Marcell
19 °C
32 °C

Meryl Streepben is ugyanaz az éhség munkál

Interjú Andrei Șerban rendezővel

D  YT20180215051
2018.03.06. 22:58

Andrei Șerban Bukaresten született 1943-ban, de már első színiegyetemi rendezésével, az áthallásos Julius Caeserral kivívta a Ceaușescu-rezsim haragját. 1969-ben Amerikába szökött, és az azóta eltelt fél évszázadban a világ egyik leghíresebb és legfontosabb színházi rendezője lett, hívják rendezni a New York-i Metropolitan Operától kezdve a párizsi nemzeti színházon át Tokióig mindenhová.

Magyarországon először 2010-ben rendezett az Alföldi-féle Nemzeti Színházban. A februárban, a Radnóti Színházban bemutatott III. Richárd ötlete is Alföldi Róberttől származik: ő mondta ötvenedik születésnapján, hogy legszívesebben ezt a szerepet játszaná el, mégpedig Șerban rendezésében. Nem is kellett kétszer mondania. Interjú Andrei Șerbannal arról, milyen hollywoodi sztárokat rendezni a színpadon, mi a gondja a szexuális zaklatási botrányokkal, gondol-e Orbán Viktorra, ha a III. Richárdot rendezi, és miért van teljesen rendben, ha Romániában kővel dobálják.

Mit gondol Alföldi Róbertről?

Régi barátom. Ő hívott először Magyarországra, a Nemzeti Színházba, ahol két előadást rendeztem meg: a Három nővért és az Angyalok Amerikában-t. Ő mindkettőben szerepelt. Megvolt köztünk a kémia, jól megértettük egymást, és azóta csak mélyült a barátságunk. A III. Richárdot mindkettőnk számára nagy kihívásnak tartottam: én sosem rendeztem, ő sosem játszotta még. De bíztam benne: ő nem az a csendes típus, izgatott, kíváncsi és mohó ember, aki mindig új tapasztalatokat akar szerezni. Hát ez egy kockázatos tapasztalat lesz, csak nyerni vagy elbukni lehet vele. De hát a színészet olyan, mint a kötéltánc: bármelyik pillanatban lezuhanhatsz.

Ha jól tudom, Alföldi maga mondta, amikor ötvenéves lett, hogy szeretné eljátszani III. Richárdot, és szeretne, ha ön lenne a rendező. Gyakoriak az ilyen felkérések?

Nem, egyáltalán nem. Amikor a világ nagy operaházaiban dolgozom New Yorktól Párizson át Bécsig, sosem én állítom össze a szereposztást, mert ott az énekesekhez kell igazodni, akik két évre előre be vannak táblázva: azzal a lehetőséggel kell élnem, amit kapok. De a színházakban mindig én válogatok szereplőket, annak függvényében, mit fogok rendezni. A mostani abszolút szokatlan helyzet.

De azért gondolkodás nélkül elvállalta?

Egy pillanatig sem gondolkodtam. Rögtön azt éreztem, ebbe érdemes belevágni.

Talán a Radnóti Magyarország legkisebb kőszínháza. Más itt dolgozni, mint egy több ezer férőhelyes New York-i épületben?

Olyan itt rendezni a III. Richárdot, mintha egy gyufásdobozban játszanánk le a Rózsák Háborúját. És ez elég jó kihívás. Mindenesetre káprázatos szenzációkat, nagyszabású történelmi jeleneteket itt biztosan nem lehet színpadra vinni, egyszerűen mert nincs rá hely. Úgyhogy arra kell koncentrálni, ami igazán fontos a darab mélyén.

Ez azért nem annyira idegen a korábbi munkáitól sem.

Azért ha nagy operákban rendezek, ott vannak nagy látványosságok is. De persze még ezeknek is kell, hogy a mélyben legyen értelme, jelentése. Itt minilátványosságok lesznek, mert muszáj a közönséget szórakoztatni is – de nem kizárólag magáért a szórakozásért. Ha a színház hagyja, hogy elandalodj, de aztán egyszer csak történik valami meglepő, ami miatt fel kell tenned magadnak valamilyen kérdést az életről, az rendben van.

