Lenke
17 °C
29 °C
Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Ha ilyen egy milliárdokkal megtámogatott erőfitogtatás, ám legyen

GettyImages-489408009
2018.06.24. 11:49

Hogyan mutassa meg egy ország, hogy igenis komolyan kell őket venni? Hogyan emelkedjen a többiek fölé? Az olyan válaszok adják magukat, hogy pénzzel, diplomáciai fogásokkal, kereskedelemmel. De azon azért meglepődik az ember, ha a válaszok között ott van az is: 

hát azzal, hogy öljünk egy rakás pénzt az oktatásba és a kultúrába.

Pedig nem kéne meglepődni rajta, mert az egyik a jövő záloga, a másik meg a jelené, legalábbis ha egy nemzet kevésbé kézzel fogható összetartó, önmeghatározó erejére gondolunk.

És mindezt egy olyan arab ország bizonyítja, amelyik a legtöbb társadalmi mutató – mint a szabadság-, a demokrácia- vagy a sajtószabadság-index – miatt nem lehet épp büszke magára. Lehetne mondani, hogy az egyetlen fontos számot egy másik mutató rejti: az egy főre jutó GDP-é, amelyben Katar toronymagasan vezeti a listát a világ összes állama előtt. És elvitathatatlan tény, hogy a pénznek is hatalmas szerepe van abban, ha egy országban ilyen ügyekre is jut pénz, de az is, hogy egy dolog ennél is fontosabb: a szándék. És Katarban járva egyértelmű, hogy ott ebből is ugyanannyi van, mint pénzből. Márpedig abból rengeteg van.

Katar ellen épp egy éve hirdetett totális blokádot az Arab-öböl több országa, köztük az egyetlen szárazföldi szomszéd, Szaúd-Arábia is, megszakítva az országgal minden diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot, de még az utakat és a légteret is lezárva előttük; erről részletesen a blokád kihirdetésekor ebben a cikkben, majd az egyéves évforduló kapcsán ebben a cikkben írtunk.

Az azóta eltelt időben pedig a kis ország hihetetlen mennyiségű pénzt ölt abba is, hogy megmutassa a világnak az összes eredményüket és erősségüket, és elterelje a figyelmet a kevésbé fényes dolgokról.

És megmutassák, hogy ha a világ most épp leginkább ezzel foglalkozik is, az őrületes stadionépítések mellett másra is odafigyelnek. Katar egy korrupciós botrányokkal teli folyamat során megkapta a 2022-es focivébé rendezési jogát, javában épülnek a légkondicionált luxusstadionok – volt is rengeteg botrány abból, hogy milyen iszonyatos munkakörülmények között kezdődtek az építkezések, és milyen sok munkás vesztette életét –, és épül az egész ország is: nemcsak új épületekre kell gondolni, de akár mesterséges félszigetekre is, vagy épp Doha legszebb utcájára, a patkó alakú Corniche sétányra a város központjánál elterülő öböl partján, amelyen most épp csak egy szűk sávon lehet végigsétálni, mert készül az új díszburkolat. És eközben kiépült egy megdöbbentően impozáns kulturális és oktatási főváros is; a kulturális minisztérium képviselője a több országból meghívott újságíróknak nyilatkozva azt mondja, bár tény, hogy a focivébé mérföldkő az ország fejlődésében, a kulturális és oktatási szférát már jóval korábban elkezdték felturbózni.

És ettől Katarról nagyon furcsa, ambivalens kép rajzolódik ki nyugatról nézve.

Mert az egyszerű adatok és tények alapján érthető, miért van az emírség a demokrácia-index alapján a 133. helyen a világ országai közül, Kongó és Ruanda között: részben a saría a törvénykezés alapja, az országot kritizáló újságírók börtönbe zárhatóak, a házasságtörést vagy a blaszfémiát szigorúan büntetik, és így tovább. Ráadásul az emberi jogok – finoman szólva – laza kezelése nemcsak körülménye, de feltétele is volt a gazdasági fejlődésnek. Most viszont az utóbbi években – talán nem függetlenül attól, hogy az apró, Perzsa-öbölbeli ország diplomáciailag is egyre inkább távolodik az Öböl-menti arab országok többségétől – mintha mégis egy óvatos „nyugatos” fordulat lenne folyamatban.

