Jenő
-3 °C
6 °C

Mi folytunk a tévéből, autogramokat kértek a metrón

Interjú Éder Enikővel, az Alföldi-féle Hegedűs a háztetőn egyik főszereplőjével

DMOHA20080829034
2017.09.09. 21:19

Éder Enikő nevét a legtöbben akkor tanulták meg, amikor megnyerte A Társulat című tévéműsort, amelyben az István, a király szerepeire válogatták ki a legjobb színészeket, hogy aztán be is mutassák az előadást, és évekig játsszák szerte az országban és a határon túl. Ő Saroltot játszotta, most pedig anyatársulatából, Temesvárról újra Budapestre jött, hogy eljátssza Alföldi Róbert Hegedűs a háztetőn-előadásában Stohl András Tevjéjének feleségét. A főpróbahét előtti utolsó napon ültünk le vele az előadásról, a kolozsvári István, a király hatásáról vagy épp Alföldiről. A színésznő rögtön leszögezi: „Politikáról egyáltalán nem beszélek, azokat a kérdéseidet ki is húzhatod. Nincs értelme belebonyolódni, és sokszor sajnos már az is elég a belebonyolódáshoz, ha igent mondasz egy szerepre, mert van, aki rögtön elkezdi mérlegelni, milyen oldali emberekkel dolgozol együtt.”

Ugyanezt tapasztaltad már 2007-2008-ban is, amikor részt vettél A Társulatban?

Ennyire nem. De már akkor is voltak, akik nem azt nézték, megérdemlem-e a szerepet vagy sem, illik-e hozzám vagy sem, hanem azt, hogy Erdélyből jöttem: volt, aki azt mondta, „jajj, de jó, hogy átjöttél hozzánk”, és volt, aki azt,

menj már haza, ne vedd el a kenyerünket”.

De Alföldi Robi sosem kérdezte, mit gondolok a politikáról, honnan jövök, csak az eddigi munkáimat nézte, amikor dolgozni hívott.

Éder Enikő

1980-ban született Kézdivásárhelyen. 2002-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián, mellette a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen pedagógus képesítést is szerzett. Az egyetem után Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdió Színházban játszott. 2003-tól a temesvári Csiky Gergely Színház tagja, mellette 2010-től az Aradi Kamaraszínházban is fellép, és zenét is szerez. 2007-ben szerepelt a Magyar Televízió A társulat című műsorában: a tehetségkutatóban az István, a király egyik szerepéért, Sarolt megformálásáért indult és nyert a versenyben, mások mellett Alföldi Róbert zsűrizése mellett. Jelenleg Golde szerepét próbálja Alföldi Hegedűs a háztetőn-jében, amit szeptember 10-én mutatnak be a budapesti Arénában, aztán körbejárják vele az ország stadionjait.

Alföldivel elsősorban A Társulat miatt találkoztál, ugye?

Igen, ahogy Rosta Mária producerrel is, aki A Társulat után hívott a 2013-as István, a királyba is, Zsuráfszky Zoltán rendezésébe; ez ugyanakkor volt, amikor Szegeden Alföldi is megrendezte a darabot. Ezt játszottuk el Kolozsváron is, ötvenezer ember előtt. Milyen régóta tervbe volt véve, hogy ez egyszer ott is elhangozhasson! Nem is véletlenül jöttek el annyian. Hogy ez létrejöhetett, az óriási lépés volt. Az előtt az István csak egyszer volt Erdélyben, 2003-ban, Csíksomlyón, félmillió néző előtt.

Aztán elég jól kinőtte magát a Kolozsvári Magyar Napok is, és ennek mintájára a Temesvári Magyar Napok, amire most kicsit több forrás is lesz, mivel 2021-ben Temesvár lesz Európa kulturális fővárosa. De hogy mindez csak a több lehetőségnek köszönhető, vagy annak, hogy elkezdtünk jobban érdeklődni egymás iránt, azt nem tudom megmondani.

Mit jelentett a te gyerekkorodban, Erdélyben az István, a király?

Három éves voltam, amikor bemutatták. Utána megszereztük a felvételt, és én is ezen nőttem fel, lehetett vitázni, ki Koppány-párti és ki István-párti, kinek van igaza. Pedig akkor még nem igazán volt szabad hallgatni. Azért is volt nagy élmény nekem a kolozsvári előadás, mert 2008 után egy csomószor játszottuk az Istvánt itt és Szlovákiában is, de otthon egyszer sem tudtuk összehozni.