De a tiszta szórakoztatás csak az üzletről szól, a Broadway-produkciókról, ahol a színház elveszíti az értelmét.

A szórakoztatás megvan, de mi célból?

Andrei Serban magyar nyelvű rendezései

III. Richárd (Radnóti Színház, Budapest, 2018)

Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház, Budapest, 2012)

Hedda Gabler (Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2012. Az előadás látható volt a POSZT-on is.)

Suttogások és sikolyok (Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2010)

Három nővér (Nemzeti Színház, Budapest, 2010)

Ványa bácsi (Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2008)

A gyulai Shakespeare Fesztiválon emellett látható volt a női szereplőkkel megrendezett Lear című, 2010-es előadása a  Bukaresti Bulandra Színházból.

Kapott már valaha felkérést Broadway-produkcióra?

Nem, de jutottam már a Broadway közelébe: a Cherbourg-i esernyők című musicalt rendeztem meg egy régi francia film alapján. Ez Off-Broadway előadás volt, a Broadwayig hála az égnek nem jutott el.

De hollywoodi sztárokat már rendezett, például Meryl Streepet vagy Liev Schreibert, a Ray Donovan vagy az X-Men hatszoros Golden Globe-jelölt színészét. Velük pont ugyanolyan együtt dolgozni, mint bárkivel akár a Radnóti Színházból?

Igen, hiszen amikor a nagy sztárok visszatérnek a színházak színpadára, bennük is az éhség munkál: szükségük van valamilyen olyan munkára, ami tényleg stimulálja az izmaikat, mint amikor egy sportoló elmegy a konditerembe. Mert a filmek nem hatnak az izmokra, az csak a technikáról szól: egy négyperces jelenet kétperces snittjeit kell újra és újra felvenni, míg a színházban az elejétől a végéig elő kell adnod egy darabot.

Több interjúban elmondta, hogy nem szereti az aktuálpolitikai színházat. De azért miközben sorról sorra elemzi a III. Richárdot, eszébe jut néha Donald Trump vagy Orbán Viktor?

Ezt nem lehet elkerülni, ahhoz túlságosan is egyértelműek a párhuzamok. De épp emiatt az egyértelműség miatt kell finomabban, összetettebben fogalmazni. A párhuzamokat bárki észreveheti, de Shakespeare azért olyan nagyszerű, mert az emberségnek a leglényegéről szól. Mindaz, amit leírt, ugyanúgy igaz volt a tizenhetedik, mint a huszonegyedik században, csak a nevek változtak, a szituációk nem. Az embertömegeket mindig is könnyedén lehetett hipnotizálni: könnyen elhiszünk bármit, mert az nem igényel tőlünk semmiféle erőfeszítést. Ha az orrunk elé lógatnak egy répát, megyünk utána a tömeggel, mint a szamarak. És ez nem sértés: minden tömeg ilyen, és ez nagyon veszélyes.

Shakespeare azt mondja: nézzünk magunkba, mindenki, egyesével, és vegyük észre, mi zajlik bennünk. Miért engedjük, hogy Richárd hatalomra jusson? Miért engedjük, hogy Hitler vagy Sztálin hatalomra jusson? Ez nehéz kérdés, amire nem tudom a választ. És Shakespeare sem adta meg a választ. De ha valaki jól játssza el III. Richárdot, és a nézők azt érzik, hogy az előadás róluk szól, nem pedig valami külső gonoszról, hanem arról, ami belülről rohaszt, akkor egy kérdéssel, nem pedig egy válasszal mész haza: miért vagyunk azok, akik vagyunk?

Azt is elmondta, hülyeség lenne Orbánról vagy Trumpról beszélni egy előadással. De mit gondol arról, ha a nézők mégis úgy mennek majd haza, hogy „ez az előadás Orbán Viktorról szólt”?

