Endre, Elek
17 °C
30 °C
Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Megnéztük a Harry Potter-előadást, amire egymillióért is árultak jegyeket

Kritika a Harry Potter és az elátkozott gyermek londoni előadásáról

15.-Harry-Potter-and-the-Cursed-Child-London-2017-18-photo-credi
2018.05.17. 18:41

Akár szereti az ember, akár nem, az tény, hogy Harry Pottert sok mindent átformált a világon. Korábban gyerekek százezrei vagy millió kezdtek csak e miatt a történet miatt regényt olvasni (jobb esetben utána más regényeket is). Most pedig a színházban okoz valamiféle forradalmat: talán soha nem kísérte még olyan őrület a világ egyetlen színházi előadását sem, mint a hét eredeti regény történetének vége után 19 évvel játszódó Harry Potter és az elátkozott gyermeket. Amelyre hiába méregdrága a belépő, egy évre előre lehetetlen szerezni belőle, és amikor megnyílik erre a lehetőség, egyetlen századmásodperc alatt annyian kattintanak a jegyvásárlás-gombra, hogy csak a töredéküknek jut a több tízezer szabad jegyből. A bemutató környékén pedig valószínűleg még egy nem hivatalos világrekordot is beállíthatott az előadás: mivel az első adag jegyet azonnal elkapkodták, a jegyüzérek akár 1,3 millió forintnak megfelelő összeget is elkértek egy-egy jegyért.

Kinek a hibája ilyenkor, ha egy előadás nem tud megfelelni a túlzott elvárásoknak? Az elégedetlen nézőé, hiszen tényleg túlzóak az elvárásai, ha ilyen körülmények között, egy év várakozás után többet vár „egyszerű” színházi előadásnál? Vagy a produkcióé, mert ennyi pénzért, ennyire az elit elitjének szórakozásává téve az egészet, tényleg valami minden eddiginél nagyobbat kellene dobniuk, olyat, amire a színházban még soha nem volt példa?

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Joanne Kathleen Rowling ötletgazda, Jack Thorne drámaíró és John Tiffany, az előadás rendezőjének neve alatt 2016 júliusának végén jelent meg az eredetileg hétrészesre tervezett Harry Potter-sorozat nyolcadik része, ezúttal nem regény, hanem színdarab formájában. A történet valójában nem is könyvnek, hanem eleve színházi előadásnak készült, a papírverzió is a bemutató napján jelent meg. A szövegről ebben a cikkben azt írtuk, bár vannak hibái, ez a legjobb dolog, ami a Harry Potter-univerzumban az ötödik regény megjelenése óta történt.

A sztori tizenkilenc évvel Voldemort legyőzése után kezdődik, két főszereplője Albus Severus Potter és Scorpius Malfoy, Harry Potter és Draco Malfoy fiai: egyikük sem tud vagy akar megfelelni a szülei elvárásainak, sem pedig igazán beilleszkedni a varázslóképző iskolában. A történet a felszínen az időutazásról szól egy illegálisan készített Időnyerő révén: a fiúk ezzel szeretnének helyrehozni egy komoly, múltbeli hibát. De persze ez leginkább arra jó, hogy Rowling a múlt elfogadásáról, a megmásíthatatlanba való beletörődésről, a lelkiismeret-furdalásról és a hősiesség esendőségéről beszéljen. Meg persze a szülő-gyerek kapcsolatok nehézségeiről.

Mivel J. K. Rowling és a drámaíró Jack Thorne szövege nagyon hosszú, kétszer két felvonásban, délután és este, vagy két külön nap játsszák a két összefüggő előadást. A londoni produkció rekordot döntött a Laurence Olivier-díj gáláján: soha más előadás nem kapott egyszerre kilenc díjat. Az Elátkozott gyermek többek közt elnyerte a legjobb új darab és a legjobb rendezés díját is. Bő egy évvel a londoni bemutató után a darabot egy melbourne-i színház is a műsorára tűzte, 2018 áprilisában pedig megtartották a New York-i bemutatót is a Broadway-en. Ez a produkció lett minden idők legdrágább Broadway-előadása a maga 18 milliárd forintos (68 millió dolláros) költségvetésével.

