Eufrozina, Kende
4 °C
15 °C

Azt hittem, könnyű lesz Londonban, de teljesen elszámoltam magam

Interjú Magyar Éva angliai magyar színésszel

GettyImages-539780800
2018.06.18. 21:43

Magyarországon járt színművészetire, az iskolában nem is tanult angolul, pár éve mégis főszerepet játszott a londoni Nemzeti Színházban, ahol világsztárok dicsérték a játékát, de szerepelt hollywoodi blockbusterben, az X-Men: Az elsőkben is. Magyar Éva azt mondja, ahogy külföldön egyre több sikerélménye volt, úgy támogatták itthon egyre kevésbé, úgyhogy majdnem egy évtizede összecsomagolta mindenét, amije volt, és Londonba költözött. Azt remélte, minden könnyen fog menni, de tévedett. Büszke rá, hogy soha el nem fogadott magyar színészként elérte, amit elért, de haragot nem érez a hazája iránt.

Magyar Éva pár éve itthon játszotta Marlene című monodrámáját, ami egy kivándorló színészről – a felszínen Marlene Dietrich-ről – szólt, de a magyar közönség pár hónapja is láthatta, amikor az Urániában vetítették felvételről a londoni Nemzeti Színház Hedda Gablerét, amelyben Bertét játszotta. Legutóbbi szerepe a Bristol Old Vic és a manchesteri Royal Exchange Theatre koprodukciójában készült Cseresznyéskertben volt: ő játszotta Sarlotta Ivanovnát. Mi Manchesterben néztük meg az előadást, és utána ültünk le beszélgetni a színésznővel.

Itthon leginkább a Sámánszínház nevű, sehová be nem sorolható társulatával volt ismert. Hogy emlékszik ennyi idő után a reakciókra?

Amikor először elmondtam valakinek a Színházi Intézetben, hogy szeretnék egy olyan társulatot alapítani, ami se ez, se az: se nem színház, se nem tánc, se nem akrobatika, se nem mozgásszínház, az illető csak nézett rám, és azt kérdezte:

Ugye te mostanában szültél? És ez olyan szülés utáni becsavarodás?”

De nem az volt. A Sámánszínházat itthon mindig ki lehetett rakni a pénzosztásokból, mondván, ez nem abba a kategóriába tartozik, de külföldön pont ez volt az előnye: azért adtak díjakat Lengyelországtól Amerikáig, mert azt mondták, ilyen ötvözetet még nem láttak. Minél több sikerem volt külföldön, itthon annál kevesebb volt a támogatás. Elismerés zéró, egy színházi kritikus nem volt, akit el tudtam volna hívni valamelyik előadásra, egy idő után szenvedés volt az egész.

Hogy jutott el a társulat megalapításáig?

A színművészeti főiskolára harmadszorra vettek fel. Az előtt voltam takarító a Vígszínházban, voltam stúdiós a Nemzeti Színházban, és pár hónapig a Rock Színházban is játszottam. A főiskolán prózai szakra jelentkeztem, de átküldtek a zenés osztályba mert nagyon jól táncoltam, tornáztam és balettoztam, és azt gondolták, az ott hasznos lesz. De amit akkor a musical és az operett jelentett Magyarországon, az engem nem nagyon érdekelt, de jobb volt bent lenni a főiskolán, mint nem. Valahogy eltelt az a három év; nem mondom, hogy sokat tanultunk, de sokat buliztunk. Utána a nyíregyházi színházhoz kerültem, de még korábban, a főiskolán látott Pogány Judit és Bezerédi Zoltán: áthívtak Kaposvárra, Bezerédi első rendezésébe, a 3:1 a szerelem javára című operettbe.

Kaposvár volt akkoriban a number one: Kulka János, Csákányi Eszter, Ascher Tamás, Jordán Tamás, Lukáts Andor, Molnár Piroska, Koltai Robi, Pogány Judit – mindenki ott játszott. Két évig nagyon jól éreztem magam, de a harmadik már nehézkes volt. Mindig az volt a baj velem, hogy nagyon sokféle dolgot akartam csinálni, nem tudtam beilleszkedni, nem voltam jó a „melyik klikkbe tartozom, hol építek kapcsolatot, kivel vagyok jóban”-játszmában. Mindenkivel jóban voltam Kaposváron, de senkivel nem eléggé.

