Zalán
3 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

A hollywoodi sztár, aki felégetné egész Hollywoodot

GettyImages-867108622
2018.02.15. 11:55

Képzeld el, hogy a vállalat, amelynek dolgozol, az alapján ítéli meg az értékedet, hogy mennyi ondót tudsz lecsapolni egy névtelen férfitömegtől. Mert hát tudod, ha idegen férfiak maszturbálnak a filmjeidre, biztosan értékes vagy. Úgy hangzik, mintha egy szexmunkásról lenne szó, ugye? Nem jársz messze a valóságtól.”

Így ír Hollywood egyik sztárszínésznője, a Sikoly, a Terrorbolygó vagy a Bűbájos boszorkák című sorozat egyik főszereplője, Rose McGowan arról a szektáról, amelybe egy másik, szerinte nagyon hasonló vallási fanatikus közösségből lépett át: Hollywoodról. A világ filmgyártásának központjáról, ahol ő is majdnem negyed évszázada dolgozik, és amelyet most mégis fel szeretne robbantani, vagy legalábbis a feje tetejére állítani. Erről írt egy könyvet, forgatott egy dokumentumfilm-sorozatot, és ezekből eléggé úgy tűnik: teljesen igaza van.

Rose Army

Rose McGowan egyike volt az elsőknek abból a mostanra már több mint nyolcvan nőből, akik nyilvánosság elé tárták, hogy Harvey Weinstein megerőszakolta vagy szexuálisan zaklatta őket. Sőt, ő már a nagy leleplezés előtt, nevek nélkül beszélt az ügyről, és már évek óta arra használja az ismertségét, hogy küzdjön a nők elnyomása ellen: részben emiatt születhettek egyáltalán cikkek a Weinstein-ügyről.

És mindebből az egész világon végigsöprő tornádó lett: sorra derült-derül ki másokról is a művészvilágban és máshol is, hogy szexuálisan zaklatták és kihasználták a nekik így vagy úgy kiszolgáltatott nőket, vagy néha férfiakat. A világ talán megváltozott; talán egyre több potenciális áldozat számára válik világossá, hogy amit a felettesük akar csinálni velük, az semmilyen tekintetben nem elfogadható; talán egyre több menedzser, ügyvéd, bizottsági tag és más felelős személy számára válik világossá, hogy nem az eddig bevett gyakorlat: az ügyek eltussolása a legjobb megoldás; és a botrány talán egyre több szexuális ragadozót gondolkodtat el még egyszer arról, vajon tényleg következmények nélkül megtehetik-e, amire készülnek. De Rose McGowan úgy érezte: ez még nem elég.

Mert szerinte Hollywood nem más, mint a szexuális kizsákmányolás központi fellegvára, ahol olajozottan működik mindaz kicsiben, ami nagyban az egész világon lehetővé tette a nők büntetlen megerőszakolását és zaklatását.

Rose McGowan a napokban megjelent, Brave (Bátor) című könyve ugyanakkor klasszikus önéletrajz, még ha a zaklatások borzalmai hívták is életre. És önéletrajznak is mellbevágóan erős, amiről nemcsak az tehet, hogy a színésznő tényleg tud írni (gyerekkori traumái elől mindig könyvekbe menekült, nem csoda, hogy ragadt rá valami), hanem az életanyag felzaklató sokszínűsége is. Ami alatt nem azt kell érteni, amit a bulvárlapok olvasói várnának: a Marilyn Mansonnal való párkapcsolatot, a híresen polgárpukkasztó „meztelen ruha”, az egyik gálán viselt, szó szerint semmit sem fedő ruha történetét (ami szerinte beszólás akart lenni: ha ezt akarjátok, ezt kapjátok). Vagy Robert Rodriguez rendező válását McGowan miatt. Persze ezekről is mind szó esik a könyvben, de a legkevésbé sem úgy, mintha a magazinok Sztársztorik rovatába szánták volna őket.

