Vilma
3 °C
11 °C

Még mindig a férfiruhába bújt nőn röhögünk

Kritika az Orlai Produkciós Iroda Egy fenékkel két lovat című előadásáról

2016.07.06. 07:47
Erzsébet királynő van a legjobban meglepve, mibe is keveredett az Egy fenékkel két lovat című komédiában, de azért a néző sincs sokkal lemaradva mögötte. Van itt tényleg minden, amit el lehet képzelni, csak egyvalami nincs, de az nagyon hiányzik.

Van ez a kétszázhetven éves olasz komédia, a Két úr szolgája Carlo Goldonitól, ami ma már annyira érdektelen, hogy semmi értelme nem lenne egy színháznak sem a műsorára tűzni, mert akármekkora jóindulattal is nézzük, semmit nem akar elmondani a világról, de még szőrmentén sem. A régi vásári színjátszás, a commedia dell'arte hagyományaira épülő tévedések vígjátékáról van szó, amiben leginkább azon lehetett nevetni kétszázhetven, de talán még kétszáz éve is, hogy a buta szolga soha nem tudja, mikor melyik alkalmazójának kellene csinálnia, amit éppen csinál, és akkor most a vacsorához jobbra kell-e vinnie a bort, vagy balra, vagy hogy melyik úr szereti az egyszerű uzsonnát, és melyik kért hatalmas lakomát.

Eközben persze jelen van a férfiruhába öltözött, magát a saját bátyjának kiadó nő, aki úgy tesz, mintha feleségül akarná venni azt a nőt, akit a valójában már halott testvére vett volna feleségül, és aki egy másik férfit szeretne elvenni, miközben a férfiruhába öltözött nőbe megint egy másik férfi szerelmes, de persze nem tudja, hogy a férfiruhában egy nő van. És így tovább, az ember feje belefájdul az évszázada lejárt szavatosságú, üres és tikkasztó humorba.

Hála istennek az Orlai Produkciós Iroda a Belvárosi Színházban nem is ezt a Goldoni-darabot mutatta be, hanem egy átdolgozott, maira fazonírozott, kortárs Broadway-sikervígjátékot, Egy fenékkel két lovat címmel. Hiszen az Orlai azzal teremtett gyakorlatilag – sajnos – egyedülálló műfajt Magyarországon, hogy mindig a széles tömegeket is megszólítani tudó, de igényességük miatt a finnyás színházi szakmát sem elriasztó sikerdarabokat mutat be. Olyanokat, amiknek mindig van valami tétjük is amellett, hogy jól eladhatóak: az öregedésről, a halálról, a szerelem természetéről vagy komoly társadalmi kérdésekről akarnak elmondani valamit. És Orlai Tibor producer ehhez mindig elismert rendezőket kér fel,

olyan színészekkel, akiknek nemhogy nem a gatyaletolásból épült fel a karrierjük, de irtóznak is attól.

És a rendező most is az a Pelsőczy Réka, aki az ország egyik legjobb színházában, a Katonában szocializálódva, színészként tanulta meg, mitől is működik egy előadás, a színészek pedig szintén korántsem a gagyi felől érkeztek. És ez meg is látszik: Pelsőczy abszolút profin tartja kézben a cirkuszi mutatvánnyal is felérő, rohamtempójú játékot. Mert az Egy fenékkel két lovat tényleg olyan, mint egy végtelenített zsonglőrszám, amit elsősorban a két munkaadóhoz is elszerződött fickót játszó Nagy Dániel Viktor tart a kezében. Igaz, akadnak ritmusproblémák, túlnyújtott, túljátszott jelenetek, és azt is nehéz, vagy inkább lehetetlen megbocsátani egy színházi előadásnak, ha lesüllyed a fingós poénok szintjére – márpedig ez itt megtörténik –, azért a nézőtér mindvégig szakad a nevetéstől, hiszen egyetlen magas labda sem marad leütetlenül, márpedig az előadás másból sem áll, csak magas labdákból.

