Mikor fog kihalni az ilyen színház?

2017.02.04. 23:30
Minek járna színházba egy mai tizenéves, ha olyanok az előadások, amilyenek? Mi tartja vasmarokkal a régi mederben a dolgokat, és miért kéne fenekestül felforgatni az egész színházi rendszert? Pályakezdő színházasokkal beszélgettünk fenék alá tolt lóvéról és Instagram-pörgetésről.

Anger Zsolt az Indexnek adott interjúját azzal fejezte be, hogy 

Jönnek a fiatalok, és az a dolguk, hogy szétrúgják a picsánkat, amiért hagytuk, hogy elábrándozzuk ezt az elmúlt huszonöt évet. Rúgják szét az enyémet is.

Kíváncsiak voltunk, hogy ha egy tapasztalt, széleskörben ismert színész ezt gondolja, akkor vajon mit szólnak ehhez a gondolathoz a megszólított fiatalok? Az Index a Trafóban szervezett NEXT fesztiválon a rendezvény szervezőivel, Barda Beátával és Szabó Györggyel, valamint három fiatal alkotóval beszélgetett:

  • Ördög Tamás színészként végzett, és osztálytársaival saját társulatot alapítottak, ahol azóta társrendezőként, színészként és társulatvezetőként dolgozik.
  • Boross Martin volt már színész, az egyetemen dramaturgosztályban végzett, majd Stereo Akt néven szintén társulatot alapított, amelynek vezetője, rendezője és színésze.
  • Kelemen Kristóf pedig dramaturg végzettséggel hoz létre előadásokat az alkalomra hívott munkatársakkal.

Az öcsém nem jár színházba, esze ágában sincsen, és ezt teljesen megértem: úgy érzi, nincs semmi köze hozzá.

Amikor mi már negyvenesek leszünk, a mostani tizenévesek meg huszonévesek, el kell majd dönteniük, mire költik a saját pénzüket. Hát én nagyon csodálkoznék, ha olyan előadásokra vennének jegyeket belőle, amilyenek ma mennek a színházak nagy részében. De tényleg, padlót fognék. Nem tudom elképzelni.” És ezt egy olyan ember mondja, Ördög Tamás, akinek amúgy az élete a színház.

Csak éppen az a világ, amibe ő beleszületett, más, mint tíz, húsz vagy ötven évvel ezelőtt – akkor miért ne lenne a színháza is más? „Aki egész nap az Instagramot pörgeti a telefonján, annak rohadt nehéz a sötét nézőtérről végignézni a Peer Gyntöt” – fejezi be a gondolatot Ördög, aki a Dollár Papa Gyermekei nevű, nemrég végzett színi egyetemistákból álló, független színházi társulat egyik alapító-vezetője.

„Előbb-utóbb talán ki fog halni a polgári dobozszínház. Úgy tekintünk rá, mint ami mindig volt és mindig lesz, pedig az ókori és a reneszánsz színház egész más igényt elégített ki, mint a mai kukucskaszínpad. Meglep, hogy milyen kevés alkotó gondolkodik el ezen, pedig talán pár évtized múlva ez a fajta színház csak egy szűk réteg antik csemegéje lesz” – teszi hozzá Kelemen Kristóf dramaturg rendező. Ördög erre úgy folytatja, hogy bár most nézőszámrekordokat döntögetnek a színházak, de ez szerinte „a teljes apátia előtti utolsó nagy hullám. Mindenki előre menekül, mint a Pac-man, aki addig zabálja a néző-pöttyöket, amíg lehet, de a kanyaron már nem lát túl.”

Szembemenni vagy nem menni szembe

„Persze, hogy a fiatalok színháza másmilyen, hiszen ma egészen más a világ, mint akár csak két éve. Az a környezet, amiben az Y-generáció tagjai dolgoznak, amiben szocializálódtak, beépül ezeknek az alkotóknak a munkáikba, és visszatükröződik bennük az, hogy ma gyorsabbak a reakciók, sok impulzus éri egyszerre az embert, folyamatosan meg van osztva a figyelem” – mondja Barda Beáta, a Trafó Kortárs Művészetek Háza művészeti vezetője, a januárban lezajlott, a következő generációt bemutató, második Next Fesztivál egyik szervezője.

De nemcsak annyiról van szó, hogy a fiatal alkotók előadásai olyan fiatalosak: mindenestül egészen más világ az, amit ők képviselnek. Egyre többen tekintik magukat inkább színházi embernek vagy színházcsinálónak, mintsem „csak” rendezőnek, színésznek vagy dramaturgnak, egyre többen nem maradnak meg szigorú értelemben azon a területen, mint ami a diplomájukban szerepel.

