Gyöngyi
6 °C
13 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Trianont és a kommunizmust is helyre teszik a társasjátékok

DSC 6269
2018.04.02. 10:31

A társasjáték nemcsak játék, hanem maga az élet,

állítson akármit is a szóösszetétel második fele – ami egyébként más nyelvekben is megvan, ha az első része változik is (angolul például asztali játék és táblás játék néven futnak a különféle verziók). Pedig egy jó társasjáték az életet modellezi egy kicsike táblán. Sőt, még a nagyon rossz társasok is ezt tették a maguk idejében: a Ki nevet a végén? sem volt mindig ilyen rettenetes kínzóeszköz, amikor kitalálták, még ez is az életet jelképezte. És most Budapesten is rendeztek egy kiállítást, amely hihetetlenül érdekesen mutatja meg, hogy a társasjátékok úgy kísérik végig az emberi életet születéstől halálig, a régmúlttól a jelenig, mint a levegő. Vagy legalábbis ha valaki akarja, minden élethelyzetre és politikai szituációra könnyedén találhat magának társasjátékot.

Meg akkor is, ha nem ő akarja, csak a hatalom – miért pont az agymosásra ne lenne alkalmas ez a műfaj? A Kiscelli Múzeum Te jössz?! című kiállításán ottjártunkkor épp a propagandajátékokról zajlott idegenvezetés, ami valóban a tárlat egyik legérdekesebb szakasza. Mert a politika jó érzékkel már egy évszázaddal korábban is felismerte, hogy a legjobb az egész pályás letámadás: nehogy már játék közben ne tanulja meg játszva az ember fia, hogy mik a helyes értékek! Már Trianon után kijött az Ütött az óra című játék, amelynek alcíme volt az igazán sokatmondó: „A trianoni magyar gyermek játéka”. A játék előtt a gyermekek együtt elmondták a Hiszekegyet, majd a következő versikét:

Tizenkettőt üt az óra,

Gondoljatok Trianonra,

Csonka hazánk fájdalmára,

Ránkboruló éjszakára.

A játék többi része azonban sajnos túl sok kihívást már nem hordozott: a kocka dobásaival összhangban kellett a Nagy-Magyarország térképén elhelyezett órát forgatni, és minden egésznél újabb és újabb verset mondani Árpád vezérről, a Kárpátokról, Csák Máté régi váráról vagy a magyar tengerről a játékszabály mélyen hazafias kis verstára alapján.

Később a (mikor kivel szemben) hithű társasjáték-készítők már ráéreztek a játékmechanizmusok adta lehetőségekre, főleg a jutalmaz és büntet szisztéma adta lehetőségekre. Az ötvenes évek elején kiadott, elmésen Földmívesszövetkezeti játék nevű társasban már eszerint léphetett előre az a bátor elvtárs, aki felszólalt a szövetkezeti gyűlésen, vagy léphetett vissza szégyenszemre, aki viszont nem átallott kulákokkal beszélgetni, vagy akinek volt pofája saját traktort használni (már persze a játéktábla feliratai szerint). Ezzel mulattathatta magát a magyar nép egyszerű gyermeke, amíg nem volt elég érett ténylegesen felszólalni a szövetkezeti hoppárén, bár

Nehéz elképzelni, hogy bárki örömét lelhette ezekben a játékokban, és önszántából játszott volna velük”

– veti fel a tárlatvezetésen a kiállítás egyik ötletgazda-kurátora, Bartók Flóra is.

Pedig a hatalom is örült volna a lelkes játéknak, meg a rövid életű Játék-felülvizsgáló Bizottság is, amely az életnek ezt a szegmensét is központi irányítás alá akarta vonni, azzal a céllal, hogy az új játékok bemutassák a Szovjetunió és a szocializmus legnagyszerűbb előnyeit és erősségeit. Csak sajnos hiába volt a nagy lelkesültség, ha egyszer a gyártással megbízott termelőszövetkezetek jó nyersanyagok híján csak gagyit gyártottak: az akkori gyerekek szomorú és dühösen kiábrándult, itt is idézett visszajelzései alapján nemcsak a papírral és a bábukkal volt gond, de más játékokkal is, a Lencsibabának kiesett a szeme, a macinak meg a lába. A bizottság meg is szűnt öt szűk esztendő után, 1957-ben (amihez persze azért bizonyos történelmi eseményeknek is lehetett köze.)

