Nándor
8 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

A világ mindig is rettenetes volt

2017.01.30. 13:31
Interjú kortárs művészet egyik legnagyobb alakjával, Marina Abramoviccsal arról, hogy mikor kell meghalnia a művésznek, számít-e, hogy női teste van. Na meg Donald Trumpról.

Marina Abramovic a kortárs művészet egyik legnagyobb ikonja, a performanszművészet valaha volt egyik legnagyobb hatású alakja, akinek nevét a művészeti piacon is a legnagyobbak között jegyzik: 2010-ben egészen szokatlan módon három teljes hónapig csak az ő életműkiállítása töltötte ki a világ legfontosabb kortárs művészeti kiállítótere, a New York-i MoMA összes termét és emeletét. 

Jugoszláviában, Belgrádban született 1946-ban, Tito két háborús hősének gyerekeként, és pont olyan gyerekkora volt, mint amilyet az ember ilyen körülmények között elképzel: diktatórikus és kőkemény, az anyja még 29 éves korában is kötelezte, hogy érjen haza este tíz előtt. Hírnevét a Ritmus című, egy-egy számmal jelölt performanszai alapozták meg, amelyek valamilyen módon mindig az emberi test tűréshatárait tesztelték. A legmesszebb a Ritmus 0-ban ment, amikor hat óráig állt mozdulatlanul a közönséggel szemben, akik az odakészített tárgyakkal bármit megtehettek vele, és annak rendje és módja szerint pár óra alatt rendesen el is szabadult a pokol, lemeztelenítették, megsebezték és töltött fegyvert tartottak a fejéhez – aztán amikor letelt a hat óra és Abramovic elindult feléjük, észvesztve menekültek előle.

Később szerelmével, a német Ulayjal hoztak létre „kétfejű lényként” közös projekteket, amelyek férfi és nő vagy csak két ember kapcsolatát vizsgálták a megszokottan extrém módszerekkel: egymás szájából lélegeztek, míg mindketten el nem ájultak, vagy órákon keresztül szaladtak egymás felé és ütköztek össze újra meg újra. Miután a Kínai Nagy Fal két végéről indulva 2500-2500 kilométernyi magány után középen összetalálkoztak, kapcsolatuk véget ért.

Legközelebb Abramovic 2010-es életműkiállításán találkoztak. A művész itt három hónapig minden nap egy széken ülve várta, hogy a látogatók leüljenek elé, és némán nézzék egymást néhány percig. Egyszer Ulay ült le egykori szerelme elé, aki akkor egyszer kinyújtotta a kezét partnere felé – az erről készült videó talán a leghíresebb felvétel, ami kortárs előadóművészi projektről valaha készült, a Youtube-on már több mint 14 millióan látták, de szerepel az Abramovic életéről szóló, The Artist is Present című, remek dokumentumfilmben is.

Mindezekről és egy újabb, londoni performanszáról ebben a cikkben is írtunk. Most egy új, róla és brazíliai utazásairól szóló, A távolság, ami összeköt című dokumentumfilmet mutatnak be a mozik Magyarországon, emiatt hívtuk fel Skype-on.

Több évtizednyi, őrülten sikeres alkotómunka, rengeteg elismerés és díj után hálás az édesanyjának, amiért gyerekként sosem adta meg önnek azt a szeretetet, amire akkor szüksége lett volna?

Micsoda kérdés ez így kezdésnek!

Mindent megbocsátottam az anyámnak.

Most már nagyon jól vagyok, és anyám legalább fegyelemre tanított, ami a legfontosabb dolog az életben. A fegyelem mindig komoly hasznomra volt. Eleinte lázadtam ellene és gyűlöltem, de most már úgy érzem, ő teremtette meg bennem a harcost, aki képes legyőzni az akadályokat az életben és minden másban is. Úgyhogy most már hálás vagyok neki: az előző évem nagyon zűrös volt, kaptam hideget és meleget is, rengeteg kritika ért. És ha nem lenne ilyen a hozzáállásom, mindez sokkal jobban felkavart volna – és ezt tulajdonképpen az anyámtól kaptam. Így viszont a kellő humorérzékkel tudok nézni mindent.

Ha kiegyensúlyozott, boldog gyerekkora lett volna, lehetne ma ugyanolyan sikeres, mint amilyen?