Akkor igazi nagy, könnyes katarzisként kell elképzelni azt a kolozsvári előadást?

Igen, és ebben nincs semmi érzelgősség. Az embereknek szüksége van az ilyesmire, én sem tudom tagadni, hogy meghatódtam. Már csak azon a tényen is, hogy tudtam, az a rengeteg ember milyen messziről utazott oda, hogy láthassák az előadást, és mennyire várták ezt a pillanatot. Felemelő érzés volt.

Azt hiszem, nem kéne elfelejtenünk az ilyesmit: jó, ha az összetartozás ereje így tud működni.

Színészként lehet úgy pontosan, precízen dolgozni a színpadon, ha érzelmileg ennyire különleges a helyzet?

Muszáj. És addigra azért már jó pár éve játszottuk ezeket a szerepeket, még ha a korábbi verziót nem is Zsuráfszky, hanem Szikora János rendezte. Sarolt szerepe meghatározta azt az öt évemet. De amikor színpadon vagy, ezt ki kell zárnod. Igazából csak a tapsrendnél szakadt el nálam is a cérna.

Amikor A Társulatba jelentkeztél, érdekelt, hogy az anyaországban kaphatsz lehetőséget?

Nem, ezzel nem foglalkoztam. Mind a mai napig úgy vagyok ezzel, hogy örülök, ha itt dolgozom, és ugyanúgy örülök az otthoni szereplehetőségeimnek is, amiket itt nem biztos, hogy megkapnék. Nekem kell is ez a jövés-menés, hálás vagyok a sorsnak, hogy minden így alakult.

Egyszer egy erdélyi színész azt mondta nekem, szerinte ha valamelyik kollégájának van lehetősége Magyarországra szerződni, úgyis gondolkodás nélkül igent mond.

Én nem gondolom, hogy így lenne. Akármennyire is elfogadtak és dicsértek is annak idején, nem ajánlott senki szerződést, csak szereplehetőségeket, és én ezek miatt is jöttem, és jövök is bármikor, ha tudom egyeztetni az anyaszínházammal. Volt már, hogy itt ajánlottak szerepet, de nem tudtam lemondani a Temesváron épp zajló próbafolyamatot. Nincs meg bennem a vágy, hogy ha törik, ha szakad, ideköltözzek. Minőségi munkát Temesváron is tudok végezni, ahol az elmúlt években nagyon sokféle szereplehetőségem volt. Ezt nem adnám fel önmagában csak azért, hogy az anyaországban játszhassak. Nyilván küszködünk otthon a kisebbségi léttel, azzal, hogy kevesebb előadást tudunk játszani, kevesebb nézőnk van, és kevésbé megy messzire az előadások híre, de a minőséggel semmi gond nincs. De ez a pesti szabadúszás, ami most van, egy álom.

Azért A Társulatba jelentkezve megfordult a fejedben, hogy na majd most végre mindenki felfigyel rád?

Nem, akkor sem. Egyébként is nehezen váltok, nagyon sok ösztönzés kell nekem hozzá, sok mindent mérlegre teszek döntés előtt. Úgyhogy ilyesmin sem álmodoztam, és úgy érzem, helyesen is ítéltem meg, hogy minden csoda három napig tart. Persze, akkor mi folytunk ki a tévéből, és autogramokat kértek a metrón, de attól nekem még ugyanúgy nulláról kell felépítenem a következő szerepemet a következő rendezővel. Szerencsére egy napig sem szálltam el.

De azért az a szerep kinyitotta előttem egy kicsit a világot, és arra is rájöttem, mekkora hatalma van a médiának. Ha olyan, nagyon jó szerepeket játszol el a színházban, amit a fesztiválokon megnéz egy szűk szakmai réteg, azzal még nem tudsz bekerülni a köztudatba, nem tudsz ismertté válni, ahhoz kell a média is. Ezt és az akkor indult kapcsolatokat leszámítva Sarolt ugyanolyan szerep volt számomra, mint a többi.

A legtöbben a tévéből ismernek, és ez nem mondom, hogy fáj, sőt, jól is jön. De közben az ember jókat játszik, és azok nem kerülnek annyira szem elé, hogy az alapján szeressenek meg, vagy egyáltalán, hogy elhelyezzenek bárhová. De A Társulat is igazi, komoly színházi munka volt. Volt ugyan kolléga, aki fanyalgott, hogy ez is csak olyan, mint a Megasztár és a többi tehetségkutató, minek megyek el egy ilyenbe. Megkérdeztem, látott-e belőle egy részt is. Nem látott.