Miután eljöttem, teljesen véletlenül összeismerkedtem valakivel, aki főszereplőt keresett egy amerikai, kis költségvetésű filmbe, és engem választott. The Understudy, ez volt a címe. Három-négy hónapig tartott a forgatás San Franciscóban. Utána dolgoztam Bozsik Yvette-tel, együtt készítettük el az első előadását, aztán megszületett a lányom, majd jött a Sámánszínház.

A Sámánszínház miatt kapta meg az első szerepeit külföldi színházakban?

A Sámánszínház úgy tíz éven keresztül nagyon sikeres volt, és többször előfordult, hogy látott egy-egy külföldi vendégelőadásban valaki, aki aztán meghívott egy-egy előadásba vendégnek. Az első ilyen szerep a Trisztán és Izolda Izoldája volt: ezt vidéken, egy kis társulattal csináltuk meg, de olyan sikeres lett, hogy a londoni Nemzeti Színház megvette.

Így 2005-ben egy abszolút főszerepet játszhattam az itteni Nemzetiben.

Ez után kezdtek el hívogatni, de a Sámánszínház még létezett, én is Magyarországon laktam, a lányom is ott élt még. De otthon már egyre kevesebb munkám volt, mert megint probléma volt, hogy nem tartoztam semmilyen fészekbe, semmilyen klikkbe.

Amikor a lányom 16 éves lett, egy szép napon azt mondta: „Mama, azt hiszem, én már mindent megkaptam ettől az országtól, szeretnék külföldön tanulni.” Sokszor velem jött ő is külföldre, és tetszett neki; úgy érezte, itt jellemzőbb, hogy mindenki meghallgatja egymást és közösen döntenek, mint hogy felülről kiabálják le a fejedet. Úgyhogy összebatyuztuk azt a keveset, amink volt, és kijöttünk Londonba.

És olyan volt megérkezni Londonba, mint amire számítottak?

Addigra már dolgoztam öt-hat itteni rendezővel, szeretett is mindenki, úgyhogy arra számítottam, majd ezen elindulunk valahogy. De teljesen elszámoltam magam. Valószínűleg egyszerűbb lett volna minden, ha a Trisztán és Izolda idején fogom a cókmókomat, és kijövök. Az időzítés fontos: amíg a londoni Nemzeti színpadán állsz, mindenki akar téged, de aztán egy-két hónap alatt elfelejtenek. De a lányom akkor még csak kiskamasz volt, nem akartam kiszakítani a baráti köréből, így még évekig nem költöztem Angliába, csak évente egy-egy előadásban vettem részt. Valószínűleg sokkal jobban beindult volna a karrierem, ha rögtön jövök, de a lányom boldogsága sokkal fontosabb volt, mert az az én boldogságom is volt.

Amikor az ember vendégművész, addig mindent megoldanak neki a szállástól a lakáson át a munkáig, de abban a pillanatban, hogy oda is költözik, mindent neki kell intéznie, és nincs a háta mögött semmi, se egy bankszámla, se egy támogató, se egy lakás. Hirtelen iszonyú nehézségeikkel találtam magam szembe, de a lányomat felvették egy nagyon jó iskolába. Számítottam rá, hogy pár hónap múlva azt mondja, mégsem – de nem mondta. Ő is nagyon harcos típus, és én is:

végigcsináltuk azt a két évet egy nagyon pici lakásban, az egyikünk aludt az ágyon, a másikunk a földön.

És közben azt sem tudtam, hogy ha a színész elér egy bizonyos kort, és nem férfi, akkor elfogynak a szerepek – ez nemzetközi probléma, nem angol. Ebbe soha nem gondoltam bele; 42 évesen játszottam szerelmes nőt a londoni Nemzetiben, nem volt benne a fejemben, hogy három-négy évvel később ez probléma lesz. De probléma volt.

