Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMIgazából gőzöm sincs semmiről
Interjú Erlend Loe norvég íróval, a Doppler-regények szerzőjével
További Kultúr cikkek
- Bíróság elé állították a filmrendezőt, aki állítólag gyerekszínészét zaklatta szexuálisan
- Nem erőszakos, mégis csontig hatol Han Kang új regénye
- Anyjuk bezárta a lányokat a házba, várható volt a tragédia
- Ennyit tudsz, kicsi? – Márkó és Barna Síkideg
- Almodóvar első angol nyelvű filmje szép, de csalódás
A három Doppler-kötetben háromszor is elhangzik Budapest neve: egy mellékszereplő itt járt a Képzőművészeti Egyetemre, főznek ételt „Budapest módra” és Doppler nyúlszőr usankáját is itt vásárolták. Fontos önnek a város, vagy véletlenről van szó?
Az ételre nem emlékszem. Meg igazából az egyetemre sem. Csak véletlenről lehet szó, szerintem az első kötetek idején még nem is jártam itt. De azóta tényleg eljutottam Budapestre, és vettem is egy nyúlszőr sapkát, amit nagyon szeretek. Ami elég ellentmondásos, mivel Norvégiában már senki nem hord állatok szőréből készített dolgokat, aki meg igen, azt rossz embernek tartják. Párszor fel is kértek, hogy ismert emberként álljak állatjogi ügyek élére. Mindig azt mondtam: persze, támogatom az ügyeteket, ugyanakkor van egy ilyen szőrmesapkám. „És nem tudnál megszabadulni tőle?” „Nem, nem tudnék. Ahhoz túlságosan szeretem,
a nyúl meg már amúgy is halott.”
Így viszont már nem kellettem nekik.
Fiatalkorában dolgozott egy pszichiátriai intézetben. Volt olyan élménye, amiről szívesen írna valamelyik regényében?
Diákkoromban, pár évig származott ebből némi kiegészítő keresetem: magas voltam és erős, ami jól jött, ha le kellett fogni vagy földre kellett vinni az embereket, de szellemileg nem voltam rá felkészülve. Sosem írtam erről: bár érdekes volt, de nagyon lehangoló is – inkább megpróbáltam elfelejteni. Az emberek megpróbáltak kiugrani az erkélyekről, hogy végezzenek magukkal, vagy a tóba vetették magukat. Egyszer éjjeli őr voltam egy egyszerre halálos beteg és pszichotikus nő mellett, aki sírt, félt a haláltól, és közben nem ugyanabban a valóságban élt, amiben én, ütött-vert, ahol ért. Voltam vagy huszonegy éves. Olyan volt, mint egy rémálom.
Akkor ezek a tapasztalatok nem is segítették az írói pályáját?
Abban az értelemben segített, hogy megértsem: az emberi elme mindenre képes. És ennek a mindennek a normalitás csak egy egészen szűk szelete, amitől minden irányba elképzelhető akármi. Ezt érdekes tudni, de azért sosem lennék még egyszer ugyanebben a helyzetben: az emberek szenvednek, én pedig egyáltalán nem tudok rajtuk segíteni, legfeljebb néha egy egész picit. Ez benne a legrosszabb. Normál esetben, ha valaki szenved, tudsz rajta segíteni.
Doppler
Erlend Loe már három regényt írt Dopplerről: az első, a Doppler 2006-ban, a második, a Doppler, az utak királya 2008-ban, a harmadik, a Doppler hazatér, avagy a világ vége, ahogyan ismertük most, a Könyvfesztiválra jelent meg a Scolar Kiadónál.
Főhőse és címszereplője egy napon úgy dönt, se szó, se beszéd elköltözik otthonról, és onnantól egy sátorban él az erdőben egy jávorszarvassal. A második részben Svédországban keveredik kalandokba, a harmadikban meg aztán tényleg felpörögnek az események, miután Doppler mégis úgy dönt, megpróbálkozna a normális, hétköznapi élettel. Nincs benne túl sok sikere.
Mintha a harmadik Doppler-kötet idejére már sötétebben látná a világot: komorabb hangvétele van ennek a regénynek, mint az eddigieknek.
Valóban. Nem hiszem, hogy történt volna valami különleges velem, de a fene tudja, nem vagyok túl jó pszichológusa saját magamnak. Az tény, hogy elég régóta van bennem egyfajta hajlam a sötét és humoros dolgok iránt. És Doppler karaktere nyitott is erre a sötétségre. Hiszen olyat tesz, amit szinte senki más: ha már egyszer kialakítottál magadnak egy kiváltságos élet, akkor ragaszkodsz is hozzá, mert ha elengeded, az emberek azt hiszik, meghülyültél, a kiváltságaid meg köddé válnak. Úgyhogy olyasmiről, amit Doppler csinált, szinte nem is lehet hallani – épp ez teszi számomra érdekessé. De aki elengedi a középosztálybeliek privilégiumait, azt várja a sötétség. Talán ezért lett a regény is sötétebb.