És egyre ritkább a színházi egyetemet végzettek körében az az életpálya, amit a rendszerváltás előtt törvény igyekezett beindítani: akkor a végzős színészhallgatóknak két évre kötelező volt egy vidéki színházhoz szerződniük, ebből jöttek általában először a kis szerepek, aztán a nagyobbak, végül jó esetben a Kossuth-díj. „Kevesebb már a tiszta pálya, inkább perjeles karrierek vannak” – mondja Ördög Tamás.

Stereo Akt: We Hear You
Stereo Akt: We Hear You
Fotó: Hunyadi Margit

A legtöbben 2007-ig mennek vissza, ha az okokat keresik. Akkorra már közel került a diplomázáshoz az első színészosztály a Kaposvári Egyetem pár éve indult művészeti karán, a budapesti Színművészetin pedig egyszerre végzett két színészosztály, egy zenés és egy prózai. A szakma számára kisebb sokkot jelentett, hogy az addigi megszokástól szögesen eltérően

a két osztályból alig valaki kapott szerződést színháznál, a legtöbben állás nélkül maradtak volna;

részben ezért is alapították meg az egyik osztály tagjai a Koma, a másikéi pedig a HOPPart társulatot.

Persze a színházak telítettsége csak az egyik ok. Legalább ugyanilyen fontos, hogy a fiatalok előtt már sokkal nyitottabb a világ, sokat utaznak külföldre, látják kinti színházak működését, az interneten szinte korlátlan mennyiségű előadást nézhetnek meg, és a példa is terjed. És Szabó György, a Trafó menedzserigazgatója szerint „próbálják keresni a választ, az identitásukat, a maguk világát. Látják a kötelezően járandó utat, amit tömegek követnek is, és ezzel szemben szeretnék megfogalmazni magukat. Olyan területekre mozdulnak el, ahol még nincs más, és ez kell is, ha azt akarják, hogy megismerjék őket: olyasmiket kell találniuk, amik csak rájuk jellemzőek.” 

Viszont maguk az alkotók nem gondolják, hogy ők valamivel szemben dolgoznának, azt mondják, nem tudatos építkezésről vagy jól átgondolt döntések soráról van szó, egyszerűen csak azt csinálják, ami őket magukat érdekli, ösztönösen úgy, ahogyan az szerintük a legjobb, és ez az oka annak is, hogy nem „csak” színészekként vagy dramaturgként dolgoznak. „Nehéz megmondani, hogy miért ilyenek vagyunk, miért így csináljuk, amit csinálunk. Egy kőszínházi rendező talán nagyobb távolságot tud tartani az anyaggal, amivel dolgozik, de mi csupa olyan dolgot csinálunk, amik teljes mértékben önazonosak és belőlünk jönnek, a saját érdeklődésünkből” – mondja Boross Martin.

„Úgy látom, a fiatalok mindig kis közösségekhez akarnak szólni, és az is meghittebb, kisebb terekben tud igazán érvényesülni, hogy mit gondolnak a világról. A reflexióik pedig egyre közvetettebbek, áttételesebbek, az aktuálpolitizálás, a napi események közvetlen feldolgozása eltűnik. Bejönnek más művészeti ágak, a Trafó is azokat a társulatokat szereti a legjobban befogadni, amelyekben megvan ez a műfaji tágasság és nyitottság. Ezek az alkotók jellemzően nem úgy képzelik el a pályájukat, amerre az akadémikus rendszer tolja őket, a jól bevált lélektani realizmus alapján” – mondja Barda Bea.

És valóban, a fiatalok között kevesebb az olyan alkotó, aki elővesz egy rég megírt színdarabot, aztán készíttet hozzá díszletet és jelmezeket. Sok új utat találni ebben a közegben. Boross Martin előadásai általában a nézőkkel együttműködésben jönnek létre, és bizonyos tekintetben a nézőkről is szólnak. Kelemen Kristóf a dokumentumszínház felé kacsintgat, színészei magukról beszélnek. Ördög Tamásék pedig bár klasszikus drámákat adnak elő, a színészek a saját szavaikkal, hihetetlenül személyesen, már-már provokatívan intim térben, a nézők között játszva adják elő a történeteket.

Barda szerint egyébként fontos lenne, hogy ezek az előadások sokakhoz eljussanak, mert „Szociológiailag is fontos, hogy megtudjuk, mi történik ezekkel az emberekkel, milyen módon létezik a világban ez a korosztály. Szomorú ezt mondani, de ez nekünk ismeretlen”.