Úgyhogy mindenfélébe belecsaptam, rendeztem, koreografáltam, tanítottam, hogy ki tudjuk fizetni a lakás bérleti díját, Magyarországon is mindent el kellett adnom. De valahogy kihúztuk a lányommal, néha babon és pirítóson. Ő közben elvégezte az egyetemet, és nagyon jól van. Örülök, hogy belevágtunk. Színésznőként csak most, két-három éve kezdődött el az itteni életem.

EVA MAGYAR - Showreel - 2018 from Tom Keeling on Vimeo.

Arra nem gondolt, hogy Magyarországon színházról színházról szerződjön Kaposvár után is, hogy megtalálja, ahol nyugdíjig játszhat?

Kaposvár nagyon-nagyon jó színház volt, nehéz lett volna onnan bárhová elmenni. Vidéken nem volt még egy ilyen jó színház, Budapestre pedig nem volt esélyem.

Miért?

Mert musical szakra jártam, és az olyan volt, mint a fekete bárányok csapata. Épp a napokban találkoztam egy filmrendezővel, aki ugyanakkor járt a főiskolára: elmondta, hogy akkoriban nem is gondolkodtak azon, hogy musicaleseket hívjanak a vizsgafilmjeikbe. És nem is ismert egyik budapesti színházigazgató sem, nem nőttem fel egyikük fészkében sem. Nem volt rá esélyem. Ráadásul Kaposvár után az amerikai film miatt kinyílt a világ; úgy gondoltam, olyan sok minden lehetséges, és én mindent ki is akarok próbálni.

A Sámánszínházzal a végére havonta kétszer-háromszor tudtunk játszani itthon, miközben Amerikában vagy Egyiptomban szétszedtek minket. Egyáltalán nem arról van szó, hogy emiatt haragot vagy sértettséget éreztem volna, hanem egyszerűen azt gondoltam, ha Angliában havonta ezer, itthon pedig ötven ember nézi meg az előadásaimat, és én az embereket akarom szolgálni, akkor nem viselkedek negatívan a hazámmal szemben, ha nem azt tartom a legfontosabbnak, hogy a határ melyik oldalán játszom, hanem azt, hogy továbbadjam, amit tudok, ami nekem megadatott. Ha nem Magyarországon, akkor ott, ahol erre szükség van.

Milyen érzés volt főszerepet játszani a londoni Nemzeti Színházban?

A londoni Nemzeti Színházban játszani minden színész álma. Angliában az a szokás, hogy mindenki, aki az adott produkcióban dolgozni fog, az első napon körbeáll egy nagy próbateremben, és bemutatkozik.

Emlékszem, akkor úgy éreztem, el fogok ájulni, nem leszek képes elmondani a nevemet és hogy mit játszom. Erről a szintről kellett feltornáznom magam odáig, hogy ne aggódjak, ha a világ leghíresebb színészei, vagy a világ legbefolyásosabb rendezői, producerei jönnek el megnézni az előadást.

A Nationalben sosem tudhatod, ki ül a nézőtéren: Mike Leigh filmrendező például egy kedd délután jött el. Azóta is jóban vagyunk. De nekem csak arra szabad koncentrálnom, hogy mindent elmondjak, eljátsszak, minden érzést megtaláljak. Volt az előadás vége felé egy olyan erős drámai jelenetem, amit ha jól csináltam, akkor a 450 nézőből 440 sírt. Nagyon kellett figyelnem, hogy száz százalékos teljesítményt nyújtsak.

A mai napig vannak, akik megállítanak az utcán, hogy láttak a Trisztán és Izoldában, és életre szóló élmény volt, megváltoztatta az életüket, és hasonlók. Itt Manchesterben is volt, aki azt mondta, azért jött el megnézni a Cseresznyéskertet, mert látott Izoldaként. Hihetetlenül jó érzés volt részt venni abban az előadásban, főleg úgy, hogy egy olyan Magyarországról jöttem el, ahol nem fogadtak el sem emberként, sem művészként.

Volt önben dac?

