Menyhért, Mirjam
18 °C
33 °C

Miért pont a hajunk miatt ne gyűlölhetnénk egymást?

Kritika a Kőszegi Várszínház A talizmán című előadásáról

szin
2017.07.26. 07:07
Nincs is jobb annál, mint ha egy könnyed, nyárias szórakoztató színházi előadás legelső jelenetében valakit megaláznak, megkötöznek és megrugdosnak.

És ebben nincs semmiféle szadizmus, perverzió, de még szimpla pszichopata emberundor sem. Egyszerűen arról van szó, hogy egy ilyen kezdés máris egyértelművé teszi, a színház, a rendező és a színészek számára nem az volt az elsődleges cél, hogy fellendüljön a városi turizmus a nyári hónapokban, vagy hogy legyen mire számlát kiállítani a színházi évadok közti szünetben is. Hanem ugyanaz, ami jó esetben mindig a színház célja kéne, hogy legyen: felvetni pár dolgot arról a világról, amelyben a nyáron meg a számlán kívül az összes néző is megtalálható.

A Kőszegi Várszínház pedig általában így is működik: a meghívott előadásokon kívül minden évben létrehoznak egy saját bemutatót is a helyi vár udvarában, sőt, még egy abszolút nem kommersz jellegű, „alternatív” bemutató is belefér a műsorba. De a legszélesebb közönségnek szóló előadás is mindig úgy akar megfelelni a szórakoztatás eltörölhetetlen igényének, hogy közben azért legyen benne valami több is egy kellemes esténél. Meg mellesleg úgy, hogy a szórakoztatás se gatyaletolás és seggrepacsi révén valósuljon meg.

Ezúttal egy tizenkilencedik századi, osztrák népszínművet vettek elő Kőszegen, azt A talizmánt Johann Nepomuk Nestroytól, amit a pesti közönség nagy része jól ismer, mivel majdnem egy évtizeden át ment nagy sikerrel a Katona József Színházban is, sőt a felvételét DVD-n is kiadták. És ami arról szól, hogy a vörös hajúakat mindenki utálja, megveti és alsóbb rendűnek tartja. Nem kell nagy műelemzőnek lenni ahhoz, hogy érthető legyen a szimbólum: a vörös haj itt mindent szimbolizál, ami kisebbség, legyen szó bőrszínről, származásról, akármiről. Ráadásul Nestroy metaforája már csak azért is szép – vagy túlzottan leegyszerűsített? –, mert a hajról aztán tényleg senki nem gondolhatja, hogy bárki is tehetne arról, milyen színűvel született, vagy bárki is divatból vagy más hamis okból választott volna színt.

De Nestroy többet akart elmondani a témáról annál, hogy az előítéletek károsak és igazságtalanok, így behozta a képbe a parókát mint drámai mozgatórugót: fekete, szőke vagy akár ősz hajjal már minden rendben van, és a főhős Tituszt jobbnál jobb állásajánlatokkal és szemérmetlenebbnél szemérmetlenebb ajánlatokkal bombázzák a grófi kastélyban. Ami nemcsak megint az előítéletek értelmetlenségéről és feltűnően nagy hibaszázalékáról mond el valamit, de – mivel Titusz igyekszik is minél magasabbra törni a semmiből, vagyis a fodrászatból jött új lehetőségei révén – meg is fordítja az érmét. Aminek a másik oldalán a hamis eszközökkel való nyerészkedés, a hozzá nem értés gátlástalan letagadása és a mindenféle értelemben vett ügyeskedés van, csak hogy egyik fél se legyen ártatlan egy pillanatig sem. Így aztán a Kőszegi Várszínház előadását nézve a mai Magyarországnak egyre több és több rétegére ismerjünk rá, mindössze egy rőt hajszín és egy pár hülye paróka révén.

Nagyjából ilyennek kéne lennie az úgynevezett kommersz, szórakoztató színháznak:

az érthetőség és a humorosság érdekében sem feláldozva azt a lehetőséget, hogy a nézőnek legyen min gondolkodnia is.

