Friderika
12 °C
29 °C

Sok ezer ember tűnt el nyomtalanul ezekből a ruhákból

Aj Vej-vej Mosoda című kiállításán jártunk Katar fővárosában, a dohai Fire Station Museumban

20180423 133530
2018.05.04. 22:21
A katari főváros egy új múzeumának meghívására rendezték meg Aj Vej-vej legelső kiállítását a Perzsa-öbölben. A New York után most Dohában látható Mosoda erősebb, hatásosabb és torokszorítóbb, mint bármi, amit a művész az elmúlt években létrehozott. Helyszíni beszámoló.

Van abban valami iszonyúan nyomasztó és szomorú, ahogyan Aj Vej-vej és munkatársai aprólékosan, kis fogkefékkel sikálják le a cipők talpának rései közül a sarat, ahogyan a szöszöket szedegetik ki a frissen mosott pulóverekből, és ahogyan visszavarrják a mosás közben leszakadt üveggyöngyöket a kislánypólóról. És úgy koncentrálnak, mintha tényleg iszonyú fontos lenne, hogy minden ragyogjon.

Vagyis persze nem ez a nyomasztó és szomorú. Hanem az, hogy ez mennyire normális, hétköznapi dolog: kimosni a ruhát, az ilyesmi fel se tűnik az embernek, olyan semmiség. De akiknek a ruháit mossák, azok számára ez mégis valami egészen abszurd, teljesen értelmetlen gesztusnak tűnne, mert számukra nincsenek normális hétköznapok, és a ruhák tisztasága századlagos fontosságú a túlélés, a menekülés és az után, hogy lesz-e nemhogy fedél a fej fölött alvás közben, de legalább egy hely, ahol aránylag nyugodtan el lehet lenni egy éjszakát.

Ez az én próbálkozásom arra, hogy visszafordítsak egy kifordult élethelyzetet”,

írja a ruhamosásról Aj Vej-vej.

És persze ott van annak a vészjósló furcsasága is, hogy a rengeteg ruha környékén nincs senki azok közül, akik hordanák azokat, mintha halottak után mosnák ki őket, mintha ez lenne minden, ami maradt valaki, valakik után. És hogy a mosással, szárítással, vasalással mintha tiszta lapot nyitnának valakiknek, akik valamiért biztos, hogy nem tudnak élni ezzel a lehetőséggel, és akiktől a csillagos ég sincs olyan távol, mint a tiszta lap.

Aj Vej-vej

Kínai képzőművész, performansz-művész és aktivista, 1957-ben született Pekingben. Költő apja miatt már gyerekkorában munkatáborba kényszerült a családjával, később művészként mindig kritikus volt a kínai kommunista rezsimmel szemben. Az egyetem elvégzése után egy avantgárd művészcsoport alapítója volt, majd egy évtizedre Amerikába költözött.

1993-ban tért vissza Kínába megbetegedett apja mellé, és itt is nyitotta meg stúdióját. A "kínai Twitteren" kezdett írni, amíg a szolgáltató le nem lőtte a fiókját, aztán a Twitteren folytatta a kritikus mikroblogolást.

Aktivistaként és művészként vizsgálódott a 2008-as szecsuáni földrengés körül, ezzel is kivívva a hatóságok rosszallását, és amikor egy ezzel összefüggő ügyben tanúskodni próbált, a rendőrök meg is verték, így a belső vérzése miatt agyműtétre szorult.

Később házi őrizetbe helyezték, és a hatóságok porig rombolták a stúdióját is. Ez után le is tartóztatták, és csaknem három hónapig tartották őrizetben vádemelés nélkül. Miután kiengedték, csaknem kétmillió dolláros büntetést róttak ki rá adózási vétségre hivatkozva. Három éven keresztül visszatartották az útlevelét, őt pedig folyamatosan megfigyelték.

2015-ben kapta vissza az útlevelét. Azóta Berlinben él.

Ezeket a ruhákat a kínai képzőművész az idoméni menekülttáborban szedte össze: ezeket hagyták hátra azok a menekültek, akik előtt előbb a macedón-görög határt zárták le, akiket később a rendőrség vert vissza füstgránátokkal és gumilövedékekkel, és akiket végül elküldtek, amikor mindössze pár nap alatt kiürítették a tábort. Aj Vej-vej nem művészként, hanem aktivistaként volt ott, de a tábor evakuálása mindent megváltoztatott. És akármennyire is jellemző Ajra az aktivizmus, annyira nem politikai állásfoglalás, hanem igazi műalkotás jött létre abból, amit végül kihozott a témából. Jobb, erősebb műalkotás, mint bármelyik, a menekülttémáról szóló műve az elmúlt évekből. Ezek egy-egy, elég egyszerű gondolatra építettek, és így nem is igazán tudtak elgondolkodtatóak lenni: az óriási, 258 arctalan, életnagyságú, fekete emberrel megtöltött gumicsónak (Az út törvénye), a New York közterei köré húzott rácsok és kerítések (A jó kerítés teszi a jó szomszédot), vagy a különféle, a menekültek mentőmellényeiből készített alkotások.