Van itt minden, mint a falunapon naplemente után. Van hetvenhárom éves kora ellenére egy egyetemista lendületével szaladgálva komédiázó Lukáts Andor a robbanékony, vagy inkább csak pöffeteg maffiafőnök keresztapa szerepében. Van férfiálruhában is eléggé megszeppent Lovas Rozi, aki sehogy sem tud olyan keménynek látszani, mint szeretne. Van egy olyan remek színész – Boros Anna –, aki abszolút meggyőzően tudja eljátszani, hogy csak egy halálosan berezelt néző, akit akarata ellenére felrángattak statisztálni a színpadra, amíg egy remekül komponált ötlet révén le nem lepleződik. Vannak tényleg konkrét tornamutatványnak beillő ételdobálások és -elkapások, meg vannak olyan slusszpoénok, mint a hébe-hóba arra tévedő Erzsébet királynő, aki mindig pont annyira meglepődik, hogy mibe is keveredett, mint az a néző, aki nem egy versenyszerűen sebesség- és fordulatszám-orientált előadásra számított.

Csak egyvalami nincs, pedig nagyon kellene: egy épkézláb, épeszű, értelmes színdarab.

Egyébként pedig

Mindezek ellenére persze, hogy a magyar színházak folyton érdemesnek tartják elővenni Goldoni eredeti darabját, a Két úr szolgáját. A Színházi Adattár szerint csak a rendszerváltás óta 14 különböző színház tűzte a műsorára a komédiát, ami azért elég sokat elmond a magyar kőszínházakról.

Mert Richard Bean író, úgy tűnik, vérbeli jogdíjpoéta, aki sajátjaként ad el egy Goldoni-darabot pusztán azért, mert angolra fordítás közben pár jelzéssel a hatvanas évekbe ültette a cselekményt, a mondatok nyelvezetét egy fél fokkal szabadabban kezelte, mint egy átlagos fordító, és beletoldott a darabba pár, a korhoz igazított poént. De mindez a lényegen mit sem változtat: hogy ennek a darabnak nincsen semmi teteje, pláne semmi tétje. Hogy ugyanúgy azon kell most, kétszázhetven év színházi fejlődésére oda se bagózva nevetni, hogy a kétfelé szolgáló szolgáló nem tudja, a jobboldali vagy a baloldali szobában kéne-e felszolgálnia a bort, és tényleg azt kell elhinnünk, hogy a férfiruhába bújt nőről mindenki azt hiszi, férfi.

De ami a nagyobb gond, hogy így aztán egy fél szó erejéig sem került az előadásba semmi olyan, ami miatt érdemes színházba járni – már amennyiben elfogadjuk, hogy a nevetés önmagában kevés, és a profi kivitelezés, a remek emberi teljesítmények sem önmagukban ünnepelendők, hanem valami fontosnak a szolgálatában. Pontosabban ez így nem igaz: épp egy fél szó erejéig került az előadásba bármi, ami túlmutat a töküres nevettetésen. Amikor az amúgy a magyar színházban még mindig meglepően ritka, karakán, erős női figura (Fodor Annamária) kikéri magának, hogy lenézzék azért, mert nő. Erről rögvest el is énekelne egy dalt (mivel a darab épp a Beatles megalakulásának évében játszódik, a Bekvart nevű színészegyüttes húzza benne végig a talpalávalót lendülettel és lelkesen). De aztán kiderül, hogy a társadalmi üzenetben reménykedő néző valamit félreértett, mert aztán a dal már olyasmikről szól, mint hogy milyen halkak a női gyilkosok.

Így pedig hiába a biztoskezű rendezés, a megírt jellemrajzok nélkül nem annyira a pszichorealizmusban, inkább a színészi teljesítményben jeleskedő szereplők, a korhűséget az abszurditással jó érzékkel keverő díszletek és jelmezek. Mert így mégiscsak egy bugyuta, a világtól semmit nem akaró, könnyű limonádé az egész. Pedig amilyen szabados és laza az előadás hangulata, ugyanannyi erővel, mint egy újabb jobb-rosszabb poén, elfért volna benne bármi olyasmi, amitől a színháznak értelme lesz. Nyár van és meleg – ilyenkor egészen kicsivel is beérné az ember. De a semmi az akkor is csak semmi marad.

Ne maradjon le semmiről!