De ez már az első kötetre is igaz, mégis, a harmadik részben mintha minden eddiginél pesszimistábban látná a dolgokat.
Igaz. Azt hiszem, a valóság végül eljutott Norvégiába is: lehet, hogy kiváltságosak a helyzetünk, de azért mi is a világ részei vagyunk, akármennyire is úgy teszünk, mintha nem lenne így. Az utcáinkon egy csomó román kéreget, ami miatt éppen arról megy a vita, vajon be kéne-e tiltani a koldulást, és vannak olyan norvég fiatalok, akik Szíriába mennek, hogy az Iszlám Állam harcosai legyenek. Még mindig a világ egy békés sarkában élünk, megvan a kellő stabilitásunk is, virágzik az ország, de látjuk a bennünket körülvevő küszködést, ráadásul egyre több jelét érezzük a való világ problémáinak.
Egyre kevésbé könnyű úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Úgy gondolja, a hosszú ideig jelen lévő jólét és könnyű élet radikalizálódáshoz, idegengyűlölethez vezet, meg csupa olyasmihez, ami miatt az ember végül Trumpra szavazna?
Nem hiszem, hogy a két dolog közvetlenül összefüggne; hosszú út vezet a norvég középosztály önelégültségétől a Trumpra adott szavazatig. De ha a norvég középosztálybeliek most ugyanúgy elkezdenék elveszíteni az előjogaikat és a munkájukat, ahogyan az húsz éve, más elnökök politikájából kifolyólag megtörtént a vidéki amerikai munkásokkal, annak a következő választásokon vagy tíz év múlva mi is megéreznénk a következményeit. Ez az egész abból ered, ha az emberek úgy érzik, magukra hagyták őket. Norvégia még mindig annyira védett hely, hogy nincs meg bennünk ez a düh, de abszolút értem azokat az amerikaikat, angolokat, franciákat, akiket ennyire frusztráltakká válnak.
A hatalmon lévők pedig csak magukkal törődnek, mivel, úgy tűnik, alapvető emberi törvény, hogy ha valaki politikai hatalomhoz jut, azzal automatikusan elveszíti az emberségességének egy részét is, és ez egyre súlyosabbá válik, minél tovább birtokolja a hatalmat. Olyan ez, mint az Egy Gyűrű A Gyűrűk Urában: láthatatlanná és bizonyos tekintetben legyőzhetetlenné tesz, de minél tovább van nálad, annál inkább kiszolgáltatottá válsz a veszélyeivel szemben. Norvégiában még nem érzékeljük az igazán kemény dolgokat: vannak ugyan szélsőségesebb pártjaink, de azok voltak már harminc éve is, ráadásul a hasonló svéd pártok sokkal extrémebbek a mieinknél, és ugyanez megvan Európa többi országában is, a dolog amerikai megfelelője pedig maga Trump. Szóval sötét időket élünk, amikben helye van egy ilyen regénynek.
Bár Doppler karakterét szatirikusan, ironikusan, néha egyenesen gúnyosan ábrázolja, a regényekből mégis átjön az a gondolat, hogy az elvileg jó dolgok – pénz, luxuscikkek, szép, nagy házak, tuti fizetés és így tovább – birtoklásának vannak azért hátrányai is.
Én a hetvenes-nyolcvanas években nőttem fel: akkor még mindig nagyon lehetett érezni a kollektív felelősséget. Norvégiát, ha nem is romjaiból, de azért újjá kellett építeni a háború után, intézményeket kellett létrehozni, hidakat kellett építeni azok között, akik jó oldalon voltak a háború alatt és akik nem, szóval nagy utat kellett közösen bejárnunk. És ettől bizonyos értelemben évtizedekig egyfajta közös boldogságban éltünk. Ha gazdag voltál, azzal nem villogtál. A nyolcvanas évekre viszont ez elfogadottá, sőt, egy kicsit még dicséretessé is vált, ma pedig már mindenhol ez az általános: senki nem tartja már furcsának, ha valaki építtet egy hatalmas lakóházat, egy villát vidéken, és hozzá még egy nyaralót a fjordoknál, egy nagy hajóval. Huszonöt-harminc éve ilyesmiről senki se hallott, ma viszont mindenkinek ez az álma. Elveszett az érzés, hogy mi mind, együtt alkotunk egy társadalmat, és a helyét mindenkiben átvette annak a vágya, hogy mit tud ő magához ragadni még addig, amíg lehet. Ez tulajdonképpen egy katasztrófa. És sok más országban is ez történik: már nem társadalmakat alkotunk, hanem egymás mellett élő egyének vagyunk.
