, Kerényi Imre például azt mondta, ha „ő lenne az alkirály”, elvenni az intézménytől a színészképzést. Tényleg egy liberális fészek az egyetem?

A művészet szabadgondolkodás. Az egyetemen vannak befásult tanárok és hallgatók, és vannak szabadgondolkodó tanárok és hallgatók, mint mindenütt. Én az első két évben nem szerettem odajárni, de aztán rájöttem, hogy mennyi mindent tanultam. Én voltam a hülye, valamit rosszul érzékeltem az elején. Az én tanáraim nagyon keményen szembeállítottak magammal, ami először szörnyű volt. De ha nincs az egyetem, most nem ilyen lennék, és ezzel nagyon sokan vagyunk így. Végre el merek indulni.

Ne maradjon le semmiről!