Persze, volt, és öröm is. De harag nem. Pár éve, amikor Budapesten játszottam a Marlene című monodrámát, hatalmas örömet okozott, hogy iszonyú nagy volt az érdeklődés és a siker is. Akkor egy kicsit úgy éreztem: na jó, most ki vagyunk békülve, most egálban vagyunk.

Kicsit, mint amikor az anyukád végre megsimogatja a buksidat, hogy na, jól van, jól van.

Magyarország mindig nagyon fontos volt nekem, és mindig egy seb volt, hogy ott nem fogadtak el. Ez, azt hiszem, begyógyult a Marlenével.

Hogy érti, hogy nem fogadták el?

A magyarországi pályámra visszagondolva mindig az olyan sztorik jutnak eszembe, mint amikor a diploma után elhívott kávézni egy budapesti színház főrendezője, és ezt mondta: „Éva, ezt senki nem fogja megmondani magának, de ezzel az orral, ami magának van, soha nem lesz magából színésznő. Amíg nem operáltatja meg, addig semmi esélye.” És hetente volt valami ilyen lehúzó, megalázó helyzet. Ez nem nekem való. Van, akinek ez jót tesz, és ettől tud fejlődni. Nekem nem tesz jót. Nekem az tesz jót, ha azt mondják: olyan vagy, amilyen vagy, nem érdekel, kik az ismerőseid, csak lássuk, mit tudsz produkálni.

Ha egy történést úgy képzelünk el, mint egy dobozt, aminek az egyik felén vannak a negatívumok, a másikon a pozitívumok, akkor azt Magyarországon sosem középen fogják meg, hanem a negatív részén. És ez nagyon lehúz, nagyon fáraszt. És persze, lehet röhögni azon, hogy Angliában, amikor éppen elszúrtál valamit, mindig azt mondják, hogy „Ez elég jó kiindulásnak, mi a következő lépés?” De ettől még úgyis tudod, hogy elszúrtad, csak nem tesz tönkre, hanem azt gondolod: jó, akkor megpróbálom még egyszer. Azt hiszem, azért is mentem bele, hogy költözzünk külföldre, mert a külföldi próbafolyamatok alatt megszoktam ezt a hozzáállást.

Hogyan tanulta meg megfelelő szinten a nyelvet? Sokszor hallottam már, hogy egy magyar soha nem tanulhat meg úgy angolul, hogy azzal igazán jól elboldogulhasson színészként.

Ez nem így van, csak sok munka, munka, munka és gyakorlás kell hozzá. Ha behívnak egy meghallgatásra, a mai napig szóról szóra szétszedegetem a szövegben a hangzókat, néha még a Google Translate-ben is meghallgatom, hogyan olvassa fel a gép a szavakat. De ez sokszor nem fontos: a Cseresznyéskertben a karakterem, Sarlotta Ivanovna nem onnan jött, ahonnan a többiek, nála elmegy egy furcsa beszéd, de sokszor például orosz vagy német akcentust kérnek a filmekben.

Korábban is jól beszélt angolul?

Nem. Az iskolában oroszt és franciát tanultam, az úton ragadt rám a túlélő-angol.

Érte valaha bármilyen hátrány Angliában azért, mert bevándorló? Volt, hogy egy meghallgatáson olyasmit mondtak, hogy ott ül a négy angol meg az a keleti csaj?

Egy meghallgatásra eleve el se jutsz, ha nem kimondottan külföldit keresnek.

Máskülönben nekem szerencsém van, mert egy olyan elfogadó közegben élek, ahol az ilyesmi nem merül fel. Volt ugyan, hogy az egyik színész felesége azt mondta, minek egy külföldit hozni ebbe az előadásba, de a bemutató után azt mondta, jó, most már érti: mert olyan kultúrát, olyan mozgást hozok be, úgy tudom elmondani, eljátszani a szövegemet, ahogyan egy angol nem tudná. Nem azért, mert nem jó, hanem mert amit én hozok, az gazdagítja az előadást.

De az nincs benne a pakliban, hogy egy „átlagos” szerepre hívják? Olyanba, amihez se más kultúrkör, se akcentus nem illik?

