Lázár, Olimpia
-6 °C
-3 °C

Mind megfojtanánk egymást egy kanál vízben

2016.07.22. 13:26 Módosítva: 2016-07-23 07:31:29
Egy kis jókedvű hangoskodás miatt biztosan lesz egy szomszéd, aki üvöltve ránk borítaná az asztalt – ismerős? Persze, hogy ismerős, de jobb nem is belegondolni, hová vezet ez.

Strandolvasmány, nyári színház – a két leginkább művészetellenes kifejezés, amit valaha az évszakokkal kapcsolatban kitaláltak. Mert aki szeretné, hogy a színház (vagy az irodalom) mondjon is valamit a világról, a szórakoztatás mellett el is gondolkodtassa, vagy bárhogyan nagyobb hatást gyakoroljon rá, mint amit pár órányi nevetgéléstől el lehet várni, az aligha köti a napjáráshoz az ízlését. Aki meg nem igényli az ilyesmit, az talál magának esőben és hóban is épp elég limonádét a magyar színházak kínálatában.

Mindenesetre itthon masszívan tartja magát az a képmutató hozzáállás, hogy nyáron nem kell olyan „komoly” előadásokat bemutatni.

Mintha nem bizonyította volna már tucatnyi alkotó, Pintér Bélával a sereg élén, hogy a szórakoztatás nem zárja ki az összetettebb gondolatok átadását. Úgyhogy nyáron úgy kell keresni azokat az előadásokat, amik betöltik a színház és minden művészet elsődleges feladatát, azaz törekednek legalább egy picit megváltoztatni a néző életét, mint az oázist a sivatagban.

A Kőszegi Várszínház általában igyekszik ilyen oázis lenni: rendes éves „nagyszínpadi” bemutatójukhoz mindig elismert, komoly szakmai múltú rendezőt, és egy csomó remek színészt hívnak meg, és e mellé még egy-egy független produkciót is bemutatnak nyaranta. Idén a kaposvári színház színész-rendezője rendezett Kőszegen Goldonit: a tizennyolcadik századi olasz szerző komédiái épp alkalmasak arra, hogy megmérjék egy előadás súlyát, mert lehet őket szúnyogkönnyűségű semmiségként is játszani, amit lesöpörni is épp olyan könnyű a vállunkról, de ha egy rendező akarja, azért megtalálhatja a dolog tétjét.

És Kelemen József olyan Terecskét épített Kőszegen, ami elegánsan egyensúlyozik a két kategória között, de úgy, hogy azért egy percre se tűnjön gagyinak a végeredmény. A Terecske című darab néhány velencei ház erkélyén, kávézójában és az ezeket határoló beugróban játszódik, ahol özvegyasszonyok szeretnének férjet szerezni lányaiknak, főként azért, hogy aztán ők is új férjet találhassanak maguknak. A férfiak pedig szeretnének nőhöz jutni, főként a birtoklás miatt, legyen szó asszonyról vagy a vele járó hozományról. A térre érkező idegen nemes, a házban lakó előkelő hajadon és az ő mogorva bácsikája, meg néhány esküvő kavarja fel a velencei kanálisok állóvízét.

És a jelenetek persze a helyzetkomikumra épülnek, úgy, hogy kétszázhatvan éve a közönség talán nem is talált bennük semmit, ami miatt fel kellett volna vonniuk a szemöldöküket, de amit ma már könnyelműség lenne reflexió nélkül hagyni. Nem is csak az olyan feltétlenül szembetűnő dolgokról van szó, mint a levegővételnél is természetesebb asszonyverés, hanem az általános hangulatról. Hogy mi húzódik meg a viccesnek tűnő kis csetepaték mögött.

A kőszegi előadásban a mögöttes tartalom nincs túlhangsúlyozva, inkább csak úgy lebeg a háttérben, mint a sötét felhők, amelyeket talán észre sem veszünk, csak amikor feltűnik, milyen régóta is nem láttuk már a napot. Mert miközben Kelemen profi nevettetőként, precízen és feszesen, de mégis végig életszerűen vezeti le a komédiát – párszor azért mégiscsak engedve az öncélú nevettetés ingerének –, addig

egyre sűrűsödik a néző gyomrában a ráismerés a világra, amiben jó eséllyel ő is él.