Azt mondtad, küzdötök Temesváron a kisebbségi léttel. Ezt hogy érted, túl azon persze, hogy meg kell osztanotok a színháztermet a helyi német társulattal?

Nekünk meg kell harcolnunk minden nézőért, egyrészt, mert kevesebben vannak, másrészt, mert más nyelvű közönséget is meg kell szólítanunk (Temesvár lakosságának mindössze 9-10 százaléka magyar, a színház viszont románul is feliratozza az előadásait – K. B.). Ennek is köszönhetően viszont sok román rendezővel is dolgozunk, ami csak jó nekünk, viszont a kevesebb néző miatt rosszul esik túl hamar eltemetni egy-egy jó előadást. Nehéz úgy lavíroznunk, hogy szakmailag is jók legyünk, és kiszolgáljuk a közönség minden részének az igényeit is, azokét is, akik nem feltétlenül a szakmailag is elismert előadásokra, inkább a könnyedebb, szórakoztatóbb darabokra vágynak.

Temesváron mindig fura érzés, hogy a ott áll a főtéren a hatalmas, gyönyörű színházépület, az opera főbejárata, de ha a magyar társulathoz megy az ember, oldalt, egy kis ajtón kell bemennie. Ez csak véletlen, vagy tényleg ilyen mellékajtós társulatnak érzitek magatokat?

Ezt már megszoktuk. Egyszer forgattam egy rövidfilmet az opera nagyszínpadán, akkor azt éreztem: basszus, azért de jó lenne egyszer itt is játszani! Fontosak az olyan élmények is egy színész életében, mint amilyenek nekem megadattak az Arénával, vagy azzal, hogy hány százezren látták az István, a királyt. De közben nem tudom, ha meg is tudnánk tölteni a temesvári nagyszínpadot, lennénk-e most azon a szakmai szinten, ahol vagyunk. Mert az, hogy többet kell dolgoznunk, hogy magunkra vagyunk utalva, kényszerít is a keményebb munkára. Az ilyesmi, ha közben megvan az alkotói jókedved, ki tud hozni a színészből jó dolgokat. Ugyanezt érzem a másik társulatomnál is, az Aradi Kamaraszínháznál: itt is szakmailag nagyon jól elismert előadásoknak lehetek részese.

Legutóbb Schilling Árpád Exit című előadásában játszottál, ami a nyugatra vándorló, „menekült” magyarokról, románokról és szerbekről szólt, meg arról, hogy képesek-e ők – képesek vagyunk-e mi – európaiakként viselkedni. Hogy látod, Erdélyben gyakori az ilyen, a társadalmi ügyeket bátrabban, nyíltabban tárgyaló színház?

Miért, szerinted az Exit olyan nagyon belemenősnek számított?

Ahhoz képest, amilyen óvatosan, távolról és áttételesen közelíti meg a legtöbb magyar kőszínház a hasonló témákat, ha egyáltalán megközelíti, igen.

De ne hülyéskedj, ha ez bátorság, akkor mihez lehetne nyúlni? Akkor Alföldi se nyúljon a Hegedűs a háztetőn-höz, mert akkor ki van zárva, akit zavar a zsidóság témája? Pedig a Hegedűs sem csak a zsidókról szól, az együttélés problémája és az, hogy ezt megmérgezik-e kívülről, hogy valamilyen manipuláció elmérgesíti-e a viszonyokat, nem csak őket érinti.

Nem tudunk már normálisan gondolkodni, ha egy színházi rendezőben is csak azt nézzük, politikailag mit akar mondani.

Temesváron nem szokás az ilyesmi?

Ha eljön hozzánk egy rendező, nem erről beszélgetünk. Sem otthon, sem Alföldivel nem szoktam azt érezni, hogy a rendező a darabot és minket is csak arra használna fel, hogy megmondhassa a tutit.

Mi érdekel a leginkább a Hegedűs a háztetőn témái közül?

A darab arról szól, milyen jól ellennénk egymás mellett, ha soha nem szítaná senki a feszültséget, és mindegy, hogy oroszokról és zsidókról van szó vagy sem. Azt hiszem, a csapaton belül én vagyok az egyetlen, aki még nem dolgozott Alföldivel, mégis, már az első próbán azt éreztem, hogy itthon vagyok; ez az anatevkai világ a mienk, függetlenül attól, ki mit gondol vagy kinek ki az istene. Tényleg jól elvagyunk egymással.