Egyetért valamennyire Dopplerrel? Ő azért meglehetősen radikálisan utasítja el a jóléti állam áldásait: vagy kivonul közülük az erdőbe egy jávorszarvassal, vagy rosszabb napjain egyenesen máglyára veti őket.
Ezek csak szimbólumok, bár tény, hogy nagyon érdekes és felvillanyozó volt olvasni azokról az indiánokról, akik között évszázadok óta él az a rituálé, hogy időről időre elégetik a dolgaikat. Olyasminek a kifejezése ez, amivel mindenkinek tisztában kéne lennie: felhalmozhatok én mindent, de az a természetnek sem jó, és valószínűleg nekem sem, mert meghízom, cukorbeteg leszek, vagy van még ezernyi jel, ami figyelmeztethet. A középút lenne az igazi: persze, legyen lakásom, legyen tető a fejem felett, legyen autóm, de azért nem kell királyként élni. Ez tulajdonképpen teljesen nyilvánvaló.
És ezek az indiánok is ezt ismerték fel: ha száz hódprémem van, akkor sem vagyok boldogabb, mint ha húsz hódprémem van – akkor lehet, hogy azt a nyolcvanat el is égethetném, nem? Bizonyos tekintetben ez teljesen érthető. Szóval osztozom azért Dopplerrel pár tulajdonságban: bennem is megvan az agresszió a túlzottan materialista hozzáállással szemben, és azzal, ha nem kétszer vagy háromszor annyit akarunk birtokolni, mint amennyi szükséges, hanem százszor vagy kétszázszor annyit.
Erlend Loe
1969-ben született Trondheimben, Norvégiában. Tanult irodalmat és filmkészítést is, dolgozott pszichiátrián és színházban is. Volt újságíró, jelenleg is ír filmkritikákat, de filmeket is: forgatókönyvíróként ő jegyzi például az itthon is kedvelt, Észak című filmet, vagy A legtöbb ember Kínában él... című drámát.
Első regénye 1993-ban jelent meg, de igazán az 1996-os, magyarul is kiadott Naiv.Szuper cíművel lett népszerű; húsz nyelvre fordították le. Magyarul ezen és a három Doppleren kívül az Elfújta a nő, a Vegyesbolti csendes napok és a Fvonk olvasható tőle.
Ha valaki azt mondja, Norvégia, írók és botrányok, az első, ami bárkinek eszébe jut, az Knut Hamsun esete, amiről több, amúgy teljesen másról szóló skandináv regényben, köztük a Dopplerben is szó esik. (A zseniális, Nobel-díjas norvég író a világháború alatt végig a nácik pártját fogta, majd szenvedélyes és rajongó hangvételű nekrológot írt Hitlerről – K. B.) De miért olyan fontos, hogy amúgy milyen ember egy író? Nem lehet egy nagyszerű művész a hétköznapokon hatalmas seggfej?
De, szerintem simán lehet. Én fiatalkoromban baromira odáig voltam Hamsunért, még a naplómban is dialógusokat folytattam vele, tiszta őrület. Persze, nagyon problematikus, ha valaki, akinek ilyen intellektusa van, aki ilyen fantasztikus dolgokat tud létrehozni, ilyen tökéletesen használja a nyelvet, politikailag emellett lehet teljesen vak is. Ez mindig gondot jelentett és fog is jelenteni, mert a jövőbeli háborúkban is lesznek olyan írók, akiknek nehéz lesz megérteni a döntéseit. Sőt, Norvégiában épp most is zajlik egy hasonló vita az íróként sokra tartott Peter Handkéről. (Az osztrák író és drámaíró ellentmondásos beszédet mondott Slobodan Milošević temetésén, és sokan a szerb szélsőjobboldal támogatójának tartják – K. B.).
Pedig igazából nem tudok indokot mondani arra, miért kéne az íróknak jobb embereknek lenniük a többieknél.
Számomra sosem vett el semmit egy mű értékéből az ilyesmi. Sőt, Hamsun remekül példázza, milyen az emberi természet: lehet valaki egyszerre hatalmas író, és írhat nekrológot Hitlerről. Furcsa, hogy így van, de így van.
Ha ön holnap bekattanna, és belépne az Iszlám Államba, mit gondol, helyesen tennék a norvégok, ha elégetnék a könyveit, vagy ha a regényei értéke miatt komoly irodalmi díjakat adnának önnek?