Nem, egyértelműen nem. Akkor nem lenne motivációm ahhoz, hogy bármit is végigcsináljak. A boldogság olyan állapot, amit senki nem akarna megváltoztatni, ezért nem is túl motiváló a művészeknek. Ha megnézi a legtöbb művész, gondolkodó, filozófus életrajzát, mindig van bennük valamilyen trauma, és sosem a fene nagy boldogságról szól.

De azért, gondolom, a művészek is vágynak a boldogságra.

Persze, de a boldogság csak egy átmeneti állapot, senki nem tudja hosszú ideig fenntartani. Ráadásul minél nagyobb a szenvedély, annál nagyobb lesz a szenvedés is, amint véget ér. Mert ahogy jön, úgy el is tűnik. Egyébként is, mivel mind meghalunk, minden egyes nap az életünkben közelebb juttat a halálunkhoz. Innen nézve a boldogság is relatív.

A kritikusok gyakran írják önről, hogy a művészetével mindig a határokat feszegeti. De 2017 van, tényleg vannak még bármiféle határok, amiket feszegetni lehet?

Nem hiszem. Életem egyik legnagyobb kérdése volt mindig, hogy ki hozza létre a határokat: szerintem mi, saját magunk. És ha mi azt mondjuk, hogy nincsenek határok, akkor nincsenek határok. A legfontosabb, hogy ne fogadjuk el a létezésüket, csak higgyünk abban, amit csinálunk, és adjunk bele mindent, amit csak tudunk.

2011-ben megfogalmazott egy kiáltványt, amelyben azt mondta, a művésznek előadás közben nem szabad meghalnia.

Nem, nem ezt mondtam! Azt mondtam, a művésznek nem szabad öngyilkosnak lennie. Ez egész más. Az öngyilkosság életellenes bűncselekmény, ráadásul azzal az ember a könnyebbik utat választja.

Akkor az rendben lenne ön szerint, ha egy művész meghalna a performansza alatt?

Ha ez a koncepció része lenne, akkor nem. Ha olyan balesetről van szó, amit nem sikerül elkerülni, az már más kérdés.

De kitalálni egy olyan koncepciót, amelynek része a halál is, pont ugyanolyan, mint az öngyilkosság: nem elfogadható.

Korábban sok olyan performansza volt, amelyben elméletileg benne volt a halál lehetősége. Volt olyan helyzet, amikor komolyan, őszintén elhitte, hogy tényleg meghalhat közben?

Természetesen. De mindig megmenekültem. Az embernek bíznia kell magában és abban, hogy nem az a végzete, hogy meghaljon előadás közben. Annyi mindent kell még addig elintézni!

És mi a helyzet a természetes halállal? Performansszá változtathatja egy művész a saját haldoklását mondjuk egy gyógyíthatatlan betegségtől vagy akár az öregségtől?

Erre soha nem gondolnék így. Az ilyesmi túlságosan melodramatikus és feleslegesen patetikus lenne. A művészet rengeteg mindenre lehetőséget ad, de a haldoklás nem ebből ered, hanem a betegségből. Életem egyik legrosszabb és leggusztustalanabb élménye volt látni, ahogy az idős Merce Cunningham felkúszott a színpadra a táncosok közé, amikor ő maga már nem tudott táncolni, és csak a kezeivel adott elő. Nagyon szomorú látvány volt. Ilyesmire nincs szükség. Nagyon fontos, hogy egy művész tisztában legyen azzal, mikor érdemes abbahagynia a munkát, és méltósággal meghalnia.

Rengetegszer használta a színpadon a meztelenségét. Mennyit változott az elmúlt évtizedekben az, ahogyan a női testre nézünk? És a női művészekkel szembeni elvárásaink?

Engem ez nem érdekel, mert sosem úgy tekintettem magamra, hogy női vagy férfi művész vagyok-e. Persze, női testem van, de nem vagyok „női művész”. A művészetnek nincs neme.

Baj, ha valaki mégis női művészetről beszél, vagy a női művészet elfogadásáért dolgozik?

Én nem ítélkezem mások felett, mindenki azt csinál, amit akar. Hogy a művészetnek nincs neme, az csak a saját véleményem. Ahogy az is csak személyesen engem tesz szomorúvá, ha valakit afro-amerikai, leszbikus, transzgender, női vagy férfi alkotónak neveznek. Művészetből csak egy van, és összesen két kategóriája létezik: jó és rossz.

