Izsó
20 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

A következő nagy siker A Notre Dame-i toronyőr lesz

Kritika a Szegedi Szabadtéri Játékok és az Operettszínház A Notre Dame-i toronyőr című musicaljéről

A69I7175
2017.08.18. 15:59
A várost elözönlötték a cigányok, az idegenek és a bűnözők.

A templom zárva előttük, a vallási vezető akár még a menedékkérőknek kedvező törvényeket is félresöpri a céljai érdekében. Az ilyen fajta embereknek nincs hely a városban. Legalábbis akkor nincs, ha a hatalom birtokosainak egyéni érdeke nem diktálja máshogy. Eközben aki nyomorult, azt még jobban megalázzák, aki kiszolgáltatott, azt akár meg is erőszakolnák, a politikának mindez nem számít.

Hát ez nem úgy hangzik, mint egy gyerekeknek szóló rajzfilmből készült, látványos, táncos tömegjelenetekre és hatásos zenére épülő musical. Pedig az: így kezdődik A Notre Dame-i toronyőr, a számkivetettek ünnepével és a várost tőlük megtisztítani akaró esperessel, Quasimodo, a púpos toronyőr nevelőjével.

És az előadás jó eséllyel olyan népszerű lesz, hogy aligha lehet rá majd jegyet kapni. Ennyit jelent, ha egy kommersz, szórakoztató színházi előadás egy Victor Hugo-kaliberű író műve alapján készül, még akkor is, ha az alapregényből csak a legfőbb motívumokat veszik át: tökéletesen eléldegél egymás mellett a tömegigények kielégítése és a limonádénál sokkal komolyabb téma is. A Szegedi Szabadtéri Játékok és a Budapesti Operettszínház musicalbemutatója nagyon megérdemli a sikert, ami rá vár.

A mindentől elzártan felnevelt, a külvilág undorával csak riogatott Quasimodóról, a vele egyedül igazán kedves cigánylányról, Esmeraldáról, a gonosz, őt elcsábítani akaró főpapról szóló musical hiába készült a Walt Disney-rajzfilm alapján, hiába onnan vették át a szerzők a dalokat, ebben a darabban semmi gyerekes nem maradt. Legfeljebb a katedrális vízköpő szobraival beszélgető Quasimodo motívumára lehetne ezt rásütni, ha nem lenne az első perctől fogva nyilvánvaló és így már a legkevésbé sem jópofa a dologban a metafora: a torz testtel született, rabságban felnőtt Quasimodo annyira magányos, annyira nem kapott még életében egyetlen kedves szót sem, hogy még a hideg kő is jobb társnak tűnik számára a semminél.

Így már rögtön nem gyerekringatónak, inkább szívszorító felnőttmesének tűnik az egész.

És Kerényi Miklós Gábor végig ebben a vöröses-fekete tónusban tartja az előadást: nem elsősorban a színes forgatagra, a nagyjelenetek fodros szoknyapörgésére és pláne nem a mesei elemekre koncentrál. Hanem egyrészt azokra a dolgokra, amelyek ma épp olyan fontos kérdések, mint száznyolcvan éve – a kisebbségek megvetése, a bármilyen tekintetben másmilyen emberek azonnali elutasítása –, másrészt pedig az emberi sorstragédiákra, még pontosabban az előítéletek, a hatalommal való visszaélés és a gyűlölködésre felépített társadalom által okozott emberi sorstragédiákra.

Vagyis pont az a sztereotípia nem igaz az előadásra, ami miatt sokan kevesebbre tartják a zenés, szórakoztató műfajt. Nem a könnyebb és biztosabb utat választja a hatáskeltés érdekében, hanem végigviszi a nézőt a nehezebb ösvényen – nem ígér mást, csak vért, verítéket, szórakozást és könnyeket –, mert tudja, hogy annak a végén hosszabban tart a katarzis, mint az a látszatvalami, amit a pár órányi kikapcsolódás adni tud.

Kerényi jól ismeri fel a németül 1999-ben, angolul 2013-ban, itthon pedig most először bemutatott musical fődalában ott lévő kérdés fontosságát: mi tesz valakit emberré, és mi szörnyeteggé? Az előadás közben is aláhúzza a mondatot – épp ekkor vedlik át a Quasimodót játszó színész hétköznapi emberből púpos torzalakká –, és végig hangsúlyozza, hogy ez a történet elsősorban erről szól: hogy embernek, vagy inkább tényleg emberséges embernek nem születni lehet, hanem azzá kell válni. Olyan döntéseket kell hozni, olyan erkölcsök alapján kell élni, amelyek azzá tehetnek – és akkor mindegy, hogy reverenda van-e az emberen, rózsás szoknya vagy koszos rongy.