Nem: McGowan hadjáratot indított, és minden szava arról szól, hogyan is használja ki a legtöbbek számára láthatatlanul, észrevétlenül a nyugati világ (is) a nőket, és hogy ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetni. Neki kell menni Hollywood falainak, amelyek a száz éve változatlan viszonyokat védik és rejtik el, és addig kell ostromolni, amíg végre le nem dőlnek, hogy a sereg bevonulhasson, és feldúlhassa, amit fel kell. A sereget sem kell teljesen képletesen érteni: a színésznő Rose Armynak, Rózsák Hadseregének nevezi a követőit. Ahogy a Citizen Rose című dokumentumfilmjében elmondja, nem a saját neve után, hanem a gyönyörű, mégis vérfakasztóan hegyes tövisekkel teli virág miatt. Ami tényleg elég jó metafora arra, amit McGowan szeretne elérni: hogy ha a nők eddig virágok voltak a filmiparban, akiket csak a szépségük és a külsejük határozott meg, akkor itt az ideje, hogy töviseket növesszenek, így ha valaki meg akarná markolni őket, legalább felkiáltson fájdalmában.

Ebből a szemszögből beszél az egész életéről, és ami a megrázó a könyvben, hogy mennyi mindent el tud mondani a különféle bántalmazások témájáról pusztán saját tapasztalatból: egy sosem kezelt, mániás depressziós, erőszakos apával, az apja után is folyton agresszív vadállatokkal összeálló anyával, az első, Hollywoodban töltött években – még jóval Weinstein előtt – azonnal megtörténő szexuális zaklatással, amiről akkor még nem is értette, hogy micsoda, és a brutális sztorikkal a testileg ugyan nem, de lelkileg hihetetlenül keményen bántalmazó partnerrel, Robert Rodriguez rendezővel. (Aki egyébként úgy adta el a McGowan főszereplésével forgatott Terrorbolygót Harvey Weinsteinnek, hogy pontosan tudta, az hogyan nyomorította meg élettársa és főszereplője életét, így többek közt arra is kényszerítette őt, hogy újra vele kelljen mutatkoznia a különféle eseményeken, bemutatókon.)

A Hollywood-szekta

McGowan szülei egy vallási szekta, az Isten Gyermekei tagjai voltak, így a kislány is itt nőtt fel, az ő olaszországi birtokukon, még épp elég hamar születve ahhoz, hogy a szektában támogatott pedofília ne legyen hatással az életére: amint ez a „szokás” is megjelent a szektában, a többnejűséget addig amúgy nagyon is élvező apukája elmenekült a gyerekekkel és az új feleségével. És ez a menekülés épp időben volt ahhoz, hogy a szekta ne prostituálja őt: az Isten Gyermekei ugyanis kurvát csinált a nőkből, hogy azok a szex révén térítsenek meg férfiakat, akiket bárokban kellett felszedniük. „Ez is csak a férfiak dominanciájáról szól, és arról, ahogyan a szexualitást használják fegyverként ahhoz, hogy manipulálják az elmét. A gyönyörű lányok voltak a legjobb célpontok, pont úgy, ahogy később Hollywoodban is” – írja.

De nem ez az egyetlen, ami miatt McGowan nagyon is hasonlónak érzi a vallási fanatikus szektát Hollywoodhoz.

A szektában is elvárták tőle, hogy tökéletes legyen, amit egy irodalmi értelemben is maradandó példával ír le: amikor egy szemölcs nőtt az egyik ujjára, a vele szembejövő felnőtt férfi azzal a felkiáltással, hogy Isten előtt makulátlannak kell lenni, előkapott egy pengét, és egy pillanat alatt lemetszette a bibircsókot a földbe gyökerezett kislány kezéről. Mindeközben viszont a szektában nem voltak tükrök, úgyhogy erről – hogy tökéletes-e a külseje – nem is dönthetett maga, csak más férfiak. De főleg a szektában is egyértelmű férfiuralom az, amire annyi teljesen hétköznapi példát tud hozni Hollywoodból is, hogy az ember a könyvet olvasva tényleg nem érti, hogyan lehetnek ennyire kőkorszakiak a viszonyok a liberális művészetek szentélyében, Hollywoodban, és hogyan is lehetne elég, ha mindebből csak a zaklatásokról beszél a világ, a többi összetevőről nem.

