Zita, Mariann
8 °C
21 °C

Zsófikát megint becápázták

2017.12.23. 16:27

Általános iskolás koromban volt, akit kilógattak az ablakon, az egyik gyereket álmában többen lepisilték, egy másikat ketten lefogtak, a harmadik pedig vadgesztenyével dobálta, végül kidobta az egyik szemét. Vagy akár az egyházi giminkben egy felboncolt patkány rákos daganatait etették meg az egyik gyerekkel, akit lehetett szívatni.    

Az iskolai megfélemlítés, a rendszeres szekálások vagy akár rablások és más „hülyéskedések” mindenhol elég súlyos problémának számítanak. A rendszeres piszkálódásoktól a durvább alázásokon át bármeddig terjedhet a skála.

A szülők és a tanárok pedig elég nehéz helyzetben vannak, hiszen az ilyesmit jellemzően látókörükön kívül igyekeznek elintézni a gyerekek. A technológiai újdonságok pedig új csatornákat is biztosítanak mindehhez, kevés esélye van észrevennie egy tanárnak, ha mondjuk éppen Snapchaten gyaláznak rommá valakit.

Nálunk ráadásul eléggé gyerekcipőben jár ennek kezelése, magával a szóval is bajban vagyunk, hogy bullyingnak mondjuk, bántalmazásnak vagy talán a leginkább megfelelő megfélemlítésnek. Ráadásul még mindig sok az olyan vélemény is, hogy csak talpraesettebb lesz a gyerek attól, ha egy ideig terrorizálják, oldja meg. A témában pedig a szabályozás is régóta  bénázik nálunk. 

Kortársak a nehéz témáról

Ezért is volt érdekes, hogy a ciszterciek Szent Imre Gimnáziumában a diákok adtak elő egy saját musicalt a témában.  Korábban már nagy sikerrel dolgoztak fel szintén musicalként egy friss gimnáziumi esetüket, ami az iskola korábbi kábítószeres ügye alapján íródott. A nagy siker alatt nem csak a sok nézőt értem, hanem azt hogy több gyereknézőjüket tényleg erősen megérintette a kicsit idősebbek előadása. 

Pontosabban a számítógépes játékfüggőségről és a megfélemlítésről szólt ez a darab, amit az iskola egyik korábbi diákjának apja, Kovácsházi István operaénekes vezetésével gyúrtak össze előadható musicallé. Engem elsősorban a tartalom érdekelt, egyrészt, mert nem vagyok nagy musicalrajongó vagy szakértő. Másrészt az érintett témák önmagukban is nehezek és érdekesek, tőlem dízelmozdonyokkal is eljátszhatják a vasútkedvelő ifjak baráti körének. 

A téma azért is különlegesebb, mert a felnőttek közül a 40-es, 50-es generációból ha akartak volna, akkor is kevesen lehettek volna maguk is számítógépes játékok függői, nehezebben érthetik meg, hogy pontosan miről lehet szó. És ez a netes megfélemlítésre is igaz lehet ez. A gyerekek tökéletesen látják a jeleket, csak tőlük pedig kár lenne elvárni, hogy kis felnőttekként általános érvényű megoldásokat is keressenek ilyesmire. A kapcsolódó pszichológiai-nevelési eredmények színdarabosításánál pedig az lehet a legfőbb gond talán, hogy nehezebben lesz életszerű, hiteles a darab.  

Mármint elsőre az egészről a kiugróan béna magyar rendőrségi videók jutottak eszembe az elmúlt évekből. Amik olyan szörnyűek voltak, hogy tetszőleges parlamenti közvetítésből többet tanulhatott volna bármelyik gyerek a bullying természetéről.  Ahogy persze az se kizárt, hogy ezeknél eleve annyi volt a cél, hogy pár százezres költségre kiszámlázhassanak pár tízmilliót. Mindenesetre ezért már csak egy netes népművészek által életszerűsített verziót tennék ide mutatóba, ahol Zsófikát épp becápázzák.