Mert az előadás – hogy rögtön a végénél kezdjem – úgy húz vissza a bokánknál fogva a földre, mintha valaki egy gonosz szabálytalanságot követne el a seprűn röpködő kviddicsjátékos ellen:

a Harry Potter és az elátkozott gyermek sem több csak egy színházi előadásnál: nem varázslat és nem mágia,

de még csak nem is a színpadi show-k megreformálója sem, vagy az előadó-művészet új dimenziója, új lap a színháztörténet-könyvekben, sem nem a hiányzó láncszem a vizuálisan számítógéppel feljavított, mozis IMAX 3D blockbusterek és az élőszereplős előadások között. Nem: a Harry Potter és az elátkozott gyermek egy nagyon precízen, nagyon ügyesen, nagy technikai apparátust megmozgatva, egyszóval nagyon-nagyon korrekten előadott színdarab.

Olyan, amiben folyamatosan a tökéletes illúzióra törekszenek, és a dologból az illúzió össze is jön, csak a tökéletes nem. Olyan, amiben tényleg röpködnek és megállnak a levegőben a székek, amikor Draco Malfoy és Harry Potter a konyhában párbajoznak a varázspálcájukkal. És olyan, amiben elég jól kivehetően látszik, hogy ezeket a székeket fekete ruhába bújt emberek emelgetik és ráncigálják a kezükkel a színpad sötétebb sávjában. Olyan, amiben tényleg a nézők szeme előtt változik át Harry Potter kamasz fia a felnőtt Ron Weasley-vé a Százfűlé-főzet hatására. És olyan, amiben a Harry Potter fiát játszó színész jól láthatóan egy színpadi csapóajtó fölé áll, hogy aztán onnan jól láthatóan előmásszon, be egyenesen az ő köpenye alá a Ron Weasley-t játszó színész, helyet cserélve a köpenyből titokban kimászó másikkal.

Amire két magyarázat lehetséges. Az egyik talán szomorúbb: e szerint az alkotók csak egy rétegnek, a kiváltságosak közül is a legkiváltságosabbaknak akarhattak megfelelni, mert nagyon könnyen elképzelhető, hogy mindezek a kicsit amatőr látszatot keltő részletek a legjobb helyekről, a földszintről, a színpaddal szemből egyáltalán nem látszottak, így azok számára, akik ötvenezer forintnál is többet fizettek a jegyekért, talán tényleg tökéletes lehet az illúzió, a maradék több száz néző meg kit érdekel, tetszettek volna többet költeni, sóher banda.

Így jutottam be az előadásra

Az előadásra extrémen nehéz jegyet szerezni: félévente összesen pár óráig van lehetőség az egy évvel későbbi előadásokra belépőt váltani. Én először másfél éve próbálkoztam ezzel: a 11:00-kor megnyíló jegyvásárló felületre 11:00-kor rákattintva nagyjából a hatvanezredik próbálkozó voltam, el is fogyott minden jegy, mielőtt több órányi várakozás után rám került volna a sor. Amikor fél évvel később újra megnyílt a lehetőség, már változtattak a metóduson, és nem az első néhány századmásodpercnyi eltérés határozta meg az ember szerencséjét, hanem egy véletlen algoritmus sorsolt az első pár tízezer kattintó között. Így négy-öt órányi várakozás után én is bejutottam a jegyvásárló felületre, hogy ott jegyet váltsak egy valamivel több, mint egy év múlva esedékes előadásra. A negyvenegyezer forintnál valamivel drágább jegy a színpadtól két emeletnyi magasságba, nem szemben, hanem meglehetősen oldalra szólt egy olyan helyre, amelyről előre jelezték, hogy „korlátozott látási lehetőségeim” és a lábam számára is „csökkentett hely” lesz, és valóban: bár látni éppen egész jól lehetett, a térdem az öt órányi előadás alatt tényleg végig nekifeszült a korlátnak és a szomszéd lábának.

A legolcsóbb jegyek 11 ezer forintba kerülnek, de elképzelni sem merem, hogy ezek mennyire messziek és mennyire kényelmetlenek lehetnek. A földszintre, szembe, azaz normális színházi körülmények közé szóló jegyek ára majdnem 55 ezer forint.

(A Harry Potter és az elátkozott gyermekből évekkel ezelőtt, a bemutató előtt tartottak sajtóelőadást a helyi lapok számára, a produkció ma már nem foglalkozik a médiával, az Index minden sajtómegkeresését is elhárították.)