És mivel a musical vége visszatér Victor Hugo verziójához a rajzfilm egyszerű happy endje helyett, mindezt egyáltalán nem közhelyesen, nem rózsaszín ködbe vontan hirdeti, nem állítja azt, amit a könnyed nyári darabok szoktak: hogy legyetek jók, ha tudtok, és akkor rögtön minden jó lesz. Hanem mellébeszélés nélkül megmutatja, hogy nemcsak a rosszak, de a jók is elnyerhetik méltó büntetésüket, de akkor sem mindegy, hogy mit hagy a csontváza háta mögött az ember. És ez, meg még az a néhány Victor Hugó-i gondolat a kisebbségek ellen szított indulatokról, a hatalomról és hasonlókról nemhogy többet ad egy nyári színházban elvárható gondolatsűrűségnél, de bármiféle évszakokra és műfajokra való utalás nélkül is

megválaszolja a kérdést, miért is érdemes színházba járni.

Mindemellett szinte csak a csipke a szoknyaszegélyen az, ami miatt amúgy nyilván a legtöbben jegyet vesznek a produkcióra Szegeden, vagy majd később az Operettszínházban: a profi, az utolsó hangig és tánclépésig odafigyeléssel kidolgozott, nagyszabású musicalshow-ra. Amelyre pont ugyanaz igaz, mint a cselekmény színrevitelére: soha nem megy el az egyszerűbb megoldás felé. 

Már Khell Csörsz díszlete is szakít valamelyest az ilyen hatalmas színpadok és a százötven méterről, távcsövön át érkező elvárások miatti megszokással. Bár a motívumok azért egyértelművé teszik, hogy katedrálisról, harangtoronyról vagy piactérről van szó, az építmények „befejezetlensége”, torzó jellege nemcsak a teret, a képzeletet is megnyitja, és képes inkább képlékeny hangulatot, mintsem száraz tényeket közölni. Ráadásul a díszletek – ahogy Horváth Kata jelmezei, sőt a szöveg fordítása is – itt-ott finoman utalnak a mai korra is, megtámogatva ezzel a rendezés szimpatikus alapállását is.

Duda Éva koreográfusként szintén nem elégszik meg a könnyebbik úttal, a „mindegy, mert ennyi táncos ilyen messziről úgyis jól mutat”-tal, hanem az egyformaságot és a precizitást tűzi ki vezérelvül: lenyűgöző, hogy az egyszerű, de nem leegyszerűsített mozdulatsorokat már a második előadáson is mennyire összeszokottan és harmonikusan teremti meg a tánckar, a szólók, az egyszeri ötletek finom beágyazottsága is szép. A színészeknek viszont kevesebb lehetőségük van a kifinomult karakterábrázolásra, már csak a közönségtől való távolság miatt is. Így is kiemelkedik azért Gubik Petra Esmeraldája, aki nemcsak éneklés közben használja ki hangja karcosságát, de tűzrőlpattant jellemet is épít belőle.

Ha nem is őrülten összetett eszközökkel, de Szabó P. Szilveszter esperese is meg tudja mutatni a kenetteljes kétszínűség mögött eleinte még halványan parázsló jóindulat fokozatos kifüstölését. Veréb Tamás még éppen nem viszi túlzásba a beszédhangjának elváltoztatásával kigyurmázott Quasimodo furcsaságát. Mészáros Árpád Zsolt kolduskirálya prózában inkább tud rezonőr lenni, mint a dalok alatt. És a társulat nemcsak arra képes, hogy egyénenként aránylag kevésszer terheljék meg az éneket fölöslegesnek tűnő hajlításokkal, de arra is, hogy érthetőek és tiszták maradjanak a kórusos részek is – amelyeket egyébként Kerényi néha libabőrösen hangulatossá tud tenni a fények és színek okos használatával.

A Szegedi Szabadtéri Játékok és az Operettszínház új musicalbemutatójának borítékolható sikerszériája nemcsak azért örömteli, amiért minden nagy teljesítmény sikere az, de azért is, mert

a Notre Dame-i toronyőr újra bizonyítja: gigantikus színpadon, kánikulában, nyaralás közben sem muszáj kompromisszumot kötni,

és elengedni a súlyosabb, a gyomrot jobban megviselő, a torkot kevésbé simogatóan szorongató témákat ahhoz, attól féltve a közönséget, hogy karcol rajta valamit a színház. Kellenek néha azok a karcolások.

Ne maradjon le semmiről!