Béla
13 °C
27 °C

Egy modern történelemlecke, ami túlnőtt a színházon

063 510507912
2018.04.09. 20:28

Egy színdarabnak nehéz és hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy igazi szenzáció legyen belőle. De a szokásosnál is nehezebb dolga van, ha látszólag egyesít mindent, ami elüldözheti az átlagos nézőt.

  • Egy jól feldolgozott történelmi időszak (az Egyesült Államok alapítása)
  • egy kevésbé ismert és kedvelt szereplő életén (az ország első pénzügyminisztere, Alexander Hamilton) keresztül,
  • mindezt egy olyan musicalben elmesélve, ahol az elejétől végéig csak énekelnek, rappelnek
  • az alapító atyákat pedig csak és kizárólag színesbőrű, illetve kisebbségi színészek alakítják.

Két éve mégis arról írtunk, hogy Amerikát letarolta a Hamilton, úgy ahogy színdarabok számára csak nagyon ritkán sikerült. Amerikában már mindent megnyert, amit csak lehetett, 11 Tony-díjat, Grammy-t, de még a Pulitzer-díjat is, dráma kategóriában, ami a Hamiltonon kívül csak 8 másik musicalnek sikerült a történelem során. Tavaly év végén Angliában a West Enden is bemutatták és a most vasárnap átadott, az angol színházi szakmai elismerését jelentő Laurence Olivier-díjátadón is rekordot jelentő 13 jelöléséből 7 díjat nyert meg, ezt lett a legjobb új musical is.

De mitől lesz olyan zseniális?

A műfajból adódik, hogy egyszerre igazán sok ember nem tud bejutni abba a terembe, ahol az előadás történik. A színházat fel lehet ugyan venni, de a csoda jelentős része elveszik, ha az ember nem ül ott abban az általában kényelmetlen székben és érzi az energiát, amit a színészek, illetve a közönség többi tagja áraszt magából. Így viszont ha csak egyetlen város egyetlen színházában lehet megnézni, hogyan tudott országos hisztériát kiváltani a darab?

Az egész mögött Lin-Manuel Miranda, többszörös Grammy- és Tony-díjas színész, író és zeneszerző áll, aki Ron Chernow, 2004-ben megjelent életrajzi kötetét olvasva döntött úgy, hogy Alexander Hamilton, az USA első pénzügyminisztere és Aaron Burr, az ország harmadik alelnöke, között olyan rivalizálás zajlott, ami egy klasszikus hip hop történetért kiállt, hiszen olyan sok mindenben emlékeztet például arra, ami Tupac Shakur és Notorious B.I.G. között történt. Először az volt a fejében, hogy egy koncept albumban dolgozza fel az életüket, néhány év alatt viszont rájött, hogy ezt a történetet színpadra kell állítani.

A 2009-ben indult projekt végül 2015. februárjában mutatkozott be, akkor még az Off-Broadway-n, de miután instant szenzáció lett, augusztustól már átköltöztek a Broadway-re, egy némileg lerövidített darabbal. Az általános konszenzus szerint egy új klasszikus született és akik élőben látták nem győztek ódákat zengeni róla. A jegyárak természetesen az egekbe szöktek, ez viszont nem állította meg a darabot abban, hogy az egész világon megkedveljék az emberek.

Anélkül, hogy bármit is láttak volna belőle.

Nem számít ritkaságnak, hogy egy musical zenéit kiadják lemezen, bár ezek elsősorban azoknak szoktak szólni, akik már látták az előadást és meg akarják őrizni az emlékét. A Hamiltonnál viszont sokáig ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy egy falatot kapjunk a szenzációból.

2016-ban bejelentették, hogy a darab, ami arról szól, hogy hogyan szakadt el az amerikai kolónia Angliától, és amiben György király comic reliefként jelenik meg, a londoni West Enden is bemutatásra kerül. Egy európai Hamilton rajongónak ez volt a legnagyobb esély arra, hogy élőben láthassa a musicalt. A jegyek néhány óra alatt elfogytak a több hónapnyi előadásra. Jelenleg legkorábban augusztusi előadásokra lehet jegyeket vásárolni, a legolcsóbb 20 ezer forint, a legdrágább 70 ezer forint körül alakul.

A darab európai színpadra állítása azért is különleges volt, mert a színészek tudták, hogy itt zéró kockázat van, a darab évekig színpadon marad, aki megcsíp egy fontosabb szerepet, az minimum egy Oliver-jelölésre (a legnagyobb presztízsű angol színházi díj), de inkább egy díjra is számíthat. Ennek ellenére több fontos szerepet is kezdő, a főiskoláról most kikerült színészek kapták.

