Judit
2 °C
7 °C
Index - In English In English Eng

Legyen nekünk is olyan nehéz, mint Kapának és Pepének

DSC 2835
2016.07.31. 15:42
Amikor Mucsi Zoltán és Scherer Péter először meglátták egymást, azonnal egymásba szerettek, pedig nem voltak már kamaszok. Azóta is együtt vannak, hét éve már saját színtársulatuk van Katona Lászlóval, Kovács Krisztiánnal és Gyulay Eszterrel. A Művészetek Völgyében beszélgettünk velük arról, min szoktak összeveszni és mit viselnek el a másiktól.

„Pepével azért működik ilyen régóta a kapcsolatunk, hogy megmutassuk a világnak, mit jelent a tolerancia. Ez viccesnek hangzik, de meggyőződésem, hogy egy kapcsolat összetartó erejét az méri meg, mennyi mindent bírsz ki a másiktól” – mondja Kapa, azaz Mucsi Zoltán. „És mit bocsátasz meg, és hányszor tudsz bocsánatot kérni, ha hülye voltál” – kontráz Scherer Péter.

A Jancsó-filmek révén legendássá vált Kapa–Pepe páros tudja, miről beszél, mert huszonkét éve dolgoznak együtt, szünet nélkül. A filmeken kívül először a Bárka Színházban találkoztak, annak folytatása volt a Krétakör, és Kovács Krisztiánnal, Katona Lászlóval és Gyulay Eszter dramaturg-ügyvezetővel kiegészülve már hét éve működtetik saját színházi társulatukat, a Nézőművészeti Kft.-t.

Amikor először találkoztunk Pepével, azonnal egymásba szerettünk, pedig már nem voltunk kamaszok.

Volt olyan év, amiből háromszáz napot együtt töltöttünk, napi 10-12 órákat. Az volt az az időszak, amikor Pepe jól átvert, aztán amikor kimutatta az igazi arcát, már késő volt” – mondja Mucsi olyan arccal, hogy az ember tényleg majdnem elhiszi. De azért azt is hozzáteszi: „Ennyi idő alatt soha nem volt olyan mosolyszünetünk sem, ami akár két hétig tartott volna. Volt olyan este, amikor rossz szájízzel váltunk el, vagy olyan éjszaka, amikor lefekvés előtt nem azt gondoltam, milyen jó lesz holnap újra találkozni. De újra találkoztunk, és nem volt baj.”

Innen nézve persze nem csoda, hogy a Bárka és a Krétakör után Mucsi és Scherer saját társulatot alapított, hogy kitöltsék az űrt. „Elég nehéz ennyi időt eltölteni együtt, igazából csak azt akartuk, hogy a nézőknek is ugyanilyen nehéz legyen. Úgyhogy a Krétakör után leültünk a barátainkkal...” – kezdi Mucsi, de Scherer ábrándos arccal közbevág: „Akkor még voltak barátaink!” „Na igen, akkor vált el, hogy ki a barátunk igazából. A korábban, még a Krétakör ideje alatt létrehozott, saját előadásunk, a Nézőművészeti Főiskola címe után Lacival és Eszterrel kitaláltuk a társulatot, és gondoltuk, megnézzük, tud-e működni. Jelen pillanatban éppen úgy néz ki, hogy tud.” És tényleg: 2009 óta létrehoztak tizenkét saját előadást, amiket műsoron is tartanak, és most már jogilag is tisztázott a helyzetük – a társulatalapításnak részben persze az is a célja volt, hogy tudjanak önállóan is támogatásokra pályázni, hivatalos formában is létezni.

„Akkor létrejött a társulat kemény magja, aztán amikor a mi nevünk már elkezdett lefelé csengeni, egy-egy előadásba meghívtunk olyanokat, mint a Thuróczy Szabi, mert kellettek a húzónevek” – néz sajátos fanyarságával Thuróczyra Mucsi, és amikor arról kérdezném a színészt, ő hogy jött a képbe, akkor is Mucsi válaszol. „Meg volt fenyegetve. Voltak róla kompromittáló felvételeink.” Thuróczy persze tagad: „Mindig imádtam a gondolkodásmódjukat, sem ízlésben, sem érzelmileg nem voltunk olyan messze egymástól, hogy ne lett volna evidens: ha hívnak, jövök. Ráadásul én nagyon szeretem, ha az évek alatt kiforrja magát egy előadás, és nem engedjük el a kezét. A fajok eredete, amit itt adunk elő a Művészetek Völgyében, már hatéves, közeledünk vele a századik előadáshoz.