Londonban az 512 című performanszán azt mondta a kollégámnak, a világ annyira el van baszva, hogy az embereknek muszáj lelassulniuk. De volt valaha a történelemben olyan időszak, amikor a mostanival szemben nem volt elbaszva a világ?

Nem, a világ mindig is el volt baszva. Mostanában több tévésorozatot nézek, csak hogy lássam, milyen lehetett a múlt a Tudorok, a Borgiák, a skót uralkodók világában, mert a múltból mindig jól meg lehet érteni a jelent és azt is, milyen lesz a jövő. Elégetjük, megkínozzuk, felakasztjuk, lovakkal tépetjük szét, lefejezzük az embereket, mindig vannak háborúk, mindig borzalmas a szegénység – semmi sem változik. Nem tartozom a nosztalgikus művészek közé, akik szerint a múlt annyira szép és jó volt, a jelen viszont rettenetes – dehogyis! A múlt is rettenetes volt, az emberek mindig egymást öldökölték, mindig kapzsik, mindig lealjasulnak. Csak az változik, ahogy a világra tekintünk, úgyhogy aki változtatni akar a világon, annak ezen kell változtatnia.

És képes erre a változtatásra a művészet?

Nem, a művészet csak egy eszköz a sokból. Ha mindenki – a politikusok, a ruhakészítők, a farmerek vagy éppen a művészek – a lehető legjobban végzi a saját munkáját, akkor, ha összefogunk, történhet valami;

olyan nincs, hogy majd a művészettől beáll valami csodálatos változás.

Csak a közösségek változtathatnak meg bármit is.

Pont, amikor beszélgetünk, Amerika következő vezetője, Donald Trump legelső elnöki beszédére készül…

Igen, délben, a világért ki nem hagynám!

Gondolja, Donald Trump miatt változik majd bármilyen irányba, hogy mennyire van elbaszva a világ?

Azt gondolja, valamiféle látnok vagy boszorkány vagyok, aki előrelátja a jövőt? Fogalmam sincs. De azt gondolom, Donald Trump tökéletes tükörképe annak, milyen állapotban van ma a társadalom, mert ugyanez a társadalom az, amelyik elnökké választotta. Nem arról van szó, hogy Donald Trumppal baj van: a társadalommal van baj, amelyik ide juttatta. Tisztán kell látnunk, hogy mi a probléma, és változtatni rajta. De azt hiszem, valamiféle változás fog történni, mert az, hogy Donald Trump lett az új elnök, mindenkit felrázott. Sokan látják úgy, hogy valamit tényleg csinálni kéne. A legrosszabb a legjobb: csak akkor kezdünk cselekedni, amikor már tényleg minden nagyon rossz.

Nem teszi depresszióssá, hogy ilyennek látja a világot?

Muszáj, hogy az ember globálisan nézze a világot. A kínzások és a gyilkosságok mindig más körülmények között történnek meg, de maga a tény, hogy valamilyen vallástól vagy hittől vezérelt emberek ennek a vallásnak vagy hitnek a nevében más embereket ölnek meg, nem újdonság. Lehetsz ettől bármilyen szomorú, attól még nem fog változni semmi. A művészet lehet eszköz, az 512 pont erről szólt: a kiállítás egy teljesen üres tér volt, ahol azt akartam megnézni, mit tudunk kezdeni csak a saját érzékelésünkre utalva.

És gondolja, hogy akik részt vettek a performanszban, változtathatnak a világon?

Egyénenként nem; ahogy mondtam, változtatni csak közösségek tudnak. Inkább az a kérdés, hol vannak ma azok az olyan emberek, mint akik Gandhit követték, és akik egyetlen csepp vér kiontása és mindenféle erőszak nélkül tudtak véghezvinni egy forradalmat. Miért nem lehetséges ez ma?

Ön szerint kell szerepet vállalnia a politikában, az aktuális társadalmi ügyekben egy művésznek úgy, mint ahogyan azt a menekültválsággal és a kínai rendszerrel foglalkozó Aj Vej Vej teszi, vagy a művész foglalkozzon csak emberi kérdésekkel?

Én úgy gondolom, a művészet nem lehet csak politikus, mert ha csak arról szól, azzal nagyon rövid életűvé válik. Holnap már másról írnak az újságok, mint ma, a politikusok minden nap új nyilatkozatokat közölnek, ahogy a rendszerek is megváltoznak. Szerintem a művészetnek ennél komplexebbnek, rétegzettebbnek kell lennie, hogy több mindenről szóljon, mint csak a politika. Az csak a nagy egész egyik eleme.