Fuck the system

Ahhoz viszont, hogy az újonnan érkező színházcsinálók kiforrhassanak, és újra olyan nagy nevek szülessenek, mint az eggyel korábbi generáció egész Európában, sőt a világon is jegyzett alkotói, Schilling Árpád, Mundruczó Kornél vagy Pintér Béla, az egész rendszernek, az egész színházi struktúrának alapjaiban kéne megváltoznia.

Már az oktatás sem kedvez ennek az új fajta, perjeles, társulatalapítós, a függetlenségre építő pályaképnek. Az ott végzett Ördög Tamás elmondása szerint a Kaposvári Egyetemen kimondva-kimondatlanul alapnak veszik a régi jó életpályamodellt, amelyben a végzett színészek szépen elszerződnek egy kőszínházhoz, aztán ott is töltenek jó pár évtizedet. „Még az sem került szóba egyáltalán, hogy például majd egyéni vállalkozók leszünk. Olyan szinten be voltunk zárva egy falanszterbe, hogy még magunk között sem beszéltünk arról, mi lesz, ha kikerülünk az egyetemről. Aztán kipukkadt a buborék.”

A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán egy kicsit más a helyzet, már Boross Martinék osztályánál is elindult a szak megreformálása. „Nem tudták pontosan, mi lesz velünk, de abban biztosak voltak, hogy dzsungelharc lesz. Nem mondanám, hogy a tananyag része volt, de azért voltak meghívott vendégek, akik próbáltak mondani ezt-azt a menedzsmentről vagy a függetlenségről” – mondja Boross. Kelemen Kristóféknál valamennyire már a gyakorlat is bekerült a tananyagba, „Volt például színészmesterség óránk, beleláttunk más nézőpontokba, hogy ne kizárólag úgy gondoljunk magunkra, mint majdani kőszínházi dramaturgokra.”

Abban viszont egyetértenek, hogy jobb lenne, ha a különböző területek képviselői sokkal jobban együtt tanulnának – valahogy úgy, ahogyan az egyébként ez ugyanezen az egyetemen a filmes szakon megvalósult már. „Az egyetem struktúrájának alapja még mindig a mester-tanítvány viszony. Sokszor a kőszínházak nagyöregei tanítanak, ami jogfolytonosságot teremt, esztétikai értelemben is. És ez nem feltétlenül pozitívum” – jegyzi meg Boross Martin. A politikai alapú megosztottság viszont, ahogy mondják, az ő generációjuk életét már nem határozza meg, legfeljebb annyiban, hogy ha a mestereik próbálnak számukra helyet találni, az ilyen viszonyaik eléggé át tudják rendezni a lehetőségeket.

A problémák sora aztán diplomák után is csak bővül. A támogatási rendszer – minden demokráciában az állam feladatai közé tartozik a kultúra működésének biztosítása – elsősorban a biztos, jól tervezhető kőszínházi működéshez alkalmazkodik, hiszen minden pályázatban számokat várnak, akár egy évvel későbbi premierdátumot és a továbbjátszások részletes megtervezését. Ez pedig a lehető legtávolabb áll egy olyan alkotótól, aki a készülő előadás igényei szerint döntené el, egyáltalán kikkel szeretne játszani, aki a próbafolyamat alatt jócskán alakít még mindenen, és nem egy előre megírt szövegkönyv alapján rendelkezi le már első nap, ki honnan jöjjön be és merre menjen ki. „Idő kérdése lenne, hogyan érlelődik ki egy kísérletező alkotó munkája, de a jelenlegi finanszírozási rendszer nem adja meg az időt.

Még csak politikai szándék sincs abban, hogy a függetlenek helyzete nehéz, egyszerűen csak uralkodnak a farkastörvények.

Ráadásul véget ért a szolidaritás kora, mindenki arra hajt, hogy minél egyszerűbben, minél kevesebb egyeztetéssel tudja érvényesíteni a maga érdekeit” – véli Szabó György.

Szabó szerint ráadásul a tao bevezetése a színházfinanszírozásba rengeteget rontott a helyzeten. A cégek leírhatják a társasági adójuk egy részét, ha sportra vagy színházra ajánlják fel azt, de ezt a színházak a jegyeladásból származó bevételük függvényében igényelhetik. És nem pluszpénzről van szó: a fenntartó azonnal beépítette a költségvetésbe a tao-támogatást, azaz nem arról van szó, hogy a színházak a biztonságos működésükhöz szükséges támogatáson felül további tőkéhez juthatnak, ha elég sikeresek, hanem arról, hogy a fennmaradáshoz minimálisan szükséges finanszírozáshoz minden színház vagy a független társulatokat befogadó helyszín kénytelen folyamatosan remegő kézzel az eladott jegyeket számolgatni.