A bemutató nem zajlott zökkenőmentesen, a Hamilton miatt teljesen felújították a Victoria Theatre-t, ami viszont nem készült el időben és egy héttel el kellett tolni az előzetes előadásokat, ami miatt több ezer ember jegyét (többek között a miénket is) kellett átfoglalni egy másik időpontra, ami számos előre lefixált családi vakációt szervezett át és nem is vették túl jól azok, akik konkrétan így jártak, de komolyabb botrány nem lett a dologból és nem sikerült igazán beárnyékolnia a londoni bemutatkozást a szerencsétlen kezdésnek.

Aki látta a darabot lenyűgözve távozott, a londoni változatot ugyanúgy elhalmozta a sajtó dicsérettel, ahogy az amerikai változatokat. A darab annyira 21. századi, vicces, megható és elgondolkodtató, hogy minden benne van, amiért bármilyen dalt, verset, filmet, sorozatot bármit kedvelni lehet. Michelle Obama szerint a Hamilton egyenesen a valaha volt legjobb művészeti alkotás, műfajra való tekintet nélkül.

A Hamiltonban könnyű megfulladni, ha az ember úgy látja, hogy előtte semmit sem hallott róla, de ha előtte hónapokat töltött a dalokkal, akkor is csak egy kicsit könnyebb a helyzet. A dalok tele vannak bravúros rímekkel, utalásokkal a múltra, a jelenre, Shakespeare-re, miközben maga a cselekmény villám sebességgel robog előre, hiszen több évtized történéseinek esszenciáját kell két és fél óra alatt elmesélni.

Alapesetben sokakat elriaszthat, hogy egy darabot az elejétől a végéig énekelnek, Lin-Manuel Miranda csapata viszont a teljes játékidőt meg tudta tölteni fülbemászó pop és hip hop dalokkal, amik ráadásul maximálisan a narratíva szolgálatába vannak állítva, vagyis segítenek abban, hogy könnyebben megértsük a történetet.

Hiába Hamilton a főszereplő, a történet nagy részét riválisa, Aaron Burr narrálja, de a mesélő szerepe többször változik a darabon belül, van hogy egyetlen dalon belül is. Mindenki lehet főszereplő és ezt annyira komolyan veszi a darab, hogy szinte az összes fontosabb karakternek jut legalább egy emlékezetes dal, amire azt mondhatjuk, hogy ellopja a showt. Nincsen egyértelmű gyenge pont, ezért is fordulhat elő, hogy a két és fél óra játékidő egy szempillantás alatt telik el.

A történet címszavakban:

  • Hamilton megérkezik New Yorkba, megismeri legfontosabb barátait, ellenségeit,
  • Megismerkedik a feleségével és meg is házasodik
  • George Washington első számú embere lesz
  • legjobb barátja, John Laurens meghal egy párbajban
  • megnyerik a függetlenségi háborút, Wahsingtonból elnök, belőle pénzügyminiszter lesz
  • megcsalja a feleségét, ami később ki is derül
  • Hamilton és Jefferson alkut kötnek az ország fővárosáról és amerikai pénzügyi rendszeréről
  • Washington lemond, Hamilton távozik a hatalomból
  • a fia meghal egy párbajban
  • miután két ellenlábasa közül inkább Jeffersont támogatja és nem Burrt, utóbbi párbajra hívja, ami közben halálos sérülést szenved

A bemutatkozáshoz, a szerelmbe eséshez, a politikai párbajhoz mind sikerül megtalálni a legjobban passzoló zenei aláfestést, amik nem olyanok, mint, amit a színháztól megszoktunk. A hangzás friss és változatos. A hip-hop dominál, de a zenei témák a karakterekhez vannak igazítva. Az újraértelmezett George Washington karakterét, például úgy képzelte el, mint Common és John Legend keverékét, Hamiltont Eminem és Sweeney Todd keresztezésével, a darab mesélőjét, Aaron Burrt pedig Javert (a Nyomorultakból) és Mos Def remixeként álmodta meg. A zenei, illetve musical hatásait észre is venni a darabon, de ezek a tisztelgések is a darab modernitását erősítik.

Mivel egy musicalről van szó, így nem kérdés, hogy nem a valóságot látjuk viszont, de a darab egyik központi mondanivalója az emlékekkel és a történetmeséléssel foglalkozik, illetve azzal, hogy halálunk után teljesen kicsúszik a kezünkből az, hogy az utókor, hogyan emlékszik ránk. Ha egyáltalán. Alexander Hamilton életéből pedig magától értetődően fakadnak ezek a kérdések. A szintén az alapító atyák között számontartott Thomas Jefferson és James Madison tettei közül általában csak a pozitívumok kerülnek említésre, de életük során sokat tettek azért, hogy Hamiltonra ne emlékezzen olyan szépen az utókor.