Mit gondol, 2017-ben, a posztmodern utáni korszakban létezhet még valóban botrányos, provokatív művészet?

A művészetnek sokféle útja lehet; néha provokációra van szükség, néha pedig békességre. Damien Hirst eleinte nagyon provokatívnak számított, ahogy a futuristák is. Minden századnak megvannak a provokatív művészei, akik így tudnak újabb perspektívákat megmutatni a közönségnek.

De léteznek még tényleg új perspektívák?

Az egész művészettörténet arról szól, hogyan hasznosítjuk újra azokat a dolgokat, amiket már ismerünk, olyan módon, hogy újdonsággá változzanak. Vicces, hogy mennyire nem változik semmi: Michelangelo is folyamatosan leveleket írt a pápának vagy a Mediciknek, amikben pénzt kért márványra.

2010-ben, New Yorkban a Momában napi 8, összesen 736 órán keresztül ült egy széken, és nem csinált mást, mint az önnel szemben leülő emberek szemébe nézett. Mit tanult meg akkor az emberekről?

Mindent. Tényleg mindent. Pedig nem történt több annál, mint hogy emberek a szemembe néztek, és nem beszéltek egyetlen szóval sem az anyjukról, apjukról vagy szerelmeikről. A szem a kapu a lélekhez, és ha van időd rendesen belenézni, szélesre tárul előtted, és az egész világ eléd jön, neked nem is kell érte megmozdulnod.

Ez egyszerűen hangzik, de tizenöt évnyi munkám kellett hozzá.

Húszévesen még nem tudtam volna ezt megtenni, mert még nem álltam készen rá, és nem is lettem volna elég bölcs hozzá.

Volt bármi, amin meglepődött akkor?

Nem volt időm ilyenekre, mint a meglepődés, dolgoznom kellett, napi nyolc órákat. A fizikai fájdalomtól kezdve rengeteg mindennel kellett megbirkóznom.

A The Artist is Present című, MoMA-s performanszról szóló dokumentumfilmben mondta el, hogy az első években minden újságíró azt kérdezte öntől: egyáltalán mitől művészet az, amit csinál. Mit válaszolt nekik?

Nagyon egyszerű: művész vagyok, és minden, amit az életemben csináltam, a művészet kontextusában volt értelmezhető, nem mondjuk jógagyakorlatként vagy meditációként, hiszen nem vagyok jógaoktató. Művész vagyok, úgyhogy a saját akcióimat művészetnek nyilvánítom.

Hogyan lehet megítélni egy performanszról, hogy jó minőségű-e vagy sem? Hiszen az akcióművészetnek talán még a festészetnél vagy az irodalomnál is kevésbé kézzelfoghatóak a kritériumai.

Ez is nagyon egyszerű. Ha egy performanszt nézel, és közben valami másra gondolsz, unatkozol, megnézed az órádat, hogy mikor lesz vége, vagy sms-t írsz, akkor az határozottan nem jó műalkotás. De ha valamiféle elektromosságot érzel a testedben, az agyad nagyon is a jelenre koncentrál, akkor az jó munka. Arra az egész tested reagál.

Ez inkább a művészről vagy a közönségről szól?

A kettejük közötti kapcsolatról és energiákról. Mind a két félnek éreznie kell az elektromosságot. Ha ez így van, akkor az egy jó performansz – épp azért, mert annak gondolod.

Fontos önnek az elismerés, a jó kritikák?

Nem. Amikor Beethoven megírta az 5. szimfóniát, az egyik kritika azt írta róla: ez a valaha komponált legrosszabb zene, amit azonnal meg kéne semmisíteni, mert a létezése is szégyen. Ha hallgattam volna akár a rossz, akár a jó kritikákra, most nem lennék sehol. Az egyetlen igazán fontos visszajelzés én magam vagyok: a legjobbat kell csinálnom, amire csak képes vagyok, és ha ezt nem teszem meg, akkor teljesen mindegy, akármilyen jót is írnak rólam, mert én tudom, hogy ez nem elég.

Mégis, ahhoz, hogy meg tudjon élni és legyen pénze ételre vagy lakásra, kell a fizetőképes közönség és a kurátorok elismerése. Ahhoz, hogy az ember pénzt keressen, nem elég jónak lenni, másnak is így kell gondolnia, nem?