De mindez nem a múlt, még ha ilyen faékegyszerűséggel talán ma már kevésbé találkozni is. Készült azért 2001-ben az EU-csatlakozás örömére is játék, amelyben Brüsszelbe kellett eljutni, bár ebben szinte biztosan kevesebbszer említik a kulákokat és a téeszesítést. Más pedig szándékosan idézi meg a múltat: a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete dobta piacra nemrég a Sorban állás című játékot (amelynek magyar kiadását mi is dicsértük), hogy megmutassa a mai fiataloknak, hogyan is nézett ki a hétköznapi élet az előző rendszerben. Csak néhány boltba jött áru, de elegendő még oda sem, néha rossz helyre szállítottak, ahhoz pedig, hogy valaki sorra kerüljön, mindenféle trükkre lehet szükség, például kölcsönkérni egy gyereket, hogy kismamaként előre engedjenek. A kort annyira tökéletesen sikerült megidézni, hogy Putyin túlságosan is elhitte, még mindig a hatvanas éveket írjuk, és azon melegében be is tiltotta a játékot Oroszországban, mondván, oroszellenes érzelmeket vált ki a játékosokból. Ha eljönne a Kiscellibe, bizonyosan szerezne pár ötletet ő is egy jó játékra: „Ruházatoddal akarva-akaratlanul is a homoszexualitást propagáltad. Irány a börtön! Amíg nem dobsz hetest a hatoldalú kockával, kimaradsz a játékból”, illetve „Egy száz fős faluban választási biztosként kétszázhetven Vlagyimir Vlagyimirovicsra leadott szavazatot számláltál meg. Munkádért elismerés jár, lépj a száztízes mezőre!” – lenne itt perspektíva bőven.

De a népnevelés nemcsak politikai értelemben van vagy volt jelen a társasjátékokban. Hanem persze a világi mellett a másik hatalom irányából is: az Utazás Jézuskához pontosan azt adta, amit a neve ígért, míg a Missziós társasjáték pedig gyakorlatilag a Földmívesszövetkezeti játék klerikális verziója volt, egy kicsit néhol érthetetlenebb pontozással:

remek, Istennek tetsző cselekedet például a játék kiötlője szerint a narancshéjgyűjtés,

amivel kapcsolatban a játékot bemutató Bartók Flóra sem tud pontos magyarázattal szolgálni, de alighanem így lenne ezzel még az esztergomi érsek is.

A Missziós társasjáték egyébként jó példa az egyik legrégebbi szisztémára, az ősi Indiából származó kígyós és létrás játékokra, amelyek az emberi életutat szimbolizálták: a jó cselekedetek révén előre lehetett jutni (azaz felmászni a létrán), míg a rosszak miatt a kígyó útját kísérve visszalépünk egy alantasabb életszakaszba vagy létformába. Így a Missziós játék közben például jó példával jár elől, aki apácának áll, rosszal, aki babonaságnak hisz vagy épp megtagadja a hitét, és azonnal nyerni lehet a végső csodafegyverrel, a vértanúsággal. Hasonlóan ősi szimbólumokból eredt a mai játékosok réme, a sok néven ismert Ki nevet a végén? (vagy Ember, ne mérgelődj! vagy Kocog és kidob vagy Ne nevess korán) is, amelyet eredetileg pachisinek hívtak Indiában, és a mostani mutációval szemben a középső része volt a kiindulás, az újjászületés helye, ebből indította el a dobás révén a sors a játékost a négy égtáj felé – hogy aztán jó pár száz év alatt a játék szakralitásából legfeljebb annyi maradjon meg, hogy a játszók a sokadik kidobás után a rokonaikon kívül alighanem egyenesen a Jóistent is a szájukra veszik, ugyancsak keresztényietlen szövegkörnyezetben.

De amikor azt mondjuk, hogy a társasjáték maga az élet, nemcsak a szó szoros értelemben vett hatalomra érdemes gondolni, hanem mindenre, ami körülvesz bennünket. A Kiscelli múzeum tárlata nélkül például valószínűleg keveseknek állna össze, milyen sokat is tesznek, vagy szerencsére már inkább csak tettek a játékok is azért, hogy fennmaradjanak a jó öreg nemi sztereotípiák, miszerint a kislánynak már időben meg kell tanulni helyt állni a konyhában, a vegyesboltban és a gyerekágy mellett, a kisfiúnak meg fel kell készülni arra, hogy ő fogja intézni a komoly dolgokat az életben, otthon viszont nem kell mutatkoznia. De persze ott van a nemtől független, egyszerűen tökéletes gyerektársasjáték is, amely teljesen érthetetlen, miért nem kapható állandóan: a Miért késem az iskolából? című darab, amelyet előbb-utóbb valószínűleg szinte mindenkinek végig kéne játszania egyszer életében.

Talán ebben a legerősebb ez a kiállítás: a tematizálásban. Nem feltétlenül a teljességre törekszik – bár azért annyira nem áll távol tőle az sem –, a party-játékok például szinte teljesen kimaradnak, ahogy például a játékok grafikai világának és ennek változásainak elemzése sem fért bele. Hanem nagyon ötletes és okos abban, hogy megmutassa, honnan érdemes úgy közelíteni a témához, hogy az jóval többnek tűnjön unaloműző játszadozásnál. 