Szerintem csak így érdemes színházat csinálni.”

Ráadásul Thuróczy nyíregyházi születésű, A fajok eredete pedig két díjat is kapott a nyíregyházi Vidor Fesztiválon, amit a többiek szerint szintén érdemes figyelembe venni, ha azt kérdezzük, miért hívták vendégművésznek a társulatba. „Hát igen, az két hold nyíregyi almáskertembe került.” Gyulay Eszter egyébként leszögezi: „Lehet, hogy mindenki Kapára és Pepére kíváncsi, de nem arról van szó, hogy ők lennének nálunk a nagy nevek, a többiek meg alájuk lennének rendelve. Figyelünk is, hogy ne így legyen, jövőre például Kovács Krisztiánnak keresünk valamilyen nagy feladatot.”

Hogy mi az a közös ízlés, amit Thuróczy is meglátott a Nézőművészetiben, Mucsiék számára már nem olyan egyértelmű. „Ez inkább a munka közben alakul ki, nincs leírva a társulat tizenkét pontja, hogy mik a feladataink és vállalásaink. Próbálunk mindig olyan anyagot találni, aminek az alapproblémája vagy bennünket is nagyon feszít, vagy valahogy nagyon benne van a köztudatban, és próbálunk minél érvényesebben megszólalni ezzel kapcsolatban.”

A darabok meg- és a projektek kitalálásáért elsősorban felelős Gyulay Eszter úgy fogalmaz: „A társulat egyik fő profilja, hogy reflektáljunk arra, amiben élünk, a tantermi színházi előadásainknak pedig alappillére a társadalmi szerepvállalás. Általában elég könnyen konszenzusra jutunk abban, hogy milyen problémák érdekelnek bennünket.” A legújabb bemutató, az EztRád műfaja „zenés, alternatív társadalomkritika”, és van benne minden a politikai szatírától a nemzeti hagyománybohóckodás kinevetéséig, a Völgyben is játszott A fajok eredete a kommercializálódó művészet fenyegetéséről (is) szól, A zsidó az előítéletekről, az iskolákban, osztályoknak szóló, Scherer által rendezett előadások közül A gyáva a drogfüggőségről, a Soha, senkinek a családon belüli szexuális erőszakról, a Vakság a címben szereplő témán keresztül a toleranciáról, és így tovább.

Arról, hogy ez misszió-e, Scherer azt mondja: „Félek az ilyen nagy szavaktól, de az csodálatos, ha találsz valamit, amibe teljesen bele tudod tenni magad minden kreativitásoddal és érdeklődéseddel, és az közben még egy jó ügyet is szolgál. De engem alapvetően mégiscsak a színház érdekel mindenben: hogy ha két ember civil ruhában kimegy egy ronda osztályterem táblája elé, meg tud-e történni a színház csodája.” Meg aztán olyan is van, hogy a társulat – vagy egy meghívott rendező – „csak” egy színdarabba szeret bele, és nem a társadalomról való gondolkodás lebeg közben a szeme előtt, így jött létre például A gondnok Harold Pinter drámájából, vagy nemrég a Don Quijote.

„Mindenféle színház alapkritériuma kéne, hogy legyen a személyesség – de sajnos nem az. Nem minőségi különbségről van szó, de számomra mindennek a kulcsa, hogy akármit is játsszanak, azt személyessé tudják tenni és úgy is tudják közvetíteni, mert a sajátjuknak érzik, amiről beszélnek. Ezért van az, hogy a nézők mindig zavarba jönnek, mert nem tudják eldönteni A gyáva esetében, hogy Kovács Krisztián tényleg drogos volt-e, vagy a Vakságnál, hogy Sárosdi Lilla tényleg vak-e” – magyarázza Gyulay.