Ahol az ember alig várja, hogy a szomszédjának rosszabb legyen, mint neki, sőt, nem is igazi az öröme, ha a másik nem jár ettől rosszabbul. Ahol alapvető a gyanakvás mindenki más felé, annyira, hogy az ember mindig pattanásig feszült, így aztán a legkisebb szúrásból is szinte háború robban ki. Ahol nincs olyan jókedv, ami ne zavarna valakit, vagy máshonnan nézve, ahol ne lenne mindig legalább egyvalaki, akit minden zavar. Ahogyan az előadásban Bajomi Nagy György mogorva, vészjóslóan rejtélyes nagybácsija lemegy a téren jókedvűen játszó szomszédokhoz, és üvöltve rájuk borítja az asztalt, az épp ugyanígy előfordul néha a belváros bármelyik gangján. És a játszók jókedve is csak látszólagos: pont addig tart, amíg nem a másik kerekedik föléjük a játékban.

Eközben pedig az előadásnak van még egy rétege, amint Nádasdy Ádám remek, egy harmincéves kaposvári előadáshoz készült fordításának újraértelmezésével bont ki finoman az alkalmi társulat. A téren az idegen kisasszonyt játszó Sodró Eliza – aki úgy tudja megmutatni minden önbizalomhiányát és kisebbségi komplexusát, hogy az mégis hiúságnak és kivagyiságnak tűnjön – folyamatosan azon problémázik, hogy nem tud elég jól rímeket faragni, ahogyan a művelt emberek, pedig ő is közéjük valónak érzi magát.

Az eredeti szövegben nem szereplő betoldásokból pedig kiolvasható némi plusz társadalomkritika, a magukat többiek fölé helyező értelmiségiekről, akik valójában semmivel nem jobbak a proliknál, sőt. Meg a felkapaszkodni akaró félműveltekről, akik azt hiszik, a kasztrendszer határai majd őket is biztonságba helyezik. Miközben ebben az előadásban is jól látszik, az emberi minőség nem ilyesmitől függ, akkor sem, ha az ember olyan macsó, ahogyan Rózsa Krisztián játssza zabolátlan dúvadnak a nőverő fiatalembert, ahogy Takács Kati és Ecsedi Erzsébet megmutatják, a jópofa csipkelődés mögött valójában annyi rosszindulat van, hogy egy kanál tengervízben meg tudnák fojtani a másikat, vagy ahogyan Epres Attila kifogástalan modorú lovagja fokozatosan leveti az angyalbőrt, és csak egy számító, hideg bunkó marad mögötte.

A kőszegi Terecske apró-cseprő piszkálódásaiból, a folyamatos, egyre kevésbé viccesnek tűnő konfliktusokból az előadás végére összeadódik valami több a körfolyosói perpatvaroknál; valami, ami inkább az emberi természetről mond el egy-két, igazságtartalma miatt nem túl szívderítő dolgot.

És ehhez nem is kell az asszonyverés,

meg a pár pohár vodka fölött egy lány birtoklásán alkudozó, addig egész jóhiszeműnek tartott férfiak cinizmusa. A kőszegi Terecske sokkal inkább azzal tud hatni, ahogyan pontosan megmutatja a folyamatot az első beszólástól a féltékeny férfiak mi-sem-természetesebb verekedésén át odáig, amikor az addig szeretettelinek hitt férfi a nászútra indulva hátraküldi az asszonyt megtolni az autót. Aztán amikor beindul a motor, elrobog, hadd fusson utána a nő, először átérezve, milyen lesz az élete abban a világban, amiben tulajdonképpen eddig is élt, csak nem látta át minden mélységét. És mintha mi is pont ebben a világban élnénk, és mintha ettől az előadástól egy kicsit jobban átlátnánk minden mélységét.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!