Az én helyzetem könnyű, mert nem vagyok azon a szinten, hogy bárkinek is eszébe jutna komoly irodalmi díjakat adni nekem. Egyébként épp a családom történetét próbálom megírni, és munka közben folyton fejbe kólint a tudat, hogy nagyapám fiatalkorában kollaboráns volt a második világháború alatt. Vajon milyen döntések vezettek ide benne? Folyamatosan azon jár az eszem: ha valaha még háború lesz az életemben, adasson meg nekem, hogy a jó oldalt válasszam! Visszatekintve olyan könnyű ítélkezni, de ha 1945-ben vagy tizenhét éves, ki tudja, hogy döntesz? Gőgös és felszínes dolog kijelenteni, hogy aki rosszul döntött, az rossz ember is volt. Ez nem ilyen egyszerű; az élet sosem ilyen egyszerű. Csak reménykedhetünk, hogy mi azok között leszünk, akik szükség esetén jól választanak, mert biztosan lesznek olyanok is, akik nem.
Ön pedig az írás mellett politikus is: egy zöld pártot képvisel a norvég parlamentben. Ha nyilván nem is annyira, mint Hamsun esetében, de azért ellentmondásos íróvá teszi önt ez a tény?
Nem mondanám, hogy létezik politikai karrierem. Nem akartam én odakerülni, csak egy hiba folytán vagyok ott. Mindig ezt a pártot támogattam, sokszor szavaztam rájuk, de nem voltam párttag sosem, és nem is kértem, hogy felkerülhessek a listájukra, sőt, amikor felkértek erre, vonakodtam is igent mondani. Most viszont már kötelez, hogy a nép megválasztott. (Itthon az Élet és Irodalom írta meg: Erlend Loe-t mint támogató celebritást írta fel a helyi zöld párt a listája aljára, az 55. helyre, de annyian szavaztak rá, hogy még így is bekerült a képviselő-testületbe – K. B.)
Csak pár gyűlésen kellett részt vennem, és követnem a párt többi tagjának utasításait. Elég furcsa szituáció. De politikusnak azért nem nevezném magam, mert igazából gőzöm sincs semmiről, nem is értem a politika működését. Jobban járnának helyettem valaki mással.
Na de mégis, ha be kéne számolnia a pártbizottság előtt, mit mondana, mik a céljai, miért küzd képviselőként?
Sosem kellett még semmilyen bizottság elé állnom vagy bármit is mondanom. Író vagyok, és fenn is kell tartanom a jogot a magam számára, hogy bármilyen párton poénkodhassak, így sosem lehetnék párttag. Nem, ez lehetetlen.
Egy interjúban azt mondta, a norvég feministák megbékéltek Doppler figurájával, mert jó a humorérzékük. De mihez kell a humorérzék? Ön szerint mit mondanak a Doppler-regények a feminizmusról?
Nem rémlik, hogy bármilyen feminista bármit is mondott volna valaha Dopplerről. Doppler nem volt számukra téma. Tény, hogy nagyon önző dolog fogni magad, lelépni a családodtól és a feleségedre hagyni, hogy ő boldoguljon mindennel. De nem hiszem, hogy úgy írok erről a nőről, ahogy egy nőgyűlölő író tenné. Ez a nő a regényeimben független, az első kötetben ő maga látogatja meg Dopplert a hegyen a sátrában, hogy szabad akaratából szexeljen vele, és átadja neki azt az elég világos üzenetet, hogy azt csinál, amit akar, de május közepére otthon kell lennie és kész. A harmadik kötetben pedig új férfit választ magának. Erős nő, és nem áldozat, csak elhanyagolják egy önző ötlet miatt. A Doppler számomra nem férfias és nőies dolgokról szól, inkább egy személyes projektről.
És az mit jelképez, hogy Dopplernek – ahogy azt számtalan alkalommal megtudhatjuk a regényekből – hatalmas, kivételesen nagy pénisze van?
Na igen. Az első kötetben még egyáltalán nem volt semmi oka, nem használtam fel semmire,
hülyeség volt beleírnom.
Bosszantott is, hogy így tettem, mert gyerekes dolog volt egyáltalán megemlíteni is. Többször meg is kaptam ugyanezt a kérdést, úgyhogy azt mondtam: oké, akkor a harmadik részben végre használom is valamire. (Spoiler: Doppler a harmadik rész egy pontján pornós karrierbe kezd – K. B.)
Hogy lehet egyszerre filmkritikus és filmforgatókönyv-író is?
Jó kérdés. De nem vagyok az a kimondott elméleti szakember, csak arról írok, hogy mi jött be nekem és mi nem. Ezen kívül sosem írok norvég filmekről – ezt rögtön kikötöttem, amikor hét-nyolc éve felkértek, hogy írjak kritikákat. Hiszen együtt dolgozom a norvég filmesekkel, jól ismerem őket, lehetetlen lenne írnom is róluk.
Viszont azért mégiscsak minden művészben meg kell, hogy legyen a képesség arra, hogy ha kell, utálja a kritikusokat. Ön hogyan oldja meg ezt a feladatot, így, hogy mindkét térfélen játszik?
Ez egyszerű: néhány kritikus tök hülye, néhány pedig nem. Ez nem jelent problémát.
Borítókép: Karip Timi / Index.
Ne maradjon le semmiről!