Politikailag pedig mindeddig sikerült elérniük, hogy egyik oldal se sorolja be őket a másik táborba (vagy a sajátjukba), eddig egyetlen egyszer találkoztak ilyen alapú ellenérzésekkel: amikor az idei POSZT off-programjába nem került be az EztRád, mert, ahogy Scherer fogalmaz, „meredeknek tartották”, amin ők lepődtek meg a legjobban. „Igyekeztünk oda is meg ide is szúrni.

Az, hogy nem szeretem a politikát, nem jobb- vagy baloldali kérdés.”

Scherer következő előadása a jövő évadban ezúttal várhatóan nem elsősorban az iskolásoknak fog szólni: azt akarja majd körüljárni, hogy lehet, hogy egy teljesen azonos közegből érkező testvérpár egyik tagjának sikerül megvalósítania magát, a másiknak meg nem. Ezen kívül Székely Csaba színpadra írja a társulatnak a Kutyaszorítóban című filmet, Bérczes László Háy János legújabb drámáját rendezi meg, és valamit rendezni fog Gigor Attila is. Ezek nagy része koprodukció lesz, nem teljesen függetlenül attól, hogy a Nézőművészeti fennállása óta nevetséges összegekből gazdálkodik: éves működésre 3-4-5 millió forint körüli összegeket kapnak, amiből máshol egyetlen kőszínházi előadás sem szokott kijönni, nemhogy egy teljes évad.

„Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezekre a nevekre a legtöbben azonnal igent mondanak, ha azzal állunk elő, hogy van mondjuk 1-2 millió forintunk, nem szeretnék-e a másik felét egy együttműködés keretén belül bedobni” – mondja Scherer, aki egyébként büszke arra, hogy a tizenkettőből csak két előadásuk viszi a pénzt, a többi kijön nullszaldó körül, egy-egy olyan fesztiválfellépéssel, mint most a Völgy, még keresni is lehet valamit. „A legtöbbször a Szkénével és a Mannával tudunk együttműködni, ők a két szép szemünkért mindig azonnal azt mondják, akármit csinálhatunk, nem szólnak bele” – álmélkodik Gyulay. Így aztán a Nézőművészeti rengeteg játszik, a tantermi előadásokkal együtt havi nagyjából 25-öt, tavaly például 199 előadásuk volt. És mivel nincs saját játszóhelyük, állandó kérdés, hol lesz a bemutató, hol lehet továbbjátszani egy előadást, és hol tárolják a díszleteket – sokszor például Gyulay Eszter lakásában. „Úgyhogy ha van egy fölösleges szobád, bármikor keress meg, majd feltüntetünk a színlap alján támogatóként” – áll elő a visszautasíthatatlan ajánlattal Mucsi.

„A Krétakör német színésze, Tilo Werner, aki egy év alatt megtanult magyarul, azt mondta, egy társulat akkor jó, ha a benne lévő emberek nagyjából ugyanarról gondolják azt, hogy jó” – emlékszik vissza Scherer. „És ez nemcsak a Krétakörben, de nálunk is így van, még ha vannak is egyet nem értéseink, mi például Zolival rengeteget vitatkozunk, bár érdekes módon legtöbbször nem a végeredményről, hanem az odajutásról.” „A politika professzionalizmusa nem jellemző ránk. Érzelmek nélkül nem lehet színházat csinálni” – ért egyet Mucsi. „A jól működő társulatok tagjainak mindig van közük egymáshoz. Az nem megy, hogy otthon mindenki kitalálja a maga részét, aztán amikor találkozunk, csak egymás mellé tesszük, mint a puzzle részeit. Tudod, azért az jó, ha valakinek emellett a szemébe is bele tudsz nézni” – komolyodik el Scherer. Mucsi hasonlóan komolyan folytatja: „Ennek a módszernek még két évadot adunk. Aztán kipróbáljuk, hogy csak akkor találkozunk, amikor kitöltjük a számlát, meg legfeljebb még a színpadon.”