Ami nyilvánvalóan tökéletesen összeegyeztethetetlen mindenféle kísérletezéssel, ami nem biztos, hogy azonnal nézők tömegeit mozgatná meg, de hosszú távon elősegítené, hogy jobban jegyezzék a magyar kultúrát a világban, sőt, tematikusan is a popularitás – a zene, a humor, a kellemetlenebb témák kerülése – felé löki a színházakat. Az olyan, elvontabb hatásokról már nem is beszélve, mint az a törvényszerűség, hogy a lassabban változó kőszínház mindig azáltal fejlődik, hogy beemeli saját eszköztárába a nagyobb kockázatot vállaló függetlenek kipróbáltan jól működő újításait, már ha a rendszer engedi létrejönni ezeket az újításokat.

Nem tolják a fenekük alá

Amit persze eléggé segítene, ha a két terület nem válna szét olyan élesen. „Nincs kirekesztettség-érzésem, csak kívülállás-érzésem. Mintha két külön szakma lenne” – fogalmaz Ördög Tamás, aki eleinte még hívta a kőszínházak legnevesebb alkotóit a Dollár Papa Gyermekei előadásaira, de amikor látta, hogy a legtöbben nem jönnek el nézőnek, végül felhagyott vele. Mindhárman úgy látják, bár vannak nyitások a fiatalok, a függetlenek felé a kőszínházak részéről, ezek jellemzően olyan felkérések, amelyek egyszerűen csak beemelnek egy addig független alkotót a kőszínházi struktúra merev keretei közé. Pedig mindkét félnek sokkal hasznosabbak lennének a hosszú távú együttgondolkodások, rezidensprogramok, amikor egy máshogyan dolgozó alkotó akár fél évig is megfigyelné, hogyan működik a meghívó színház, és ezek után találna ki valamit az adott lehetőségek között.

Na nem mintha a kőszínházakban megszokott, repertoáralapú működés lenne feltétlenül a független fiatalok vágyálma, vagy a megoldás a gondokra. Ott fix a társulat, fix a hat-nyolc hetes próbaidőszak, általában fizikailag is merevebbek a terek, míg struktúrán kívül szabadabbak a lehetőségek a kötetlen színészválasztástól kezdve az időbeli korlátokig. „Peter Brook mesélte valahol, hogy egy előadásuk próbafolyamata 14 hónapra volt belőve, de ez kevésnek bizonyult, úgyhogy megtoldotta. Ettől teljesen padlót fogtam. Itthon nincs az a helyzet, amiben ezt meg lehetne csinálni” – mondja Ördög Tamás. 

Másfelől viszont a független pályakezdők közül a legtöbben minden felkérésre igent mondanak, részben a pénz miatt, részben mert, Ördög szavaival, „forognia kell a nevemnek, látszania kell az arcomnak, különben olyan, mintha nem is lennél”. Így viszont nehéz egyeztetni a színészeket, ha megvolt a bemutató, van, hogy akár csak két-három hónap múlvára sikerül kitűzni a következő előadást, ami nagyon árt a minőségnek, meg persze az alkotók pánikrohamainak is. Így pedig inkább mindenki mindent elvállal, és a kör bezárul.

Ördög Tamás mindezek ellenére úgy gondolja, a finanszírozás módja miatti teljes bizonytalanságnak előnyei is vannak. „Mi már egy olyan rendszerbe kerültünk be, amelyben az eddigiekkel szemben nem alapvetés, hogy az állam a fenekem alá tol egy egzisztenciát azért, mert dolgozom és alkotok. A mi generációnk így eleve sokkal függetlenebb. Nem tartható fenn az a rendszer, hogy elvárom a szerződést, elvárom a pozíciót, elvárom a jól működő struktúrát. Erről már nincs szó. Ezért is van, hogy a színész vagy a dramaturg elkezd rendezni vagy társulatot alapít, mert az előző rendszer elkezdett elmosódni.”

„Át kéne gondolni az egész rendszert”, summáz Szabó György. „Egyre több az inkább vállalkozásként működő befogadóhely, a művészet pedig kezd nem is másodlagossá válni, hanem eljelentéktelenedni, megélhetési aktivitássá válni, és ez beférkőzik a független színházba is. Egyre inkább elmosódnak a határok a műfajok között, és ezt a finanszírozásnak is tükröznie kéne. Engedni kéne a változásokat, de ehelyett

a törvények vasmarokkal tartanak mindent a régi mederben.

Pedig közben a világ oltári nagyon változott. Ki kell tolni a rendszerből a politikát, és átgondolni, hol van ebben az egészben a fiatalok szerepe.”

Ne maradjon le semmiről!