A másik lehetőség, hogy John Tiffany rendező nem tudta eldönteni, egyszerűen színházat akar rendezni, pont olyan eszközökkel, ahogyan a színházban szokás világot teremteni, vagy nagyszabású bűvészshow-t egy kicsit olcsóbban vagy ügyetlenebbül mondjuk egy Las Vegas-i produkciónál. Mert az előbbire is sok jel utal: a Teszlek Süveget – a valamiféle tudattal rendelkező kalapot, amely a varázslótanoncok jellemét megvizsgálva eldönti, ki melyik „kollégiumába” kerüljön a varázslóiskolának – és több más félig-meddig metaforikus szerepet egy színész játssza. Ő veszi le a saját fejéről a kalapját, hogy az izgatott kis varázslók feje fölé tartsa, ő játssza el néha az időt, hogy műhavat szórjon a markából a színpadra, jelezve az évszak változását, és ő játssza el Perselus Piton patrónusát is, egy földöntúlian ezüst-kék lánggal égő, stilizált őzfigurát táncoltatva a kezében. És így – nem pedig vetítéssel vagy más trükkel – áll össze a díszlet is: a vonatot ötletesen az amúgy is az utazást szimbolizáló bőröndökből rakják össze, úgy a kabinokat, mint a szerelvényeket, és a Tiltott Rengeteget is az szimbolizálja, hogy az addig a Roxfort termeit határoló, roppant, gótikus oszlopok rendeződnek át ágas-bogas fák jelölőivé.

Szóval van, amiben a Harry Potter és az elátkozott gyermek is úgy működik, mint bármilyen színházi előadás a Vígszínháztól a kocsmák független társulatok által elfoglalt pincéiig: nem akar mindent tényleg megmutatni, mindent elénk varázsolni, mert tudja, hogy a színpadon mindig fontos szereplő a nézői képzelet is, amit elég jelzésekkel felébreszteni és irányítani. Nincs is ezzel semmi baj, bár valószínűsíthető, hogy az előadás miatt más országból több ezer kilométereket utazó, és amúgy egy nyaralás árát a jegyre költő turisták egy része nem viselné túl türelmesen, ha a nem színházhoz illő módszerekkel felpumpált elvárásait egyszerűen csak színházzal akarnák kielégíteni. A félmegoldások viszont inkább rontják az illúziót, mintsem hogy táplálnák:

kiábrándítóbb látni a csodáról, hogy valójában minden, csak nem csoda, mint fejben egészen tökéletesen elképzelni azt.

Legalábbis ha a tökéletlen csodák nincsenek mégis iszonyú hatásosan tálalva. Mert azért ilyen is van. Amikor az első rész végén a váratlanul elsötétülő világban az emberek lelkét kiszippantó dementorok lepik el a színházat, és nagyon jól eltalált zene és fénytervezés mellett a nézők között kezdenek repkedni, fel egészen a mennyezetig, az akkor is hihetetlenül erős tud lenni, ha pontosan látszik is a kábel és a csiga, ami mozgatja a szellemalakot; a mellettem ülő néző akkor is ösztönösen hátrahőköl a dementor elől, és teljesen érthető is, hogy miért. És ilyen az ártatlan gyerek meggyilkolása is a színpadon: a halálos átok, az Avada Kedavra nem kimondottan nagy színpadi trükk – csak egy méregzöld lángnyelv –, mégis, a hozzá tartozó hanghatás, az azt követő csend, és a halálát eljátszó színész mozgásának koreográfiája hidegrázóssá tudja tenni a jelenetet.

De a többi látványos trükknél ez nem igazán sikerül; ráadásul a két legtökéletesebben kivitelezett „varázslat” nem több kis jópofaságnál. Egyszer Harry Potter tünteti el varázspálcával a rendetlenséget az asztaláról, takaros kupacokba rendezve a papírlapokat, máskor pedig egy üres ágyra terített pokróc alól domborodik elő Harry Potter és felesége alakja úgy, hogy egy másodperce még nem voltak ott. Kár, hogy ezek semmit sem számítanak a történetben, ami viszont számít, ott az embert mindig kizökkentik az olyan gondolatok, hogy „aha, most állt rá észrevétlenül a csapóajtóra, akkor mindjárt jön az átváltozás”. Pedig ha van értelme behozni a bűvészetet a művészetbe, akkor csak úgy, ha az tényleg elvarázsolja a nézőt.