Fogalmam sincs, mit gondolnak a nézők, és nincs is lehetőségem ezt megtudni. De nem is akarom. Azzal, hogy a pénzedet színházjegyre költöd, azt is megvásárolod, hogy az előadás után szabadon azt gondolhass, amit csak akarsz. De amíg a színházban együtt vagyunk, valahogy mind ugyanazt érezzük, és számomra ez az érdekes. Az a pillanat, amikor megérezzük azt a hatalmas veszélyt, amely jelen van az életünkben, és elgondolkodunk, hogyan kerülhetnénk el, hogy hipnotizáljanak. Ha ez megtörténik, az máris csodálatos. Aztán otthon mindenki azt gondol, amit akar.

Úgy érzi, ma is olyan veszély leselkedik ránk a politikusok felől, mint amiről a III. Richárd is szól?

Igen, a földön mindenütt. Nagyon sötét pillanatot élünk most. Valami az egész világban megváltozott. Shakespeare idejében is így volt: kiderült, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű, nem az emberiség a kozmosz közepe, hanem a nap, az ember pedig kisebb, mint gondolták. Ez rengeteg pánikhoz és zavarodottsághoz vezetett. Ma hasonlót élünk át a Facebook megjelenésével, a tudományos felfedezésekkel, a globalizációval. Totális zavarodottságban élünk, és fogalmunk sincs, merrefelé haladunk. Zseniális, hogy Shakespeare milyen jól tudott egyszerre a saját koráról és a mienkről is beszélni.

Azért amikor darabot választ, foglalkoztatja, hogy a cselekmény reflektál-e aktuálpolitikai kérdésekre?

Tudja, én a legkevésbé sem vagyok politikus alkat. Igazság szerint idiótának tartom magamat: teljesen naiv vagyok, mindent beveszek, amit mindenki más is bevesz. De meggyőződésem, hogy minden politikus született hazudozó, Nelson Mandelát kivéve. Viszont a darabválasztásaimnak semmi köze az ilyesmihez. Mindig magam miatt választok drámát: mert én kíváncsi vagyok, miről is szólhat a szöveg, és szeretném megérteni. Persze valamilyen szinten tudom, miről szólnak, de van bennük egy láthatatlan réteg, amit nem ismerek, amit nem tudok elmagyarázni a színészeknek sem, de mégis, szinte ösztönösen érzem, hogy meg kell rendeznem. Egy kicsit olyan ez, mint szerelembe esni: azt sem tudod megmagyarázni, miért történt, de aztán, ahogy szép lassan telik-múlik a közös életetek, egy idő után már el tudod mondani, miért is szerettél bele a partneredbe. Ugyanez történik a darabokkal: a időközben megpróbálom megfejteni, mit tudnak adni nekünk személyesen, társadalmilag, politikailag vagy spirituálisan.

Szerintem Shakespeare-rel beszélni a mai korról egy kicsit kockázatos: nem lehet, hogy sok néző, amikor tizedszer hallja a jól ismert szállóigéket egy-egy híres darabból, már nem is gondol bele, miről is szólnak, csak örül, hogy megint elhangzott az a pár szép, híres mondat?

Kétféle néző van: tiszták és tisztátalanok. A fiatalok például úgy jönnek el a színházba, hogy még nem nagyon hallottak az adott darabról, a másik véglet pedig a szakma, amelynek tagjai úgy tesznek, mintha mindent tudnának. A legjobb a gyerekek reakciója: vagy unatkoznak, vagy szórakoznak, de magasról tesznek az olyasmikre, mint a mű feltétlen tisztelete. Csak az számít, hogy a néző nyitott és kíváncsi legyen, mint egy gyerek, és meg tudja élni a pillanatot. A legnagyobb ellenségem a színházi elit: minden egyes alkalommal, amikor klasszikusokat rendezek, látok olyan nézőket, akikben hatalmas az ellenállás, mert nem azt adom nekik, amit elvártak.

Híres is vagyok arról, mennyi rossz kritikát kapok. Az egyik barátom meg is kérdezte tőlem: ha ennyi rosszat írnak rólam, egyáltalán hogyhogy még felkérnek újabb munkákra? Na, ezt én sem értem.

Mégis: semmi értelme ugyanúgy előadni ezeket a nagyszerű darabokat, ahogyan már korábban is megtették. Csakis akkor van értelme az egésznek, ha a néző úgy megy haza a színházból – akár tetszett neki, amit látott, akár nem –, hogy azt mondja: ez az előadás másmilyen volt.

