Csak rám aggatták, hogy olyan vagyok, mint egy atomreaktor

Aki közelebbről ismer, pontosan tudja, hogy amikor már nem Fidesz-kormány lesz, és nekem bajom lesz valamivel, akkor is ki fogom nyitni a számat

– mondja Bánfalvi Eszter színésznő, aki annak idején emlékezeteset alakított például a Nemzeti Színház tagjaként a Bánk bán junior című előadásban, vagy az Ármány és szerelem főszereplőjeként. 2011-ben szerepelt Az ember tragédiájában, amely miatt Réthelyi Miklós miniszter írásbeli figyelmeztetésben részesítette a darabot rendező Alföldit Róbertet; jobbikos képviselők az ő fehérneműs fotóit lengették a parlamentben, mondván, botrányos a Madách által megírt orgiajelenetet még csak nem is meztelenül, hanem fehérneműben előadni. Bánfalvi Eszter feltűnést keltett azzal is, amikor Alföldi Szent Johanna-rendezésének címszereplőjeként az előadás kedvéért kopaszra borotválta a haját.

Szereplője volt az Alföldi-féle István, a királynak is, de az igazgatóváltáskor azt mondta az Indexnek: „Minden tiszteletem, hogy Vidnyánszky Attila letette a voksát egy értékrend mellett, de én ehhez nem tudok csatlakozni. Ezt mondtam Attilának, aki maximálisan elfogadta. Nem volt kérdés, hogy eljövök, de ebből nem lett sem sértődés, sem konfliktus.” Később Jordán Tamás Szombathelyre hívta, az idei évad végéig a Weöres Sándor Színház tagja, de utána elszerződik. Nagyjátékfilmben először a Poligamy egyik mellékszerepében tűnt fel, aztán 2010-ben ő volt A zöld sárkány gyermekei, majd 2014-ben Török Ferenc Senki szigete című filmjének egyik főszereplője. A moziba járók Scarlett Johansson egyik szinkronhangjaként is ismerhetik.

A távozásán kívül arról beszélgettünk vele, miért tartják megosztó személyiségnek, aki bizonyos dolgokhoz nem kóser, és hogy hogyan élte meg a Jordán körüli botrányokat.

Miért szerződsz el Szombathelyről?

Egyrészt a társam, Bányai Kelemen Barna is Budapestre szerződik, és túl nagy lenne a távolság köztünk ebben az életszakaszban. Ez önmagában is elég nyomós érv, de emellett úgy érzem, most egy kicsit megint repülnöm kell, valahová a bizonytalanba. Pedig alapvetően csapatjátékos vagyok, és a szombathelyi színháznak nagyon sokat köszönhetek, most mégis hangosabb a kozmopolita, Budapestre vágyó énem: minél messzebb vagyok, annál inkább vágyom vissza, vágyom a nyüzsgésre.

Eddig Szombathelyen laktál?

Kétlaki életet éltem, itt is, ott is béreltem lakást, rengeteget ingáztam, erre áldoztam pénzt, paripát, fegyvert. De nem ment, és nem azért, mert ne tetszett volna, ami Szombathelyen van, hanem mert nagyon kötődöm ahhoz, ahonnan jövök. És az itt élő rokonaimhoz is.

Két albérlet, a benzin és a vonatjegyek mellett maradt még valami a fizetésedből?

A budapesti munkáim, a szinkronizálás mind azt szolgálták, hogy fenn tudjam tartani ezt az életet – azért melóztam, hogy így élhessek. Egy magyar színésznek ez luxus. De az én döntésem volt. Azért bőszen lottózom is.

Azért gondolom, a távozásodnak van köze ahhoz is, ami Szombathelyen volt, nem csak ahhoz, ami Budapesten.

Ami gyakran meggyűrt, az a játszási rendszer. Szombathelyen minden bérletes előadásból 23-25-öt játszunk, 30-35 nap alatt. És ez nagyon igénybe veszi a színészt: az ember vagy elfásul, és egy idő után elkezd rutinból játszani, vagy mindennap új feladatot ad magának, hogy soha ne egy megszokott mederben folyjanak a dolgok. Szóval van rossz és jó oldala is: vállrándítás vagy építkezés. Én igyekeztem az utóbbihoz tartani magam, bár nem mindig sikerült. Az anyaszínház mindig elsőbbséget élvez, ami rendben is van, de ez a struktúra, a távolság már csak fizikálisan sem enged meg annyi szabadságot a külső munkákhoz, mint amennyit régebben, Budapesten megszoktam, és amire most vágyom. Egyszerűen nem tudok egy seggel annyi lovat megülni, amennyit szeretnék.

Volt köze a döntésedhez a Jordán-ügynek?