Forr a vérem, izgulok én

A Szent Imre egyik szép nagy termében az utolsó előadás is teltházas volt, döntően gimis korú gyerekek jöttek el erre is. Feltűnő volt még az elején, hogy nagyon alaposan fel is tudtak készülni az előadásra, egy átlagos gimnáziumi színjátszóhoz képest ezerszer jobb technikával, világítással, fejmikrofonokkal, egyebekkel zajlik a darab. De térjünk is rá magára a sztorira. 

Minden rögtön feszültséggel indul, mivel Gábor, a főszereplő srác épp erősen megőrül a játékáért. Klasszikus párhuzamokkal kifejezve: nem olyan bugyután-kedvesen, mint a liccskinges gyerek a hunterek isteni íjáért, hanem durván idegbeteg őrülten, mint a tomboló német kópé az Unreal Tournamentért.   

Gábor egyedül játszik ismeretlen, gyors, kaszabolós fantasy játékot, amihez valamiért kell a net is.  Fő célja, hogy elérje a 10. szintet, amivel kiszabadíthat egy királylányt.  És nagyon jó is mindebben, mint 13 éves koreai a Starcraftban, nevetve átgázol az ellenen. Cserébe a tervezettnél sokkal több időt tölt játékkal. 

Csak a külvilág tudná megállítani, viszont ez a csapás be is következik. A húga ugyanis egyszer csak szétszedi a netet, mert sérelmezi, hogy Gábor nem csinálta meg az ígért házimunkát időre, talán mire hazaérnek a szülők. Gábor így újabb, ezúttal negatív idegrohamot kap, és hisztérikusan elzavar mindenkit. Kissé talán túl ijesztően, olyan kidagadt artériájú dühöngéssel, hogy inkább az agyvérzéstől kezdtem el félteni, nem a játékfüggésétől.

Közben megtudjuk tőle minden felzaklatott tini zászlóra hímezhető jelmondatát is:

engem nem ért meg senki. 

Ez talán a hollywoodi filmekből terjedhetett el, ott ugyanis ez a tételmondat a csőre töltött fegyverrel egyenértékű dramaturgiai jelzés: ezután garantáltan érkezni fog valaki, aki majd nagyon is megérti, senki nem marad magányos, aki ezt bejelenti.  

Külön beugrott közben, hogy minden filmben, sorozatban és hasonlóban évek óta az a masszívan számítógépező tinik alapábrázolása, hogy távolról kurjongatnak nekik, bökdösik őket vagy lecsapják a netet, ők meg direkt nem figyelnek oda. Nem tudom, miért tűnik ez mindenhol normális, hétköznapi kommunikációnak. Ha most cikkírás közben valaki hátulról folyton magyarázna hozzám, nyaggatna vagy kihúzogatná a netet, azzal maximum annyit érne el, hogy elmennék egy nyugodtabb helyre. Ha valakivel érdemben akarunk élőben kommunikálni, akkor az például egy jó ökölszabály lehet, hogy kezdésnek  felvesszük vele a szemkontaktust. 

De mindegy, mindezt még betudhatjuk annak is, hogy a húga csak szemétkedni akart Gáborral. Vagy csak szórakoztatja, amikor a bátyja rohamot kap. 

Félig fausti alku

Gábor szobájába viszont hirtelen betoppan a Sátán. Illetve nem biztos, hogy a Sátán, csak annyit tudunk meg róla, hogy nem Isten, bár végtelen hatalma van, mások nem is biztos, hogy látják és a színpadon gonoszul néz ki, mint egy festett hajú alkotmánybíró. És ő majd megérti Gábort.

Sátán bátorítja Gábor túlzott játékszenvedélyét, sőt még egy furcsa alkut is kínál: segít biztosan, zavartalanul eljutni az áhított 10. szintre. Cserébe pedig egy váratlan húzással nem kér semmit. Pontosabban annyit kéne Gábornak vállalnia, hogy utána nem lesz ugyanolyan a játék már többé. De ez nem különösebb áldozat, a teljesítményközpontú Gábornak úgyis az adott szint elérése volt a cél, bele is megy hamar.   

Némi átvezetés után elkerül egy magányos lány, Zsófi, aki nem mer társaságba menni, visszahúzódó lett, mióta kikerült a netre egy kompromittáló fotó róla, amin kevés ruhában szerepel.  A Sátán megmutatja Gábornak, hogy konstans milyen szomorú a lány, de ő pont leszarja. Pedig korábban érdeklődtek egymás iránt, csak az a fénykép Facebook-kurvává tette a csajt Gábornál.  