A Mosoda (Laundromat) viszont megragadja az embert a torkánál, és nem engedi el, sem a kiállítás nézése közben, sem jó ideig utána – és ez a legjobb, amit egy hasonló projektről el lehet mondani. Pláne ebben a témában, amelyben nem nehéz vagy nem mondani többet egy, a politika felől is értelmezhető állításnál – mondjuk, hogy „szörnyű az európai menekültpolitika” –, vagy egyszerűen csak újra felhívni a figyelmet valamire, amit úgyis mindenki tud – például, hogy elég rossz dolog napokig a nyílt tengeren hánykolódni egy ócska gumicsónakban, sok száz emberrel együtt. De a Mosoda könnyedén át tud lépni ezen a két buktatón, és ezernyi módon képes hatni. És az ezerből egy sem a politikai állásfoglalás.

Mert nincs semmi, ami kevésbé politikus az emberek legbelső magánügyeinél – illetve persze nincs semmi, ami inkább közügy annál, hogy ez mindenki számára méltóságteljes lehessen, de ha ez politika is, akkor sem aktuálpolitika. Aj Vej-vej azt tudja elérni a Mosodával, hogy a tárlatokra járó, szerencsésebb, jól szituált emberek is beleképzelhessék magukat valamiképp a menekültek helyzetébe, vagy legalább olyan közel jussanak ehhez, mint amennyire ez lehetséges anélkül, hogy az ember tényleg elveszítse az otthonát. (Ahogy történt az Aj Vej-vejjel is, először gyerekkorában, értelmiségi apja miatt családjával munkatáborba küldve, később pedig a kínai hatóságok gyakorlatilag elüldözték a hazájából.) Mert ez az egyszerű ötlet, a ruhák összegyűjtése, kimosása, szárítása, kivasalása, rendszerezése, majd kiakasztása a kiállítótérben megteremti a kapcsolatot néző és menekült között. Megtalál egy olyan banálisan egyszerű közös pontot, ami épp a banalitása miatt  olyan átélhető, és aztán megtalálja azt a formát is, amivel tényleg ütni tud.

A kiállítás központi eleme a rengeteg – kétezer-negyvenhat – ruhadarab, takarosan rendszerezve, felcímkézve, csoportosítva, mellettük a szobányi, sorba rendezett cipővel apró gyerekmérettől nagy férficsizmáig. És hozzá egy negyedórás kisfilm arról, ahogyan az Idoméniben létrehozott táborban élték tiszavirágbékéjű életüket a menekültek, ahogyan szembenéztek a füstgránátokkal, és ahogyan aztán nekiindultak, majd a ruhabegyűjtés és a mosás már említett képeivel. Mintha azt mondaná ez a csomó tiszta ruha, hogy ilyen az, amikor valakit emberként, emberséggel kezelnek – és a belőlük nyom nélkül eltűnt emberek jelentenék azt, hogy ennek vége szakadt. A vállfákon lévő, számozott címkéknek meg csak akkor lehet értelme, ha valaki még valaha értük jönne, és keresné köztük a sajátját. És hogy ez nem így van, és soha nem is lesz így, az egy néma, de kétségbeesett kiáltás. 

Hogy menekülni azt jelenti: mindenedet, még a ruhádat is hátrahagyva mész valahová, és ami a tied volt, az többé sosem lesz a tiéd.

Így jelentenek a ruhák sokkal többet önmaguknál, így helyettesíthetők be bármire, otthonra, hazára, családra, mindenre.

És ezek is, meg alattuk a földre szőnyegként kinyomtatott több ezer, menekültválsággal kapcsolatos hír, és a háttérben Aj Vej-vej 17 ezer fotója a falon is a sokaságukból képzett súlyukkal telepszenek rá az ember vállára: egyszerűen addig bombázzák az agyat a mennyiségükkel, amíg az enged, és már valahol máshol, mondjuk mellkastájt tudja befogadni az ember az egészet. Mint amikor bedobják valaminek a sűrűjébe, és ha akar, ha nem, elmerül benne. Itt az eltűnt emberek némasága az, amibe bele kell süllyedni.