Ha nem is tartja magát politikus alkatnak, átlátja a magyar színházi szakma politikai megosztottságát? Tudja, hogy Alföldi Róbert többek szemében az ellenséget képviseli?

Persze. Amikor az új rezsim hatalomra jutott, benne megvolt minden olyasmi, ami miatt ki lehetett rúgni: liberális, homoszexuális, félig zsidó és nagy a szája. Tökéletes célpont! Én magam viszont abszolút semmilyen, nemtelen vagyok a számukra, nem vagyok sem liberális, sem konzervatív, nem vagyok semmi.

Amerikából nézve érthető, ami a magyar színházban politikai értelemben zajlik?

Mi sem természetesebb: röviddel Shakespeare halála után úgy, ahogy volt, az egész színházat betiltották. Ehhez képest itt még minden rendben van! A történelem során mindig is szemben álltak a politikusok és a színházak. És ez jól is van így: úgy gondolom, egy művésznek mindig az áramlatokkal szembe kell úsznia, akármilyenek is legyenek éppen az áramlatok. Feszültség csak abból jön létre, ha az ember szembemegy valamivel, és csak ebből a feszültségből születhet új minőség. Aki az áramlattal együtt úszik, az tökéletesen középszerű művész. Abból semmi új nem születhet. De nem is csak az eredetiség fontos, hanem az is, hogy csak így találhat ki az ember egy harmadik irányt, ami a tolerancia felé visz. Meg kell tanítani az embereknek, hogy ne úgy éljünk együtt, mint az állatok. Az állatokban nincsen tolerancia, ez csak az emberek privilégiuma. És a színház segíthet nekünk, hogy megtanuljunk elfogadóak lenni egymással, és megérteni a másikat.

Épp az a problémám a politikai színházzal, hogy nem tud segíteni, én legalábbis még soha nem találkoztam ilyennel. A politikai színház azt a nagyon őszinte vágyat elégíti ki, hogy azt mondhassuk: nem, ez nem jó, ez igazságtalan, és meg kell védenünk az emiatt hátrányba jutó áldozatokat. És ebből a jó szándékból mindig egy haraggal, frusztrációval, negatív érzelmekkel teli előadás sül ki, én pedig még idegesebben jövök ki a színházból, mint ahogy bementem. Mert a színház nem nyújtott segítő kezet. Én azt várom a színháztól, hogy azt mondja: igen, megértem, miért vagy dühös és frusztrált, de talán ha mind, együtt, közösen rájövünk valamire, akkor nyugodtabbakká és bölcsebbekké válhatunk. Míg a politikai színház vagy erőszakossá tesz, pedig abból nem kérek, mert már nélküle is épp elég erőszak van bennem, vagy valami olyat mond el, amit már úgyis tudok.

Mondjuk, hogy Trump egy bunkó: már másfél évem volt rájönni erre,

minek töltsek el a színházban három órát azzal, hogy ugyanezt hallgatom? A politikai színház a legtöbb esetben banalitásba fullad.

A szexuális zaklatási botrányok kapcsán többen panaszkodtak arra, mennyire túlszabályozott lett az amerikai színházi élet. Ön mit tapasztalt ezzel kapcsolatban?

Teljesen jogos, ha elítéljük a szexuális zaklatást, de ezt is túlzásba lehet vinni. A művészetben ma olyan a helyzet, mint a McCarthy-érában. (Joseph Raymond McCarthy 1947 és 1957 között volt republikánus szenátor: ő indította el az 50-es évek boszorkányüldözéshez hasonló ideológiai csatáját, amelynek célja a kommunisták leleplezése volt, minden áron: bárkit könnyen gyanúba keverhettek – K. B.) Azért szöktem el fiatalkoromban Ceaușescu Romániájából, hogy megtaláljam a szabadságot Manhattanben. Huszonöt éve tanítok a Columbia Egyetemen színészetet, és mostanáig szabadon és spontán módon dolgoztam a hallgatókkal. De már semmiben sem vagyok biztos, elkezdtem megkérdőjelezni a saját szabadságomat, hogy hogyan viselkedem, milyen szavakat használok, hogy egyáltalán hozzáérhetek-e egy hallgatóhoz egy jelenet rendezése közben. A félelem egyre nő, és bár önmagában nagyon fontos, hogy tudatában legyünk annak, milyen borzasztó dolgokat kellett átélniük a szexuális zaklatás áldozatainak, a művészek most teljesen össze vannak zavarodva, és senki nem tudja, hol is vannak a határok.