Tavaly mutattuk be Temesváron a Lavina című, kortárs török darabot, ami szintén a hagyományokról szól. Abban a darabban az a hegyvidéki falusiak hite vagy tévhite, hogy ha hangosabban beszélnek, attól elindulhat a lavina, ezért majdnem teljes némaságban töltik az év kilenc hónapját, még a tárgyakhoz is finoman nyúlnak, nehogy hangos legyen. Úgyhogy két hétig mi is így próbáltunk, még a szünetben, civilként sem beszéltünk hangosan. Élmény volt. De jelen pillanatban nem érzem, hogy erre itt szükség lenne, mert tényleg abban élünk, amiről a darab szól. Együtt van ennyi különböző ember, van egy közös célunk, ebben a másfél hónapban kialakulnak a saját hagyományaink, és mindez egy közösséggé formál minket.

Az Exitben te voltál az a nő, aki énekesi karrierre vágyott az új hazájában. Ebben mennyi van a saját életedből?

A próbák előtt azt mondtam, nem igazán örülnék, ha ebben az előadásban is énekelnem kellene, annyit énekeltem már. Ehhez képest aztán én magam hoztam be ezt a vonalat. Ezek szerint nem tudom megtagadni önmagamat.

Akkor a szíved mélyén ott van egy énekesnő?

Nem. Zongoráztam nyolc évig, és a párommal együtt zenéket írunk az Aradi Kamaraszínház előadásaihoz. Valahogy része az életemnek a zene. Nem vagyok profi zenész, lehet, hogy nincs is hú-de-nagyon képzett hangom, ha az Év Hangját keresték volna, nem is jelentkeztem volna A Társulatba sem. Színészként közelítem meg a zenét, az éneklést.

A Társulatban kicsit úgy tűntél, mintha sem a dicséret, sem a kritika nem vágott volna földhöz soha.

Sokszor meg is kérdezik tőlem, ha valami jó történik, hogy van-e valami gond, nem is örülök? De örülök, elraktározom a dolgokat, ezért azok nem úgy jelennek meg rajtam. Ritkán engedem el magamat annyira, hogy sikoltozni kezdjek a boldogságtól, de akkor is örülök, ha nem ugrándozom tőle. Erre ott a színpad.A Hegedűs ebből a szempontból is jó próbafolyamat, mert Robi feszegeti a határaimat.

A Társulatban talán Alföldi volt veled a legkritikusabb. Nem tartottál tőle, amikor kiderült, hogy együtt fogtok dolgozni?

Még most is tartok tőle! Még mindig bennem van, hogy „édes jó istenem, azért ne gondold túl komolyan, ha valami keményebbet mondasz!” De hogyne tartanál ettől, amikor bekerülsz egy ilyen csapatba. Azért meg kell felelni valamiféle elvárásnak, és az ember nemszeretné, ha azt éreznék, baklövés volt őt hívni.

Ha bemutatjátok a Hegedűst, végigturnézzátok vele az ország arénáit, látni fog vagy százezer ember. Ennek ellenére, ahogy A Társulatnál, most sem vársz ettől semmilyen nagyobb ugrást a karrieredben?

Minden ilyen megmérettetés egy ugrás lehet a karrierben, de még inkább nagyon jó szakmai tapasztalat. Úgy alakult a következő évadunk Temesváron, hogy több olyan rendező is jön hozzánk, aki még nem tudja, kivel akar dolgozni, és castingot fog tartani. Ez számomra izgalmas, ahogy az is, hogy az Aradi Kamaraszínház is felkért újra egy ígéretes szerepre, és zeneszerzésre is. És ha emellé becsúszik még valami Magyarországon is, annak csak örülni tudok. Ahová hívnak, ott megpróbálom elvégezni a dolgomat, és ennyi. Hála istennek van két társulatom is, ezek a meghívásos produkciók, jó esetben még adnak egy kis önbizalmat, ami feltölt, amellett, hogy nagyon jól dolgozó és jó munkát elváró kollégákkal dolgozhatok. Ettől meg aztán bármilyen közegben jobban tudok működni.

Borítókép: Éder Enikõ (b) Sarolt szerepében. A Szent István Bazilika elõtti téren mutatták be 2008. augusztus 28-án este az István a király címû rockoperát Fotó: MTI / Mohai Balázs

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?