Nem, ez nem igaz, hiszen hosszú ideig én is egy autóban éltem, teheneket fejtem, utazgattam, máskor pedig tanítottam, pedig akkor hoztam létre a legjobb alkotásaimat. Az csak a társadalom illúziója, hogy pénzért és az emberek kielégítése érdekében kell művészetet létrehozni. Valódi művészetet kell alkotnunk, akár annak gondolja a társadalom, akár nem; a saját ösztöneinket, megérzéseinket kell követnünk.

Miért érezte fontosnak elkészíteni A távolság összeköt című dokumentumfilmet a brazíliai utazásairól a különféle spirituális gyógyítókhoz?

Hogy megmutassam a nagyközönségnek, hogyan dolgozik a művész, hogyan jut el a mély érzelmekhez – a film utolsó perceiben –, és hogyan jutottam arra a film végére, hogy a közönség maga a mű, maga a performer.

Mennyit hitt el abból, amiket a természetgyógyászoktól és más médiumoktól hallott?

Én mindig mindent elhiszek, teljesen nyitva tartom az elmémet. Az a célom, hogy olyan legyek, mint egy gyerek, aki életében először találkozik a világgal. Minél kevesebb a kérdésem, annál jobb, mert annál teljesebben tudom átélni az élményeket. Aztán az utazás végén az ember eljuthat a saját álláspontjára, kialakíthatja a saját hitét: összekeveredett benne minden, amit látott, és mindenből kiveheti azt, ami a leghasznosabb a művészete számára. Mindig is ezt csináltam, amikor különböző kultúrákba látogattam el – az ausztrál őslakosok közé vagy a sivatagba –, mert ezek az ősi kultúrák olyasmiket tudnak, amiket mi nem, és amiket mi technológiával helyettesítettünk. Számomra nagyon érdekesek az ilyesmik, mert mindig szorosan kötődnek a testhez, az érzelmekhez, márpedig ezek elengedhetetlenül fontosak a művészethez.

A film

Nehéz mit kezdeni a Marina Abramovic – A távolság, ami összeköt című dokumentumfilmmel, mert nehéz megérteni, miért is fontos bárkinek az, amiről és ahogyan ez a film szól, túl azon a valóban érdekes, de egymondatos végső megfejtésig, amiről a művész a fenti interjúban is beszél. Mert amikor majd pár évtized múlva a művészettörténet rendszerezi Abramovic pályáját, valóban fontos lesz a pont, amikor a performanszművész a test helyett elkezdi lelkeket használni, ráadásul a saját teste helyett a közönség lelkét. Vagyis amikor már nem a saját testének kíméletlen használatával és ilyen-olyan módokon való sanyargatásával akar elmondani fontos dolgokat, hanem a performanszaira, „kiállításaira” ellátogató embereket akarja változásra, változtatásra bírni azzal, hogy megteremti a feltételeket és a motivációkat ahhoz, hogy kipróbálják, milyen – először csak egy pár óra erejéig – kicsit máshogy élni. Lassabban, jobban befelé figyelve vagy természetközelibben: mikor miről szólnak a projektek.

Abramovic2

A szűk másfél órás dokumentumfilmben nem történik más, mint hogy Marina Abramovic megtekint különféle természetgyógyászokat, médiumokat, spirituális gyógyítókat és ősöreg bölcseket, és – tényleg úgy, ahogyan az interjúban mondja: mindenre nyitottan – meghallgatja, megtapasztalja mindazt, amit ők adni tudnak.

És én szívesen – vagy mondjuk inkább úgy: érdeklődéssel – meg is néznék egy tárgyilagos dokumentumfilmet a nyugatitól teljesen eltérő, innen nézve szinte varázslásnak tűnő gyógymódokról, amely megpróbálna választ keresni arra, a világ mai állása szerint lehet-e bármilyen tudományos magyarázata a tojásos gyógyításnak, a csodadoktorok csodamódszereinek, és ha nem, akkor mi történik ilyenkor valójában a placebo-hatáson kívül. De annak a filmnek nem lenne címe és alanya Marina Abramovic. Így A távolság összeköt semmi egyebet nem tesz, csak egészen minimális életrajzi-lélektani kiegészítéssel és nulla reflexióval megmutatja, ahogyan Abramovic ismerkedik a brazil varázsfarmokkal.

A Marina Abramovic - A távolság, ami összeköt február 2-től látható a magyar mozikban.

Ne maradjon le semmiről!