Próbálom azt képviselni, hogy ha már „londoni beszédről” beszélünk, abba férjen bele a magyar vagy a lengyel akcentus is – mi is londoniak vagyunk. Rengeteg az első vagy második generációs bevándorló, így itt az akcentus miatt nem azt kérdezik, külföldi vagy-e, hanem hogy honnan jöttél. Itt ez már nem okoz problémát, mert már megszokták.

De ha én kapnám a főszerepet egy előadásban, akkor mindenki más beszédét hozzám kéne igazítani, hacsak nem olyan darabról van szó, ahol ez nem számít. Például a londoni Nemzeti Hedda Gablerében Berte, az én szerepem nem volt külföldire írva, a meghallgatáson még voltak angol színésznők is, de a rendező azt gondolta, érdekes lesz így.

Van, hogy úgy érzi, beskatulyázzák a kelet-európai térségből érkező, vagy ilyen múltat hordozó szerepekbe?

Ez nem beskatulyázás – én ez vagyok, erre használnak. De ezt próbálom tágítgatni. Ahogy már mondtam, csak két éve kezdett igazán beindulni a pályám, azért is, mert a lányom korábban egyetemre járt, így nem nagyon mertem bátran válogatni a szerepek között. Az volt a fontos, hogy reggeltől estig színpadon legyek vagy tanítsak, és ki tudjam fizetni a lakbért, nem pedig az, hogy hol tartok művészileg. Ha három-négy hónapig nem vagy szabad, mert egy darabban játszol, hogy ki tudd fizetni a számlákat, akkor nem tudsz filmezni. Most már kicsit lazább vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit vállalok és mit nem, így talán nyitnom is sikerül.

Hogyan került – a társulat történetében első magyarként – a Royal Shakespeare Company színészei közé?

Csak ugyanazt tudom mondani: rengeteg munkával. És azért ismételgetem ezt, mert Magyarországon sokszor szembesülök olyan kérdésekkel, mint hogy „Neked még meghallgatásokra kell menned? Nem elég, amit eddig elértél?” Persze, elértem ezt meg azt, de itt van még tízezer fantasztikus színész. Itt nincs arról szó, hogy aki elvégezte a színművészetit, az onnantól színész, és adjanak neki szerepeket. Itt mindenki másfél órával az előadás kezdete előtt érkezik a színházba, és bemelegíti a hangját, a testét, készül az előadásra. A színész mindennap tréningezi magát ezzel, plusz még más mozgáskultúrák vagy épp az éneklés tanulásával. Ez a szakma itt soha véget nem érő tanulási folyamat.

Nem megalázó, ha egy szerepet nem kapsz meg, vagy ha dolgoznod kell azért, hogy megkapd. Nem megalázó, ha nem kapod meg a szerepet akkor sem, ha rászántál három-négy napot, hogy megtanulj miatta egy akcentust. Gondoljon bele, milyen sok munka kell ahhoz a heti egy meghallgatáshoz, amit megkapok. És aki ezt a munkát elvégzi, az előrébb jut. Ennyire egyszerű.

Nagy-Britanniában létezik másmilyen színészi „életpályamodell”, mint előadásról előadásra meghallgatásra járni és szerződni?

Nem. A Royal Shakespeare Company-ban talán van olyan, hogy valaki három évre szerződhet. De társulat nincs, aminek a hátránya az, hogy nincs körülötted egy biztonságos csoport, az előnye pedig az, hogy mindig másokkal dolgozhatsz, ami inspiráló.

Biztonságban érzi magát egzisztenciálisan?

Egzisztenciálisan egyáltalán nem érzem magam biztonságban, ahogyan egy színész sem ebben az országban – illetve persze van 1-2 százalék, akik jól futnak. De abban a pillanatban, hogy nem dolgozol színészként, azonnal találhatsz magadnak más munkát. Az én esetem kicsit nehezebb, mert ötven fölött már nem szívesen állsz be kávét felszolgálni, de én taníthatok, koreografálhatok. Sokan vannak, akik két munka között valami mást csinálnak. Van olyan színészismerősöm, aki az orvosi egyetemen végzett, és amikor nem játszik színpadon, orvosként dolgozik. Az éhenhalástól nem kell félni, de művészileg az ember állandóan a kihívásra vár.