Ráadásául a kaposvári színházból ismert Kelemen József rendezőként az eredeti darabhoz képest még egy versenyszámot behoz az ítélkezés-bajnokságba. A Németh Virág által átdolgozott szöveg ugyanis nemcsak friss, mai, jól mondható és nagyon vicces (pláne a mindig elharapott, fantáziadús káromkodáskezdemények), de mélyíti is kicsit az egészet. Kőszegen a grófnő lánya sem csak egy egyszerű mellékszereplő, hanem egy olyan kamasz, akit az anyja nem hagy élni a vélt vagy valós túlsúlyossága miatt. És Pallagi Melitta nemcsak komikusi technikája miatt kiváló, sok árnyalatú játékából az is egyértelmű, hogy a lendületes chipsfogyasztás maga a menekülés a szülői zaklatás elől, azaz nem is lenne miért a beszólogatni, ha eleve nem lenne beszólogatás. Úgyhogy ez a húsos kis mellékszál a mellékszereplő izgalmasabbá tétele mellett arra is jó, hogy a maga egyszerűségében elmagyarázzon valamit a stigmatizálás természetéről.

Ami meg a mondanivalón kívül van, úgyszólván maga az előadás, az szinte végig egy hosszú örömkör. Szinte, mert hiába hozza úgy a népszínházi meg a nyári színházi szükség, azért a bugyuta dalok aránylag képzetlen énekhangokon előadva sehogy sem válnak szerethetővé, de ez esetben szerencsére túl hosszúvá sem, ennyit meg, ha muszáj – és muszáj – kibír az ember. De amúgy marad a lendületes és találó viccelődés, és ebben már mindenki kellően, sőt üdítően képzett. Azaz minden színész tesz valamit a poénok alá, fölé, mögé, mellé, vagy akárhová: a lényeg, hogy még ha erre lehetőséget is teremtene itt-ott a szöveg, sosem csak üres bohózati gesztusok ugranak le a színpadról.

Hanem érezhetőek az udvarban az emberi viszonyok is a parókás férfi miatti versengésben: Csonka Ibolya özvegy kertésznőjének kitett szexuális felkínálkozásában ott az egzisztenciális válság, Kátai Kinga komornájában a kivagyiság és az ismerős lefelé rúg, felfelé nyal hozzáállás, Epres Attila kiskertészében a totális közöny mint önvédelmi életstratégia, Varga Zsuzsa grófnőjében pedig az, ahogyan a hatalmi pozíció miatt egy alternatív világban élve észre sem veszi, ha nem neki van igaza. Szóval tulajdonképpen minden mellékszereplő egy-egy olyan típust vagy tünetegyüttest dolgozott ki visszafogott eszközökkel, de pontosan, ami mind ismerős lehet színházon kívül is.

A két vörös pedig, a főszereplő Lábodi Ádám és az ő femme fatale-ja, Bohoczki Sára úgy sodródnak ezen a vadvízáron, mint két, különbözőképpen elkeseredett hajótörött. Lábodit mintha már olyan rég vernék a hullámok, és annyira nem sikerülne soha megkapaszkodnia, hogy már nem is érez mást, mint haragot a helyzete miatt, ami persze az erkölcsi érzékét is elferdíti egy kicsit; persze a darab végén kiderül, hogy azért van visszaút. Bohoczki pedig egészen máshogy, inkább a part mentén sodródva, kívülállóként figyeli a saját és sorstársai hajszín okozta hajószerencsétlenségét, a felszínen beletörődéssel, a mélyben pedig buborékoló forradalmi hevülettel.

Kelemen József pedig jó érzékkel pakol gegeket az előadásba, de csak ízléses mennyiségben és kivitelezésben, jó és frappáns ötletekkel tolva a játék lendületén, ami viszont nem igazán mondható el az esztétikus és praktikus, de nem kimondottan fantáziadús díszletről és jelmezekről (hacsak nem számoljuk ide a libapásztorlány állandó kísérőjét, a multifunkciós plüsslibát – de az inkább a gegek közé számít).

Az olyan előadásokat nézve, mint a kőszegi A talizmán, igazából elég egyszerűnek tűnik a dolog, mármint szórakoztatni is meg mondani is valamit,

megszólítani azt is, aki a vármúzeum meg a közeli strand miatt jött, meg azt is, aki Ottlik-monográfiát írni vagy A Nagy Füzet-emléktúrára az Agota Kristof Társasággal. Egy csapat jó színész, egy csomó jó rendezői ötlet, meg főleg az átgondoltság és a közölni akarás igénye. Nem túl hosszú recept, mégis ritka az ilyen laktató rágcsálnivaló.

Ne maradjon le semmiről!