Nem, egyáltalán nem, sőt. Már régebb óta ficánkolt bennem ez a csikó, de amikor elkezdődtek a botrányok, szó nem lehetett arról, hogy elmenjek a színházból. Pláne, mivel már akkor is teljesen nyilvánvalóvá tettem, hogy vállalhatatlannak tartom ezt a helyzetet.

Most veled együtt elszerződik a társulattól Bányai Kelemen Barna és Mertz Tibor is, azaz távozik a társulat három vezető színésze. Nem tartasz attól, hogy a Jordánnal nem szimpatizáló politikusok arra fogják használni a döntéseteket, hogy azt mondják, na lám, mégsem olyan jó ez a színház, ha sorra lépnek le a színészek?

Figyelj, aki jár ebbe a színházba, aki ismeri a társulatot, az előadásokat, a tízéves történetét, az tudja, hogy volt már mozgás ki-be, és alakították is az adott helyzethez az évadot. Persze politikai célokra barmit fel lehet használni, ebben a mai politikusoknak nagy rutinjuk van. Amúgy egészséges, ha egy társulatban néha változás van, mert ez megakadályozza a begyepesedést.

Hogyan csapódott le benned ez az egész történet?

Szomorú voltam, mert annyira szakmaiatlan volt ez az egész! Ha az érettségin ly-nal írom a varjút, akkor megbuktatnak. Ugyanígy egy pályázaton csakis azt kell elbírálni, ki mit írt le arról, hogyan vezetné a színházat, mi a szakmai víziója. Ha pedig csak egy pályázat van, és az érvényes, akkor ő nyert. De itt minden borult, a politika, a hatalom kénye-kedve szerint döntött, és ez mérhetetlenül elkeserített. 

Ha azt mondom a gyereknek, hogy bármit megcsinálhat, elkéshet az iskolából, rohangálhat az úttesten, tehát nincsenek határok, nincs kiszámítható rendszer, akkor hogy lehetnének elvárásaim azzal kapcsolatban, hogy hogyan fejlődjön, és hogyan kommunikáljak vele, hogyan kritizáljam? Szombathellyel szemben is meg lehet fogalmazni kritikákat, és a színház bármikor nyitott is a párbeszédre, de szakmaiatlan feltételek között ez lehetetlen.

Ilyenkor – hiszen a Nemzeti Színházból is egy viharos igazgatóváltást követően jöttél el – van benned kiábrándultság a színházi szakmából?

A kétségbeesés sokszor megérint. Az ilyen eltussolt, érzékelhető határ nélküli ügyek miatt mindig zavarban vagyok, mert nem tudom, hogyan hozzak döntéseket, mit jelentek én mások számára? Ha elmegyek szabadúszónak, hogyan választanak ki egy feladatra: szakmai alapon, vagy azért, mert ide vagy oda tartozónak gondolnak? Reménykedem, hogy azért, mert az eddigi munkáim alapján bizalmat szavaznak, és nem azért, mert itt vagy ott szerepelek.

Az itt vagy ott szereplés alatt azt érted, hogy sok társadalmi ügyben felszólaltál?

Sok mindent rám aggattak:

Hogy ez vagyok én, és csak ez. A valóság azért árnyaltabb. Azt persze nem tagadom, hogy a kisemberek nyomorúsága gyakran elpattint bennem valamit. És ha kérdeznek, elmondom a véleményemet.

Volt, hogy inkább nem mondtad el a véleményed valamiről, hogy ne erősítsd a liberális, megosztó csaj képét?

Én nagyon sok mindenről nem beszélek, pedig véleményem van bőven. Gondolkodtam már azon, miért alakulhatott ki rólam a kép, hogy olyan vagyok, mint egy atomreaktor. Szerintem a művészek 99 százaléka alapvetően szolidáris, empatikus, és előbb vagy utóbb belső kényszerből úgyis kiállnak valamilyen ügy mellett. De vannak olyan témák, amelyek nem befolyásolják a személyes reputációt: nem szokták politikailag megbélyegezni az embert, ha például egy állatmenhelyet támogat. Ha a fogyatékkal élőket, már rezeg a léc, de ha bedobom, hogy a romák szegregációja, vagy műsorvezetést vállalok a Pride-on – na, akkor máris jön az ítélet. Én az a típus vagyok, aki nem tud mit csinálni: ha valami nagyon zavar, és kérdeznek, kényesebb témákban is muszáj megszólalnom. Mondjuk, ha már így szóba került: lehetetlen, hogy nincs minden metrómegállóban lift a fogyatékkal élőknek!

De ha a metróról szólalsz fel, nyilván egy csomóan úgy érzik, Tarlós Istvánt és a Fideszt kritizálod.