Művészileg elégedett a helyzetével?

Abszolút. Nagyon őszintén mondom, hogy egyáltalán nem érdekel, kikerülök-e a Hello magazin címlapjára, vagy mennyire leszek híres. Lehetett volna nyomulni, lehetett volna barátkozni, premierekre járni, olyan boyfriendet szerezni. De nem érdekelt ennyire. Az a fontos, hogy amikor a reggel felkelek, azt érezzem, „ezt jól csináltuk tegnap, és ma még jobb lesz”.

Iszonyatosan büszke vagyok arra, hogy Magyarországról, egy szegény és kapcsolatok nélküli családból, teljes mértékben a magam erejéből eljutottam idáig, és hogy amim van, azt saját magam építettem. Ez nagyon jó érzés.

Tudom, hogy a holnapom attól függ, hogy mim van – és amim van, az itt van a fejemben és a testemben. Ebből élek.

Nem is vágyik arra, hogy nagyobb szerepeket kapjon?

Nem tudom. Lehet, hogy jobb nagyobb szerepeket játszani, mert nagyobb kihívás, de ezzel is ugyanolyan boldog vagyok. A Cseresznyéskert csapata nagyon helyes, jól elvagyunk, jó volt a munkafolyamat, boldoggá tett, és sokat tanultam belőle. Nem hiányzik, hogy száz mondattal többet mondjak el esténként. Most ebbe a szerepbe teszem bele az életemet.

Hollywoodi produkciókban is játszott: 2011-ben az X-Men: Az elsőkben, idén pedig J. J. Abrams (Star Wars – Az ébredő erő) produkciós cégének filmsorozata, a Cloverfield következő részében, az Overlordban szerepel majd. Ezeket a szerepeket is pont ugyanolyan meghallgatásokon kapta meg, mint bármelyik másikat?

Nincs semmilyen titkos út. Az X-Men: Az elsőknek az volt a „titkos útja”, hogy amikor megérkeztem Londonba, egyetlen egy casting directort ismertem Angliában, úgyhogy írtam neki egy képeslapot, hogy ideköltöztünk. Ő pedig épp a forgatókönyvet olvasta, és jegyzetelt, hogy milyen szerepek vannak benne. Azt mesélte, amikor megkapta a képeslapot, épp egy külföldi női szerepnél volt nyitva a forgatókönyv. Azt mondta, hát akkor hívjuk az Évát! De sok színészt hívtak a szerepre is, nem kaptam meg azonnal, de a lehetőség így jött. Kétszer hívtak vissza, és amikor már a teljes stábbal kellett találkoznom, megjelent az ablakom alatt egy ezüst Mercedes. Akkor négyszer négy méteren laktunk, a kukák mellett volt a bejárat. Nézegettem ki az iszonyú pici ablakon, hogy lássam, amikor jön a sofőr, és nehogy bejöjjön, és meglássa, hol lakunk. Alig mertem beszállni a gyönyörűen felöltözött sofőr mellé. Amikor elmondtam, hogy ez lehet az első ilyen szerepem, azt ismételgette, ő érzi, hogy meg fogom kapni.

A Pinewood stúdióban aztán mindent teljes titokban tartottak, mindig csak annyit mondtak el előre, merre menjek, mit csináljak. Az első sminkpróbán bevittek egy terembe, és ott ült tőlem annyira, mint most maga, Michael Fassbender, mellette meg olyan szupersztárok, mint Kevin Bacon. Én meg azt mondogattam magamban: „Csak most ne ájuljak el! Csak most tudjak megszólalni!”