A nők itt kaptak először választójogot az öbölben, van női bíró az országban, és a világ átlagánál magasabb a nők munkahelyi foglalkoztatottsága (51%), ahogy az arc vagy a haj elfedése sem kötelező számukra, legfeljebb a „szerény” öltözködés, a váll és a térd fölötti részek eltakarása – de a turistákat vagy bevándorlókat akkor sem éri atrocitás, ha nem tesznek így, és sokan nem is tesznek így. Ottjártamkor a nyilván nyugati turistákra is szakosodott hotelben egy meghívott női DJ gyakorlatilag melltartóban zenélt egész este, egy meleg férfiismerősöm pedig arról számolt be, hogy a szállodai recepciós nemhogy nem akadt fenn azon, ugyan miért akarnak kettesben egy szobában aludni egy másik férfival, de készségesen felajánlotta, hogy rendelkezésre áll nagyobb franciaággyal rendelkező szoba is.

Az egyetemeken tanulók csaknem kétharmada nő, sőt a Qatar Foundation nevű, oktatással foglalkozó szervezet képviselője szerint a világon itt a legmagasabb a 25 évnél idősebb, legalább BA-diplomával rendelkező nők aránya, és az egyetemről szóló prezentációnak egyik legfontosabb része az e miatt érzett büszkeség.

Az építkezéseken a kezdeti borzasztó munkakörülményeken a nemzetközi nyomás hatására rengeteget változtattak, 2017-ben a Human Rights Watch már szinte bezzegországként hivatkozott Katarra a reformok miatt. Az oktatással is így volt ez: az ország nagyon rosszul szerepelt a PISA-teszten, úgyhogy az uralkodó eldöntötte, reformra van szükség, és azóta be is indult a fejlődés. Ami nem is csoda, az olyan kezdeményezésekkel, mint a Qatar Foundation: meghívtak az országba húsz jó nevű egyetemet Amerikától Kanadán át Európáig, és ezek az intézmények itt is kampuszokat nyitottak, kölcsönadva a tanáraikat is, és ugyanazt oktatják, mint otthon, ráadásul Everette E. Dennis, az amerikai Northwestern University – a világ 21. legjobb egyeteme – dékánja szerint senki nem szól bele abba, hogy mit és hogyan tanítsanak. Pedig ő is azt mondja: amikor – az eredeti tervei szerint csak egy félévre – az országba utazott tanítani, természetesen arra számított, hogy szembe kell néznie a cenzúrával, és maga is meglepődött, hogy nem tapasztalt ilyet.

A hallgatók pedig pontosan ugyanolyan diplomát kapnak ezeken az egyetemeken, mint az anyaországbeli hallgatók, ráadásul így, mivel az összes kampusz kis területen belül helyezkedik el, az amerikai egyetem diákja áthallgathat a párizsi egyetem órájára. A Qatar Foundation független a kormánytól. És mindebből úgy tűnik, az emírség épp olyan jól tudja, hogy a jó oktatás nélkül teljesen esélytelen bármiféle fejlődést várni, mint egy demokrácia vezetői. Mint bizonyos demokráciák vezetői, pontosabban.

És közben tényleg mintha két síkon zajlanának a dolgok, vagy legalábbis furcsa egy nem a demokratikus erényeiről híres országban azt látni, hogy a frissen nyitott, hipermodern Nemzeti Könyvtár konferenciatermének első előadása a fake news veszélyeiről szólt, és a tévé is közvetítette a telt házas összejövetelt. Vagy hogy a Qatar Foundation vitaversenyt rendez, remek hazai eredményekkel, mondván, 

fejleszteni kell a kritikus gondolkodást. 

