Csupán a zombiktól nem lesz jó egy képregény

A szépirodalom + popkultúra képlet elég népszerű volt az elmúlt években, nagyjából 2009-től kezdve, amikor megjelent a Büszkeség és balítélet és zombik című amerikai paródiaregény. Azóta volt már például Értelem és érzelem és tengeri szörnyek, volt Android Karenina, a trend elérte a történelmet is (egyebek közt Abraham Lincolnból vámpírvadász lett), és sejthető volt, hogy előbb-utóbb magyarul is születik valami hasonló. Például hogy Ady és Babits zombikat fog aprítani a New York kávéházban.

A Nyugat + zombik keletkezéstörténete oda-vissza megjárta már a sajtót, ezért csak röviden foglalnám össze: Csepella Olivér még diplomamunkaként kezdte végiggondolni, hogy a kőkemény nyugatosok hogyan tennének rendet az élőhalottak között. 2014 végén aztán tett egy próbát a közösségi projektfinanszírozással: 1102 ember majdnem 28 ezer dollárt dobott össze neki, 232 százalékra teljesítve a célt, amit Csepella kitűzött. A szerző hálálkodott, és 2015 karácsonyára ígért egy kész képregényt, ami végül most jelent meg. A kétéves csúszás okait videóban mesélte el nekünk.

Ahogy azt Móriczka elképzeli

Na de milyen a nagy mű, megérte-e három évet várni rá? Ha vákuumban nézem, a válasz nem. Ha kurrens magyar szerzős képregények mellé teszem, a válasz igen. Nagyon felemás lett a Nyugat + zombik, amiben a tiszta zsenialitás keveredik a bosszantó amatőrizmussal – mintha egy filmnek minden páros jelenetét Steven Spielberg rendezte volna, minden páratlant pedig Roland Emmerich.

Csepella túlságosan szabadon garázdálkodhatott saját művében, és ez nem feltétlenül jó, amikor valaki először készít nagyobb lélegzetű képregényt. Egy a zsánerben járatos alkotó szerkesztő nagyon kellett volna a munkafolyamatba, hogy lenyesegesse a szerző vadhajtásait és intuitív megoldásait (amik néha működnek, de túl sokszor nem). A Nyugat + zombik szinte minden gyengesége ebből fakad, illetve azt is érezni, hogy a kötet utolsó harmadára már nem jutott annyi figyelem, mint az első kettőre. Talán a szerző lelkesedése fogyott el, talán a karácsonyi szezon miatt rohanni kellett, a végeredmény szempontjából igazából mindegy.

Mint történet a Nyugat + zombik nem váltja meg a világot. Ady, Kosztolányi, Karinthy és Tóth Árpád éppen Babits születésnapját ünneplik a kávéházban, amikor valami történik, és a vendégek zombivá változnak. A badass nyugatosok elkezdik szecskázni a rájuk támadó tömeget... és igazából ebből a szituációból nem is igen lépnek ki többet. Persze beköszönnek a sztoriba más írók is Móricztól Csáthig, és egy múltbéli szállal a történtek is magyarázatot kapnak, de így is sok kihagyott ziccert éreztem a XX. századi magyar irodalom neves költőire és íróira felhúzott cselekményben.

Ennek részben az az oka, hogy mint szöveg a Nyugat + zombik igencsak disszonáns. Például nehéz megemészteni, hogy Kosztolányi hol jambusokban beszél és idézeteket citál, hol pedig megkérdezi:

miféle bánatos kis pónilófasz volt ez?

(Ami azért vicces, mert pontosan ezt a kérdést többször is feltettem, ahogy haladtam a képregény olvasásával.) Ez a teljes kötetre és szinte az összes szereplőre jellemző, és totálisan hazavágja a forgatókönyv stílusát. A nyugatosok nyugatosságát érzésem szerint nem használta ki eléggé Csepella – értem én, hogy ez egy olyan könyv, amit nem kell komolyan venni (sőt), de a képregény végére a címből főleg már csak a zombik maradnak meg, a magyar érettségi tételek visszatérő szereplői belefulladnak az amerikanizmusokba és a műmájerségbe.

Babits, please

Mint képregény a Nyugat + zombik széteső. A képregényszerzők egyik alapműve Scott McCloud A képregény mestersége című, magyarul is megjelent műve, amiben McCloud rögtön az első fejezetben leírja, miként lehet harmóniába hozni a képet és a szöveget, és érthetően mesélni általuk – jól megválasztani pillanatokat, nézőpontokat, az egyes képkockák átmeneteit, és így tovább. Csepella képregénye sajnos olykor nem jól mondja fel ezt a leckét. A panelek kigondolásában itt-ott egészen remek ötletekkel találkozni, de a nézőpontokat és a szövegbuborékok elhelyezését tekintve sok a rossz megoldás. Főleg a képregény második felében zilálódik szét az elérni kívánt harmónia, és több helyen nehezen követhetővé válik, hogy pontosan ki beszél és mi történik.

Végül, mint vizuális élmény a Nyugat + zombik kimondottan szép és stílusos. Ez a stilizált, két direkt színnel (sárga és fekete) dolgozó stílus talán nem jön be mindenkinek, de az biztos, hogy karakteres. Nekem tetszett a 250 oldalas kötet határozott kiállása, és a rajzok kicsit Mike Mignola minimalizmusára emlékeztettek, de a Ranbo 13 videóklipjére is, amit Pál Balázs rendezett a Neónak (és amit pár éve az olvasóink megválasztottak a legjobb magyar klipnek). Ugyanakkor a pár vonallal felskiccelt nyugatosok ábrázolása csapda is egyben: sokszereplős, távoli nézetes panelekben nehéz megkülönböztethetően lerajzolni őket, és ez is hozzájárul kicsit a széteséshez.

Hol egy emlékezetesen pazar nézetben pusztul el egy főzombi, hol pedig Füles-rejtvénnyé alakulnak a képsorok, mert fejtörővé válik összekötögetni a szereplőket és mondataikat. Hol reklám pofátlankodik be két képkocka közé (a 232 százalék fényében ez kicsit meredek), hol pedig a térdemet csapkodva röhögök egy Krúdyra kihegyezett poénon. Hol 10/10, hol 4/10.

A Nyugat + zombik nagy szerencséje az, hogy az elmúlt években kevés emlékezetes képregény született magyar szerzőktől, ilyen méretű vállalkozás pedig nemigen volt, így a kötet igazolja a mondást a vakokról és a félszeműről. És persze lehet elnézőnek lenni, legyinteni, hogy ez csak első képregény, és annak nem rossz, majd a következő jobb lesz (ha lesz következő, én minden finnyogásom ellenére kíváncsi lennék rá). De végső soron bennem mégis az az érzés maradt, hogy a nyugatosok ennél többet érdemeltek volna.