Pedig Alexander Hamilton élete igazi kvintesszenciális amerikai történet, a self made man archetípusa, aki árva és nincstelen zabigyerekből csak az eszének és a kitartásának köszönhetően jutott el New Yorkba egy hurrikán által szinte teljesen elpusztított karibi szigetről, majd az alapító atyák közé. Tragikus gyerekkorára csak egy-egy félmondat jut a musical nyitószámában, Miranda nem hangsúlyozza túl, hogy egész élete mennyire valószínűtlen volt. Viszont azt sem felejti el, hogy a történelem során mennyivel nehezebb volt a nők számára nyomot hagyni és, hogy Hamilton felesége, Eliza milyen sokat tett azért, hogy Hamilton hagyatéka ne vesszen el.

Ehhez szintén sokat hozzáad, hogy a történet stilizáltan kerül a színpadra, egyszerűek, szolidan modernizáltak a jelmezek, a díszlet komolyat soha nem változik, a praktikusság az első számú szempont, a tervezést pedig a hajók belseje inspirálta, amivel a bevándorlók érkeztek az országba. Azzal kapcsolatban, hogy pontosan milyen környezetben járunk, szinte csak a szövegből derül ki. Egyedül a középen körbe forgó részét használják a színpadnak, ezeknek köszönhető a legtöbb izgalmas színpadi kép, amivel lehet az idő múlását, illetve a sziszifuszi feladatokat is érzékeltetni lehet, de filmszerű hatást ér el a darabban kulcsfontosságú párbajok során is, ahogy körbe forognak a színészek a színpadon, amivel az akciófilmek a főszereplők körül körbe forgó kameráját lehet a legjobban reprodukálni.

A táncosok fehérben vannak, mintha szellemek lennének, illetve ez is kiemeli a bőrük színét. A darab másik alappillérje, hogy abban az időszakban, amikor a bevándorló kérdés Amerikában is a belpolitika egyik legfontosabb kérdésévé válik, akkor a kisebbségi színészek alkalmazásával felhívja a figyelmet arra, hogy amerika DNS-ének része, hogy bevándorló ország, az amerikai álom pedig nem más, minthogy bárhonnan jössz, bármilyen bőrszínnel, ha elég ügyes és kitartó vagy itt még egy árva bevándorlóból is pénzügyminiszter lehet.

A rasszizmus a színházi életet sem kíméli, színesbőrű színészek számára sokkal kevesebb főszerep elérhető, de így is könnyű elképzelni, hogy korábban mekkora botrányt okozott volna, hogy a fehér alapító atyákat csupa színes bőrű vagy egyéb kisebbséghez tartozó színész játssza el.

A Hamiltonnak sikerült túlnőnie ezt, és a musical csak kiindulási alapnak használja George Washington kudarcait, vagy Jefferson és Hamilton összecsapását arról, hogy hol legyen az újonnan alapított ország fővárosa. Ezeket sikerül úgy bemutatni, hogy a konfliktusok időtlennek érződjenek és érezzük, hogy a politikai viták során milyen kevés változott valójában. A darabban elmesélt történet megáll a lábán, de ilyen szintű sikerhez az kevés volna. Kellenek hozzá a rímek, a dalok, az utalások, meg az, hogy pontosan érzi milyen tragikus félreértésekhez vezet az, hogy mindenki a saját filmjének a főszereplőjeként éli az életét. 

Teljesen világos, hogy miért lőtt Aaron Burr, hogy miért gyűlölte Hamiltont Jefferson és talán még az is, hogy Eliza Hamilton miért bocsátott meg férjének azok után, hogy Alexander Hamilton az egész ország előtt bevallotta, hogy rendszeresen megcsalta a feleségét. De ami ennél is fontosabb, hogy

a darab az Y és a Z-generációhoz vitte közelebb a történelmet, illetve azt, hogy a múltra egészen más szemmel is lehet tekinteni.

A darab legnagyobb hagyatéka valószínűleg nem a rengeteg díj és a még több pénz lesz, hanem, hogy megmutatta a musicalt lehet máshogyan is csinálni, a hip hop ebben a közegben is tökéletesen alkalmazható, a történelmi figurákhoz pedig nem kell kesztyűs kézzel nyúlni, csak az a fontos, hogy a mesélő ügyes legyen.

Ne maradjon le semmiről!