A kiállítás Katarban

„Hát ez nem vet ránk épp túl jó fényt” – áll fel az Idoméniről szóló rövid dokumentumfilm elől, a ruhák mellől egy helyi kiállításlátogató. És valóban, az arab államokat több kritika érte, hogy nem tesznek eleget a menekültkérdés megoldásáért – ezért is szól nagyobbat, hogy Aj Vej-vejnek épp itt, épp ez a kiállítása az első a Perzsa-öbölben. Még a művész is azt nyilatkozta, nagy benyomást tett rá, hogy New York után Doha hívta meg a kiállítását.

Al Mayassa bint Hamad bin Khalifa Al Thani sejka, a Fire Station Museum egyik vezetője az Index kérdésére erről azt mondja: Katar részben épp ezzel akar segíteni a menekültválságban, hiszen az országban működnek segélyszervezetek, és úgy gondolják, a kiállítás is hozzájárulhat a segítséghez: több látogató is megkérdezte, hogyan tudna ő is segíteni, sőt akik eleinte nem értik a koncepciót, azt ajánlják fel, hogy ők is küldenének ruhát a kiállításra – őket továbbirányítják a segélyszervezetekhez. Arra az újságírói kérdésre, érkezik-e visszajelzés a támogatottaktól, azt feleli, ez nem olyan dolog, amire köszönetet várna az ember. „Az ilyesmi közted és Isten között marad.”

De ott van még két finomabb, törékenyebb tárgy is a kiállításon. Két olyan emlékmű, amiben a múltat idéző anyaghasználat és a jelenkori téma ellentmondása okoz feszültséget. Egy márványszobor, amely olyan, mintha három életmentő gumibelső lenne – de mivel kemény, hideg kőből van, nem ment életet, nem lebeg a vízen. Nem a túlélésnek állít emléket, ahogyan azt a márványszobrok szokták, hanem a túlélés hiányának.

Mellette áll hat, az ősi kínai porcelántárgyakat idéző edény, az oldalukon részben a kínai művészettörténetből ismerős motívumokkal: sárkányokkal, óriás vízi teremtményekkel, szélvihart fújó felhőkkel. De közelebbről megnézve mégsem a hétköznapok eseményeit örökítik meg az edények – vagy pontosabban azt mutatják meg, hogy vannak, akiknek igenis ilyenek a hétköznapok. A hat gömbölyded edény oldalán egy Idoménibe került menekült életének hat stációja jelenik meg: a szíriai háború és a városok pusztulása, a menekülés kezdete és viszontagságai a háborgó tengeren, a pillanatra megtalált nyugalom a táborban, majd újra az elsőhöz hasonló, háborús képek, a gránátok, a kiűzetés.

Aj Vej-vej a vázáival tulajdonképpen történelemmé teszi a legközelebbi múlt eseményeit, vagy megmutatja, hogy ha akarjuk, ha nem, ha tudatában vagyunk, ha nem, ami most történik Európa határaiban, annak történelmi jelentősége van, amiről épp úgy szobrok, műtárgyak szólhatnak, ahogyan most szólnak az ezeréves csatákról és hódításokról. Egyúttal meg is emeli a menekülők, az egyének, az emberek életét: ahogyan a viselőiktől megfosztott ruhák, úgy a műemlékek valamiféle méltóságot adnak azoknak, akikről szólnak.

Aj Vej-vej segít átérezni a velünk egyforma, csak szerencsétlenebb körülmények közé került emberek hétköznapjait, hogy politikai vagy bármilyen hovatartozástól függetlenül beleélhessük magunkat egy – szintén hovatartozástól függetlenül, egyszerűen csak – embertelenül nehéz szituációba. És közben emlékművet állít tíz- és százezernyi, milliónyi embernek, otthontalannak, menekültnek, túlélőnek és halottnak, hogy legalább egy kicsit úgy tűnjön, emberséget, emberi méltóságot ad nekik valaki.

A kiállítás március 15-én nyílt Dohában, és június 1-jéig látogatható.

(A cikk elkészítéséhez több külföldi újságíróval együtt elfogadtuk Katar kormányzati sajtóirodájának felajánlását, ők fizették újságírónk utazásának és kint tartózkodásának költségeit. A cikk enélkül nem készülhetett volna el, ugyanakkor a cikk teljes egészében szerkesztőségi tartalom, készítésére a hivatal semmilyen befolyással nem bírt.)

Ne maradjon le semmiről!