Vagy hogy a Northwestern University-n vígan működik a gender studies szak, hallgatók a vendégmunkásokról készítenek nemzetközi fesztiválokra kiküldött filmet. Vagy hogy az Iszlám Művészet Múzeumának következő, nagyszabású tárlata Szíriáról fog szólni, 3D-s hologramokkal hívva fel a figyelmet a közelmúltban elpusztított értékekre – még akkor is, ha az igazgatónő, Nasszer Al Nasszr sejka az Index kérdésére azt is feleli, abszolút nem politikáról van szó. Vagy hogy a Perzsa-öbölben először itt, az egykori tűzoltóállomásból átalakított Fire Station Museumban állított ki a rendszerkritikussága miatt korábban összevert és hónapokig börtönben tartott kínai Aj Vej-vej, egy menekültválságról szóló munkájával.

És ezek a kezdeményezések mind valóban fontosak és előremutatóak, olyanok, amelyek tényleg alkalmasak egy országot felhelyezni a térképre. De még a sokkal inkább kirakatberuházások sem értelmetlenek: nemrég épült fel – sőt, még nincs is kész teljesen – a Katara Village nevű, külvárosi kulturális negyed, ahol a szórakoztató részlegen (amilyen a masnival átfogott, élére állított ajándékdobozt formáló pláza vagy a nyilvános strand) és a jelképes ötleteken (hatalmas, a békét szimbolizáló galambházak) kívül a legfontosabb szerep tényleg a magaskultúrának jut, kortárs művészeti – háborúellenes – tárlatokkal, a frissen épített színházzal és operaházzal, meg a kirakatiság és a művészeti oldal ötvözéseként létrejött, római típusú, szabadtéri amfiteátrummal. És minden új épület mögött van építészeti koncepció és egy-egy nemzetközi tervezőcsapat: az új nemzeti múzeum egy homoki rózsát fog ábrázolni, az Iszlám Művészet Múzeumát egy egyiptomi mecset ihlette, az új Nemzeti Könyvtár tele van zseniális építészeti megoldásokkal, de még a stadionok mögött is van gondolat.

A Katari Nemzeti Könyvtár

A holland Rem Koolhaas által tervezett könyvtár épülete hivatalosan egy két oldalán összenyomott papírköteget szimbolizál, valójában sokkal inkább emlékeztet egy szemre. Belül egyetlen hatalmas tér az egész, minden pontjáról belátható minden pontja, az üvegfalak miatt pedig többnyire természetes fény világítja meg. A könyvtárnak nemcsak szimbolikusan, de valóban két rétege van. A földszint, a valódi kölcsönkönyvtár világos, modernebb érzetet keltő márványból van, míg az alagsor iráni márványból, amely mintázata miatt az ásatásokon feltárt, évszázezredek alatt rétegződött kőre emlékeztet: így a múltra épül a jelen. A lenti rész nem is a nagyközönség, hanem a kutatók igényeit szolgálja ki: itt kiállítótér van, de minden ősi tekercs, dokumentum, könyv és kalligráfiai emlék kutatható.

A könyvtárban az olyan már-már röhejesen modern megoldások mellett, mint az elektromos érzékelő révén a könyveket bárhonnan a helyére szállító automatikus rendszer, a running sushira emlékeztető könyvszállító futószalag vagy a három dimenziós hologram-kivetítő, újra csak olyasmikkel találkozni, amik nem épp a cenzúrát, inkább a kritikus gondolkodást hirdetik: külön kijelzőn vannak például felsorolva a világ legismertebb tévhiteinek cáfolatai.

Katar példájában az a legérdekesebb, hogy megmutatja: lehet a kultúrát és az oktatást nem csak habnak tekinteni a rövidebb távú hasznot, pénzt és közvetlen hatalmat hozó intézkedésekből sütött tortán. Hogy az ilyesmi nem úri huncutság, amire elég odafigyelni, ha már minden fontosabb dolog rendben van, hanem egy ország fejlődésének kulcsa, amely – bár hosszabb távon, de – szintén pénzt és presztízst termel, közvetve és közvetlenül is. Persze, az olyan nagyságú beruházásokhoz, amilyeneket Dohában, a fővárosban látni, persze sok pénz és sok más, hosszan elemezhető körülmény is kell. De magához a fejlődéshez a legfontosabb csakis a szándék.