Ez még persze nem jelenti azt, hogy ne lenne jó előadás a Harry Potter és az elátkozott gyermek, legfeljebb nem hozza azt az „életem legnagyobb élménye”-érzést, amire az igényt a körülmények az egy év várakozás közben lassan, de biztosan felépítik a leendő nézőben. Mert J. K. Rowling nemcsak jó, de profi író is, ráadásul a színházi profizmusban ezúttal segített is neki a két szerzőtárs. Így aztán a két előadás valamivel több mint öt órájában nincs egy fél percnyi üresjárat sem, folyamatosan egymást váltják az újabb és újabb, sosem erőltetett, sőt mindig izgalmas konfliktusok, amelyekben jól elfér néhány nem érzelgős, inkább tényleg sokat mondó érzelmes jelenet apa-fiú, férj-feleség és igaz baráti kapcsolatokról. Mesteri, ahogy a később majd fontos jelentést kapó részek úgy simulnak bele a cselekménybe, hogy először senkinek ne tűnjenek fel, de még az olyan apróságok is észrevétlenül, sőt akár viccesen vannak megoldva, mint a kötelező magyarázatok azok számára, akik nem a Harry Potter-kötetekkel a kezükben vészelték át a kétezres éveket.

És a történet maga is remek, ahogy azt már a könyvet olvasva is tudni lehetett. Sőt, az akciódús, élő színház varázsa miatt az előadásban még azok az elemei is sokkal kevésbé feltűnőek, amelyek zavaróak lehettek a szövegben, hiszen azért olvasás közben nyilván több idő van dramaturgiai csalásokon puffogni, vagy előre kitalálni a fő probléma megoldását, mint – jó esetben – leesett állal bámulva a színpadot. Pláne, mivel az előadás nemcsak azért visz magával, mert jól van megírva, hanem azért is, mert jók a jellemek, a problémák valódiak, még a varázsvilág ellenére is életszerűek, a poénok pedig mindig ülnek.

És még jó színészek is akadnak a szöveget persze remek színészi technikával, de különösebb átélés nélkül felmondó többség mellett. Például a Scorpius Malfoyt játszó Samuel Blenkin, aki úgy ötvözi a Monty Python tagjai, Mr. Bean és egy jó színész mozgáskultúráját és beszédmódját, hogy az egyszerre legyen baromi szórakoztató és komolyan vehető, de még lélekrajzra alkalmas is. És ilyen Annabel Baldwin, aki a cselekmény és a főbb konfliktusok beindításáért felelős Delphi Diggoryt – az eredeti sorozatban, a Trimágus Tusán értelmetlenül meggyilkolt Cedric Diggory rokonát – játssza, és aki egész lenyűgözően tud punkosan pörgős, kamaszosan kajla, vészjóslóan erélyes és megtörten érzelmes lenni, mindezt folyamatosan váltogatva. De emlékezetes a Hermionét játszó Rakie Ayola alkatából nem következő robusztussága, karakterének alapvető kedvességével érdekes feszültséget létrehozó nyersessége.

Persze abban, hogy a többiek inkább csak interpretálói, és nem feltétlenül átélői a szerepüknek, annak is szerepe lehet, hogy a produkció egyszerűen áttelepítette New Yorkba, az ottani bemutató stábjába az eredeti szereposztás legtöbb tagját, akarva-akaratlanul azt a benyomást keltve, hogy azért a Broadway-bemutató mégiscsak fontosabb, mint a továbbjátszás a West Enden, így a mostani színészek már egy olajozottan működő előadásba csöppentek bele utólag, ami főszereplőkként azért nem egy egyszerű feladat. Ettől függetlenül azért egy kicsit szomorú, hogy a teátrális túljátszottság megöl valamennyit az utolsó előtti, a legmegrázóbb, legbrutálisabb, leginkább letaglózó jelenet hatásából – de azért így is marad annyi, hogy

igazi drámai, vagy akár katartikus pillanat születhessen meg.

A londoni Palace Theater produkciójába valószínűleg esze ágában sem lenne belekötni senkinek, aki egyszerűen csak beesik az új Harry Potterre, mint bármilyen más előadásra a világ bármilyen más színházában, minden különösebb várakozás nélkül, mivel az átlagosnál látványosabb és nagyobb szabású bemutatóról van szó. Kár, hogy ilyen ember valószínűleg nem létezik a föld kerekén. Így tulajdonképpen a címmel ellentétben maga Harry Potter válik az elátkozott gyermekké, de az átkot nem Voldemort, hanem a körülmények által akarva-akaratlanul az egekbe srófolt elvárások mondják ki rá.

Ne maradjon le semmiről!