Pedig teljesen természetes, ha a színésznőket olyan felszólítással hívják szereplőválogatásokra, hogy mellben keveset takaró ruhában és lehetőleg push up melltartóban érkezzenek. Hogy nemhogy nem fele-fele arányban engednek rendezni férfiakat és nőket, hanem  a rendezők 95,7 százaléka férfi , de még a filmekben a beszélő szerepeknek is  csak harmadát kapják nők . Hogy egy csak nőkről és leginkább nőknek szóló sorozat készítésében egyáltalán ne vegyenek részt nők, és aki véletlenül odakeveredik, azt is azonnal kigolyózzák. Hogy tapasztalt menedzsernők mondják el fiatal színésznőknek: ha valaki nem úgy néz ki, hogy a férfiak meg akarják dugni, akkor nem fognak szerepet kapni, amiben, írja McGowan, az a leggonoszabb összetevő, hogy ezt épp a helyzetet tökéletesen elfogadó nők terjesztik fiatal nők között, a legszomorúbb pedig az, hogy teljesen igazuk van. (Ennek is szól a rövid haj: mint írja, sosem szerette a hosszú hajat, de a férfi producerek igen. Hát most már nem akar másoknak megfelelni.)

És McGowan arról is beszél, amiről korábban szinte senki, mert más színésznők nem lépnek ki a Hollywood-szektából, hogy kívülről nézzenek önmagukra, ami pedig mindenképp kell ahhoz, hogy az ember önmaga mentegetése nélkül szembe tudjon nézni azzal, amiben maga is tevékenyen részt vett. Mert a Brave arról is szól, hogy mennyire átmossa egy színésznő agyát – a fanatizmushoz hasonlóan – Hollywood is. És ettől egy nőnek sem jut eszébe megkérdőjelezni azt a képet, azt a viselkedésmódot, amit a stúdiók ráerőltetnek. Eszébe sem jut tiltakozni, ha beállít élete nagy sajtóeseményére, az egyik legfontosabb lap címlapfotózásra, ami egy nagydíjjal ér fel egy színész karrierjében, ahol közlik vele: az a nagyszerű koncepció, hogy ne legyen rajta semmi, csak egy töltényöv. Hogy legyen kurvás, legyen dögös, izgassa fel a mozijegyvásárló férfiakat.

És ennek a hosszú-hosszú skálának van ott a végén az, ami kiderült a nemi erőszaktevő Harvey Weinsteinről és még egy csomó, befolyásos férfiról Hollywoodtól Budapestig.

Mert mindezek nem függetlenek egymástól, hanem egyazon skála különféle pontjai, amelyek nem nagyon lennének meg egymás nélkül:

ha nem így kezelné a nőket Hollywood (és a világ jó része), a Weinstein-félék sem tudták volna ilyen könnyedén és magától értetődően folytatni a mocskos szokásaikat, az áldozatok számára pedig nem lett volna annyira egyértelmű az elmúlt évtizedekben, hogy úgysem tehetnek semmit az elkövető ellen, mint amennyire ez egyértelmű volt. McGowannek például azért mondták, hogy felesleges lenne megszólalnia, mert egy másik férfi, az exe feltette a netre a közös szexvideójukat, a menedzser szerint pedig ez épp elég ahhoz, hogy úgyse higgyenek neki szexszel összefüggő ügyekben.

Mert McGowan a Brave-ben persze a Weinstein-erőszakot is részletesen leírja – a producer egy üzleti megbeszélés után, vagy inkább helyett belökdöste a jakuzzi-szobába, letépte róla a ruhát, majd orális erőszakot követett el rajta, miközben maszturbált –, ahogy azt is sejteti, hogy a dologról többé-kevésbé tudott a szakma Weinsteinhez közel álló része. De az egész könyv van annyira érdekes, ha lehet ezt a szót használni erre a témára, hogy egyáltalán ne ezt az egy, elhíresült mozzanatot keresse csak az ember. McGowannek már a pozíciója is különleges, tényleg olyan, mint egy szektából kiugrott túlélő vádirata a fogva tartói ellen, és ez tulajdonképpen így is van, csak épp a patriarchális, a nőket tárgyiasító és nekik sokkal kevesebb tiszteletet, előjogot biztosító társadalmat mások nem nagyon szokták szektának nevezni.

Azt egyszerűen csak úgy hívják, hogy a világ, amelyben élünk. De ha csak Rose McGowanen múlna, ez már nem lenne így sokáig.

Ne maradjon le semmiről!