Majd kiderül, hogy a többi lány szívatja a Zsófit, aki táncolni se járt rendesen, így ott is bénázik, és végül elszalad. Feltűnik nála egyébként egy részletben az egyetlen felnőtt is, az anyja, akinek leginkább az fáj, hogy régen milyen menő volt játszótéren a kislánya, csodájára jártak a bűbájosságának, most meg csak szomorúan olvasgat azóta a fotó óta. Az anya próbálna még beszélni másokkal ez ügyben, de Zsófi lebeszéli, mert ez már megtörtént, és ezt nem lehet elintézni ennyivel.  

A táncpróbán akadnak kortársai, akik megvédenék a lányt, egy olyan modorosabb vitában, ahol elhangzik például a "jesszus, micsoda rizsa" vagy az "azt hiszed, te mondod nekem a tutit?". Mindez egy hasonló dance-off-ban csúcsosodik ki. Aminek a végén aztán egy váratlan fordulattal hirtelen mindenki belátja, hogy oda kell figyelnünk a többi emberre. 

Közben Gábor mégis érdeklődni kezd Zsófi iránt, a Sátán segítségével találkoznak is, ahol egy csapásra újra fellobban a láng kettőjük közt. Kiderül az is, hogy Zsófi nem is Facebook-kurva, csak megszívatták, amikor az öltözőben orvul lefényképezték.

Végül Gábor sötétebb drum 'n bassre lejátszhatja végül a 10. szintig a játékát, sikeresen. 

Ahol a katarzisnál kiderül, hogy a kiszabadítandó királylány maga Zsófi volt, egymásra is találnak. Egy utolsó csavarral pedig kiderül, hogy a Sátán valójában csak egy pszichológus volt, de ennél több magyarázat nem nagyon érkezik. A fináléból újra megtudhatjuk, hogy figyeljünk oda a többiekre.

Szeressük egymást gyerekek

Sajnos nem volt mód utána alaposabban beszélgetni az alkotókkal és a szereplőkkel, mert pont kezdődött a miklásünnepségük is, de elég vegyes érzésekkel indultam haza. Mármint egyrészt biztosan jó, ha a gyerekek elgondolkoznak mindkét érintett témán, és lesz saját véleményük ezekről. Ahogy is hasznos lehet, ha a beteges játékfüggőséget kortársak teszik nevetségesebbé, az ilyesmi ritkán kerül elő, inkább csak büszkélkedni szoktak az erdményeikkel. Az is nyilvánvaló volt, hogy ügyesen megcsinálták, szépen énekeltek a gyerekek, nagy élmény lehetett minden résztvevőnek. 

Pedagógiai célú darabként viszont úgy is összezavart és elbizonytalanított, hogy nem különösebben értek a témához. Miért kell isteni beavatkozás a játékfüggőnek, nem a normális életvitelét kellene magától átalakítania? De ha kell külső szakértő az ilyesmihez, akkor a pszichológus miért ilyen transzcendes, gonosznak tűnő csodatevő? 

Vagy az például nem lehet, hogy a szóbeli csúfolódást meg lehet tanulni kezelni szóban, de ha valakiről pucér képet készítenek vagy folyton leverik, az ellen már komolyabban fel kell lépni? Vagy épp csajozással kell kigyógyulni a játékfüggőségből? Kötve hiszem, hogy ez ilyen könnyen menne azoknak, akik előtte esetleg már évekre beszorultak a gép elé. 

És a legégetőbb, hogy miért lehetetlen a gyerekeknek érdemben beszélni a szüleikkel vagy a tanáraikkal a gondjaikról?  A darab annyi választ ad, hogy ők egyszerűen nincsenek jelen vagy aki ott van, az nem érti kicsit se. Pedig azért problémák ezek a problémák, mert általában nem előnyös, ha ezt gyerekeknek maguknak kell mindig megoldaniuk.  A valóságban biztosan előnyösebb lenne, ha inkább ez lenne a 0. szint.