Hogy a látogató lássa, más, ennél ezerszer gyakrabban vizsgált kordokumentumok mellett mennyire alkalmas a társasjáték is arra, hogy észrevegyük általa a történelmi korszakok jellemző lenyomatait.

Akár csak abban, hogy a képeket is tartalmazó, Budapestről szóló játékokban egy-egy ismerős látképbe belóg egy-egy vörös csillag, akár a Gazdálkodj okosan! családi boldogulásmodellje révén, akár a kiállítás egyik kuriózuma, a Budapest KultúrDisco által, amelyhez konkrétan korabeli programmagazint csatoltak, hogy még átélhetőbb legyen az előző rendszer nyújtotta mulatozási lehetőségek tárháza. Vagy hogy most, amikor a fél világ az itt is kiállított A Mars terraformálása című, zseniális játék miatt őrül meg, rájöjjünk, hogy a magyarok már évtizedekkel ezelőtt is fejlesztettek az űr meghódítását célzó társast, akkor még főleg Farkas Bertalan teljesítményének elismertetésére.

A kiállítás kurátorai – Bartók Flóra és Molnár Borbála – az ennél kisebb összefüggésekre is figyeltek. Például, hogy az amerikai típusú játékok alapgondolata valóban mennyire összecseng az amerikai álom elméletével, a személyes önmegvalósítással, míg ezzel szemben az európai típusú játékokhoz inkább németes precizitásra van szükség a szervezésben, csapatirányításban. Vagy hogy hogyan tudott a feminizmus utat törni a társasjátékok között is: akár azzal, hogy Polgár Judit megverte az addig férfiasnak tartott sakkban a legnagyobb mestereket, akár az olyan különleges leletekkel, mint a régi, a női választójog szükségességét hirdető, skandináv nőszövetségi játékkal.

És már csak ebből a két példából is látszik a kiállítás másik erénye: hogy nem próbálja túl szűk keretek közé szorítani önmagát, hanem inkább előnyt farag abból, hogy már pusztán a társasjáték szó jelentése is olyan képlékeny, mint a homok. És így elfér a szabadulószoba koncepciója is, esik szó kaszinókról, egyszemélyes ügyességi-logikai játékokról, kártyáról és persze sakkról is: egyikből sincs se túl sok, se túl kevés. És jut hely a társasjáték-evolúció kifejtésére is, eljutva az ősi, szakrális játékoktól az 1995-ös Catan hatalmas sikere révén eljött mai aranykoron át egészen a Kickstarter-kampányokig, társasjátékos Facebook-oldalakig és játékklubokig. És, ha már a Kiscelli tekintélyt parancsoló templomterében rendezték meg a kiállítást, adnak az esztétikumnak is, az olyan kuriózumokkal, mint az 1906-os, gyönyörű, mechanikus lóversenyjáték – ami olyan kicsit, mint egy térben kiterjedtebb zoetrope –, Babits Mihály miniatűr, egy dióban tárolt dominója, Ottlik Géza kártyája vagy Kossuth Lajos sakk-készlete.

De a Te jössz?! még ennél is komplexebb, mert persze, hogy interaktív, ha már a tárgya is az interaktivitás maga. Több játékot ki lehet próbálni, de nemcsak úgy egyszerűen, hanem például az évszázados libás életútjátéka mellett felállították a társas mai verzióját is, ahol az online élet szimbólumai jelentik a játékmezőt, ha a szisztéma ugyanaz is maradt; Activity-zni pedig érintőképernyős monitorral lehet, előre videóra vett feladványokkal. De a legnagyszerűbb, hogy Hegedűs Robin még saját, új játékokat is tervezett direkt a kiállítás nézői számára, hogy modellezze velük, nagyjából hogyan is kell elképzelni mondjuk egy stratégiai kalandjátékot – és ez tökéletesen sikerült is neki. Ahogy az is egészen remek ötlet, hogy a kiállításhoz katalógus helyett a kiállításszervezésről szóló és annak nehézségeit feladatul elénk állító, új társasjátékot terveztek kísérőanyagként – bár ez ott jártunkkor még nem készült el teljesen, csak később lesz kapható. És még a kísérő rendezvények, spéci tárlatvezetések, játékkészítő workshopok és játékdélutánok is rendszeresek.

A Kiscelli Múzeum alighanem azoknak állította össze ezt a kiállítást, akik amúgy is odáig vannak a társasjátékokért. De olyan jól sikerült, hogy ha elvetődnek oda, azok is bele fognak szeretni a társasjátékozásba, akik eddig voltak olyan pechesek, hogy mindezidáig fertőzésmentesek tudtak maradni.

A Te jössz?! megtekinthető 2018. február 16-tól április 29-ig a Kiscelli Múzeumban, hétfő kivételével naponta 10 és 16 óra között. Kivéve április 4. és 13. között, amikor a kiállítás ideiglenesen zárva tart.

Ne maradjon le semmiről!