Woody Allen a mozi géniusza. Az ő ügyének a bírósági tárgyalása évtizedekkel ezelőtt lezárult, és a bíróság kijelentette: nincs elég bizonyíték ahhoz, hogy elítéljék. És most újra elindult az őrület: a New York Times vezető kritikusa kijelentette, sajnálja, hogy megnézte Woody Allen filmjeit, és arra biztatta az olvasókat is, hogy ne nézzék meg ezeket. De ha a bíróság sem tudta, ki bizonyíthatná, hogy megtette, amivel vádolják? Ez az egész kezd félelmetessé válni. Persze nem mondom, hogy ne lenne ennek ezer meg ezer oka: egészen rettenetes dolgok történtek sokakkal Hollywoodban hosszú évek óta. De a helyzet odáig jutott, hogy ma már nem lehet szabadon dolgozni. Korábban a másik irányba lengett túl az inga, most meg ebbe az irányba. Egyensúlyban sosincs.

Mit gondol, mindezek miatt inkább rossz, hogy elindult ez a botránysorozat, vagy inkább jó, hiszen így legalább beszélünk erről a fontos témáról?

Ez nagyon nehéz kérdés. A jó ügy érdekében indított hadjárat is ölthet olyan méreteket, amelyek már irracionálisak. Vannak, akiket igaztalanul vádolnak meg, de ha egy ügy tökéletesen, 100 százalékig biztos, akkor történjen, aminek történnie kell, akármilyen is ennek a hatása a művészetre.

Rendezőként, ha darabot választ, érdekli, mit mond egy szöveg a nőkről és férfiakról, a nemi szerepekről? A Hedda Gabler-rendezése például nevezhető volt feminista előadásnak is, vagy ott volt a csupa nővel előadott Lear.

Sosem innen közelítem meg a kérdést. A Hedda Gablerben is azt kerestem, mitől olyan Hedda, amilyen, mitől válik valaki ilyenné, és hogyan lehet mindezt ítélkezés nélkül megjeleníteni. Ami benne megvan, az azért is érdekelt, mert néha saját magamban is észreveszem ugyanazt. És ez ugyanígy van III. Richárddal is.

Látom magamban a nőt és a férfit is. Talán nem is legjobb sorrendben.

Milyen érzés Romániában, és milyen Magyarországon rendeznie?

Romániában pihentető, hogy a saját nyelvemen beszélhetek, és nem kell a szavakat keresgélnem. Magyarországon ugyan nem az anyanyelvemet használom, mégis nagyon otthon érzem magamat. Az itteni színészek hihetetlenül intelligensek, érzékenyek, és nyitottak minden újdonságra, nem félnek kockázatot vállalni. És mindig úgy érzem, hogy engem is elfogadtak itt, amiért nagyon hálás vagyok.

Egy interjúban ugyanakkor azt mondta, Romániában sokan nem látják szívesen.

A nagyszerű román filozófus, Emil Cioran, aki Párizsban élt száműzetésben, azt mondta:

ha elhagyod a hazádat, soha ne térj vissza. És teljesen igaza volt.

Én visszatértem, és megdobáltak kővel. De megértem, ez teljesen természetes féltékenység. Valóban szerencsém van, hogy nemzetközi karrierem lehetett, hogy új világokat és nagyszerű embereket fedezhettem fel, meg az igényt a folyamatos keresésre és kockáztatásra, ami miatt sosem hagyom abba az utazást. Azoknak, akik nem kapták meg ugyanezt az esélyt, minden joguk megvan köveket dobálni rám.

Borítókép: Alföldi Róbert a III. Richárdban. Fotó: Illyés Tibor / MTI.

Ne maradjon le semmiről!