Michael Fassbender kedvesen köszöntött, és közölte: „Remélem, te fogod játszani az anyukámat!” Hát én is reméltem. Én azt sem tudtam, kik szerepelnek majd a filmben, kivel lesz jelenetem, nem árultak el semmit, csak annyit, hogy ez egy kis szerep. Körbenéztem a szobában, ahol kint volt minden szereplő fényképe, és azt mondtam a casting directornak, a sok amerikai sztár közül a legjobban Kevin Baconnel szeretnék együtt játszani. Mire átlapozta a könyvet, és azt mondta: „Pont vele van közös jeleneted.” (Magyar játszotta a fiatal Magneto édesanyját, Edie Lehnsherrt a film haláltáboros jeleneteiben - a szerk.)

A második forgatási napon vettük fel azt a jelenetet, amikor lelőttek, és el kellett esnem, de azt mondták, nehogy én essek, azt majd a kaszkadőr megcsinálja. Mondtam, hogy majd én megcsinálom, van tapasztalatom mozgásban. És a rendező be is rohant utána, hogy ilyen jó esést még nem is látott, Kevin Bacon pedig megkérdezte: „Ugye te táncos vagy? Színész nem tud így az arcára esni.” És meg is hívott oda, ahol a sztárok ültek – mert persze szigorúan el voltunk különítve –, és alaposan kikérdezett. Én kevesebbet kérdeztem az ő életéről, mint ő az enyémről.

És amikor az utolsó nap elváltunk, azt mondta: „Te meg fogod csinálni, benned van valami.” Mondom, hát, jól van, ha Kevin Bacon mondja!

És az Overlord?

A forgatás alatt kétszer találkoztam a rendezővel, Julius Avery-vel. Érdekes volt egy nagy maszkban forgatni; a producerekkel is emiatt találkoztam. Úgy jöttek oda hozzám, mint két kisfiú, akik extra cukorkát kérnek anyukától: nem lehetne-e, hogy ne csak az arcomat, de a szememet is letakarják. Mondtam, hogy oké, de csak mielőtt bemegyek, azért ne egész nap legyek vak.

Szeretne befutni Hollywoodban?

Persze, miért ne? Nem tudom, mikor és hogyan, és nem leszek szomorú, ha nem történik meg, de miért ne?

Ha egyszerre kapna egy nem rossz ajánlatot Hollywoodból, és egy fantasztikusat a londoni Nemzeti Színháztól, melyiket választaná?

Attól függ, mit ajánlanának itt, és mit ott, mennyi idő, mennyi pénz, kivel dolgoznék. Nem tudom megmondani.

Van még visszaút Magyarországra? És ha van, elképzelhetőnek tartja, hogy visszatérjen?

Magyarországon nőttem fel, magyar vagyok, mindig is magyar leszek, nagyon szeretem az országot és a kultúráját, hiányzik a nyelv. Nem haragszom senkire és semmire. De ez volt az én utam. Szívesen járok vissza, nagyon szívesen dolgoznék magyar filmben, bár még egyszer se hívtak, de majd egyszer biztos lesz valaki, akinek olyan kell, amilyen én vagyok. De ha nem, abba se halok bele.

A londoni Nemzeti Hedda Gablerét – amelyben ön játszotta Bertét – nemrég telt házzal mutatta be Budapesten az Uránia felvételről. Ez milyen érzés volt? Érzett bármiféle elégtételt?

Szívesen mentem volna beszélgetni a vetítés után, de dolgoztam. Örültem neki, de nem hazudok, amikor azt mondom, hogy semmiféle elégtételről nincs szó. Nekem az a dolgom Magyarország felé, hogy azt mondjam, nem muszáj behúznod a füled-farkad, nem muszáj beilleszkedned, csak arra figyelj, hogy te mire vágysz, mert lehetséges. Én negyvenkilenc évesen jöttem el Magyarországról – ez is lehetséges. Bármit lehet, csak dolgozni kell rajta.

Nem az az üzenetem, hogy bi-bi-bí, megcsináltam, hanem az, hogy tessék kiállni magatokért, menjetek ellene annak, ami nem tetszik. Ha én meg tudtam csinálni, más is meg tudja.

Borítókép: Magyar Éva a Ramayana című előadásban. Fotó: Robbie Jack / Getty Images Hungary.

Ne maradjon le semmiről!