Persze! Hiszen az elmúlt években ők újították fel a metróállomásokat. Miért, van lift? Amúgy a vasútra is áll ugyanez a probléma, és ugyanez volt a korábbi kormányok idején is. De nem akarok általánosítani, hogy egykutya mindegyik, mert nem így gondolom. Ami most megy, az pusztító. Aki közelebbről ismer, pontosan tudja, hogy amikor már nem Fidesz-kormány lesz, és nekem bajom lesz valamivel, akkor is ki fogom nyitni a számat.

Sokan a Weöres Sándor Színházról is azt gondolják, hogy mivel a fideszes többségű városvezetés nem akarta újra kinevezni Jordánt, nyilván ellenzéki színházról van szó.

Szerintem a mindenkori színház akkor jó, ha nem a fennálló hatalomhoz dörgölőzik, ha kritikus az őt körülvevő világgal szemben, ha különböző formákban leplezi le a mindenkori embert. De egyféle politikai hovatartozást ráhúzni a WSSZ-re nagy tévedés. Szélsőségesen vegyes a színház munkatársainak világnézete, és sokan vehemensen képviselik is az ilyen vagy olyan véleményüket. Ezért is olyan fontos, hogy mindenki aláírta, amikor kiálltunk Tamás mellett. Ez szakmai és emberi döntés volt, függetlenül attól, milyen politikai párt vezeti a várost, ki hová szavaz és ki mit gondol a világról.

Rosszabb a közérzeted az ilyen politikai alapú besorolások miatt, vagy ki tudod zárni az életedből?

A plecsnik és bélyegek borzasztóak. Annyira felszínes dolog azonnal ítélkezni mindenki felett: manapság ez az egyik leggyilkosabb tömegpusztító fegyver. Kíváncsiság és figyelem helyett a cinizmus uralkodik, és gyilkos vehemencia van bennünk, ami miatt nem vesszük emberszámba a másikat. De igyekszem mindezt nem beengedni a kis mikrovilágomba, és úgy élni, hogy többé-kevésbé jól érezzem magam. Nem könnyű.

A zaklatási botrány mennyire kavart fel?

Ha valahol, akkor ott aztán nagyon jól megmutatkozott, amiről az előbb beszéltem, a „rögtönítélő bíróságok”. A témáról azt gondolom, hogy ha valakit bántanak, az segítségre szorul: fontos lenne, hogy a segítségnyújtásnak meglegyen az infrastrukturális háttere. Ha egy társadalomban ez nincs meg, akkor ki kell építeni, hogy visszaszoruljon a kiszolgáltatottság. Fel kell nőni ahhoz, hogy egy ilyen speciális helyzetben pontosan érezzük, hol vannak a határok, és közösen figyeljünk egymásra, tudjuk, kinek mi a felelőssége.

Rémisztő volt, milyen pszichés állapotban van az ország, és milyen gyilkos indulatok ömlöttek akár csak a privát Facebook-oldalamon is, minden konstruktivitás nélkül. Megdöbbentő. Nagyon sok idő, hogy egy társadalom visszanyerje a nyugalmát, hogy igazán tudjunk hallgatni, figyelni a másikra – mondom ezt úgy, hogy én is vehemens típus vagyok.

Hogy látod „belülről”, változott bármi a magyar színházakban október óta? Jobban látszódnak a határok, a felelősségek?

Még a viccelődés jellemző: „Vigyázz, most hozzád érek, nehogy zaklatásnak vedd!” Pedig inkább hallanék már arról október óta, hol vannak azok az érdekvédelmi szervezetek, amelyekhez bárki fordulhat, akit bántanak. A szégyent, a megalázottságot mindig nehezen osztjuk meg mással; ezért is lenne jó, ha ennek meglennének a fórumai.

Most, szabadúszóként hogyan tovább?

Gőzöm sincs! Halál komolyan. Kíváncsi vagyok, megkeresnek-e, színházzal, filmmel, és ha igen, akkor kik és mivel. Lehet, hogy arccal törlöm fel a betont, és kiderül, nincs rám kereslet. Most nagyon sok a kérdőjel. Amikor mostanában a szabadúszásról beszélgettem az ismerőseimmel, mindenki csak legyintett, hogy „ó, hát veled nem lesz baj”. Kicsit összeugrott a gyomrom, mert túl sokan mondták ezt, pedig még nincsenek konkrétumok. Illetve egy független munkát tudok már most, azt még idén mutatjuk be: a Trafóban fogok játszani Závada Péter Amphytrion-parafrázisában, Kovács Krisztián mellett.

Bánt, hogy nem kerestek meg színházak, hogy csatlakozz a társulatukhoz?

Nem, mert szerintem még kevesen tudják, hogy eljövök Szombathelyről. Egy kolléga Pogány Juditról mesélte, hogy már tíz éve eljött Kaposvárról, de még mindig sokan azt gondolták róla, hogy ő úgysem elérhető, hiszen Kaposváron játszik. Kíváncsi vagyok, mi vár rám.

Borítókép: Bődey János / Index.