Az pedig, hogy ezt a szándékot mi táplálja, persze hosszan lehet elemezni: benne lehet a kirakat-effektus, a bizonyítási vágy, a felvágás, akár a rongyrázás is. A kérdés csak az, mennyit számít ez a végeredmény tekintetében.

Blokád alatt

2017 júniusában Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emírségekkel az élen több környező ország blokádot hirdetett Katar ellen: elvágták a földi kapcsolatokat, megszüntették az ide irányuló exportot, lezárták előttük a légteret, és minden diplomáciai kapcsolatot megszüntettek az országgal. A lépés valódi okai kifürkészhetetlenek – ebben a cikkben elemeztük őket –, de a lényegük a külpolitikai célok eltérése, a térségbeli dominanciaharc és az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) „konkurenséhez”, Iránhoz való viszony kérdése volt, azaz Katar különutassága ezekben a témákban.

Helyiekkel beszélgetve az a kép rajzolódik ki, hogy a blokád csak pár napig okozott pánikot és hatalmas sorokat az áruházakban, a leendő áruhiánytól való félelem miatt, de sok ország megsegítette Katart, másokkal – például Iránnal – erősödtek a kereskedelmi kapcsolatok, így mostanra a helyzet a hétköznapok szintjén konszolidálódott, sőt egyes termékek hazai gyártása megerősödött. Mivel a kőgazdag ország eddig nem volt rászorulva a saját teljesítőképességére, paradox módon ilyen értelemben segítette is Katart a blokád, mert fellendítette a termékek gyártását, a hazai kereskedelmet. Persze ettől még az emír húga azt mondja a Guardiannek: „Abszolút nem mondhatom, hogy minden rendben van. Vannak hallgatók, akiket nagyon súlyosan érintett a blokád, és családok szakadtak ketté. Nagyon szomorú helyzetben vagyunk.” A Qatar Foundation munkatársa kérdésünkre azt mondja: ők mindenesetre fenntartják a blokád miatt Katarból hazakényszerült egyetemi hallgatók helyét, és reménykednek, hogy nem feleslegesen.

Az emír lelkesítő beszéde a blokád bejelentése után egységbe kovácsolta a kis országot – amelynek 2 és fél millió lakója közül csak 300 ezren katari születésűek –, és hihetetlenül népszerűvé tette az uralkodót. Mindenütt megjelent az emír arcképe, sofőrök ragasztják ki az autójuk hátsó ablakára, sok száz négyzetméteres molinókat aggatnak a felhőkarcolókra, de a boltokban is megjelentek az emír arcával díszített holmik babaruhától pólóig. A katari mindennapoknak ez a rajongás az ország vezetőjéért teljesen természetes része, nagyjából olyan, mintha a foci-vb idején járnánk egy olyan kis országban, amelynek meglepetésre jutott ki a csapata, és egyértelmű lenne, hogy a szurkolás úton-útfélen jelen van. Hogy milyen képzeteket kelt egy európaiban ez a fajta – persze állítólag alulról, és nem felülről szervezett – tekintélytisztelet, az már más kérdés.

A blokád miatt megnőtt a figyelem az ország irányába, és ez jót tesz a kisembereknek, állítólag az egyetemekre is többen jelentkeznek külföldről, mert többen keresnek rá az országra a Google-n. Akiket kérdezünk, mind azt mondják, a hétköznapi életüket nem hátráltatja a blokád: amit eddig külföldön vettek meg – például fejkendőt, hidzsábot –, arról rájöttek, hogy otthon is megszerezhető, a blokádot hirdető országokban lakó családtagokkal pedig egyszerűen semleges országban találkoznak.

(A cikk elkészítéséhez több külföldi újságíróval együtt elfogadtuk Katar kormányzati sajtóirodájának felajánlását, ők fizették újságírónk utazásának és kint tartózkodásának költségeit. A cikk enélkül nem készülhetett volna el, ugyanakkor a cikk teljes egészében szerkesztőségi tartalom, készítésére a hivatal semmilyen befolyással nem bírt.)

Borítókép: Doha. Fotó:  Warren Little / Getty Images Hungary.

Ne maradjon le semmiről!