Vilhelmina
11 °C
28 °C

Sírva és röhögve értjük meg, mi kell igazából a gyerekeinknek

Kritika a School of Rock (Rocksuli) című Andrew Lloyd Webber-musical londoni előadásáról

School-Of-Rock-27-10-16-New-London-5450 RT CROP
2018.06.29. 13:41

Soha, de tényleg soha az életben nem gondoltam volna, hogy az év egyik legnagyobb színházi élményét egy Jack Black-vígjáték musicalátirata fogja okozni nekem egy londoni színházban. És soha, de soha nem gondoltam volna, hogy a debil szerepeiről híres színész és az Emoji-film írója közös produkciójának színházi átiratába annyi meghatóan szép gesztus fér bele, ami igazi katarzist képes kiváltani. Persze ehhez azért sok minden szerencsés együttállására volt szükség.

Mert valójában a Rocksuli (School of Rock) című Richard Linklater-film sem csak egy üres, kretén vígjáték, akármennyire is pont úgy játszik benne az első perctől az utolsóig Jack Black, mint egy üres vígjáték kretén főszereplője. És akármennyire is hülyén indul a sztori: az öntelt pojáca Dewey allűrjeit még a saját rockegyüttese sem képes elviselni, úgyhogy kiteszik a bandából, otthon, az albérletben pedig barátnője mellett megkomolyodott egykori zenésztársa és a karót nyelt nő felhívják a figyelmét arra, hogy valamiből ki kéne fizetnie nekik a lakbért. Úgyhogy amikor a beugró helyettesítő tanárként dolgozó barátot hívnák tanítani egy elit magániskolába, Dewey a barátjának adja ki magát, hogy megszerezze a tanári fizetést. Az iskolában pedig a pár napig tartó fenékvakarás után rájön, hogy a gyerekek elég tehetségesek a klasszikus zenében, úgyhogy rockzenekart csinál belőlük, hogy segítsenek elérni rég dédelgetett álmát, és megnyerjék neki a Bandák Csatáját.

És ezen a ponton kezd a történet átfordulni valami egész másba. A gyerekekről ugyanis sorra derül ki, hogy sehogy sem tudnak megfelelni a szüleik és a tanáraik túlzott elvárásainak, vagy attól szenvednek, hogy a szüleik valójában nem, vagy legalábbis nem jól törődnek velük, esetleg az iskolában érzik magukat számkivetettnek, mert senki nem áll velük szóba. De Dewey a zenekarosdival tulajdonképpen akaratán kívül szabadítja fel őket, veszi le a vállukról a különféle problémáik súlyát és szembesíti végül a szülőket is azzal, hogy mi az igazán fontos egy szülő-gyerek kapcsolatban, vagy hogy észre kéne venniük a gyerekek valós igényeit.

Ráadásul Andrew Lloyd Webber, a musicalek ma élő legnagyobb guruja – lásd még: Jézus Krisztus szupersztár, Macskák, Evita, Az Operaház fantomja – és írótársai, Glenn Slater és Julian Fellowes még jobban kiemelték a filmből ezt a nézőpontot, és még nagyobb hangsúlyt helyeztek arra a kérdésre, hogyan is vehetik le a gyerekek hátáról a felesleges nyűgök, a meg nem értés és a támogatás hiányának köveivel telepakolt hátizsákot, amit a szülők, a tanárok és egyáltalán, az őket körülvevő világ pakolt rájuk. Webber legújabb – Amerikában 2015-ben, Londonban 2016-ban bemutatott – musicalje arról szól, hogy minden gyerekben ott van a tehetség valamihez, csak segíteni kéne megtalálni, hogy mihez, ahelyett, hogy a másoknak tetsző irányokba próbálják akár erővel is taszigálni őket. És arról, hogy

mennyire felszabadító lehet egy gyereknek, ha elfogadják olyannak, amilyen, és a jót keresik benne, nem pedig a rosszat büntetik.

Az előadást – amelyet az egyik legnagyobb musicalrendező, Laurence Connor jegyez – egy hangüzenet nyitja Webbertől: közli a közönséggel, hogy mindenki erre kíváncsi, úgyhogy leszögezné, igen, a gyerekek a színpadon tényleg maguk játszanak a hangszereiken, nem playbackről van szó. Ez a kezdés előtt még csak egy kis nevetgélésre ad okot, pedig végül nagyon is fontos lesz.

Olyan fontos, mint a musical más apró gesztusai. Például, hogy egyetlen apró változtatással teljesen átrendeződik az egyik konfliktus a filmből: abban a Tomika nevű afro-amerikai kislánynak az volt a problémája, hogy kövér, ezért nem magabiztos. A színházban viszont a színes bőrű kislányt két fehér férfi hozza az iskolába – azaz ez a Tomika meleg szülők nyilvánvalóan örökbefogadott gyereke. És itt nem arról van szó, hogy Webberék valamiféle politikailag nagyon korrekt divatot akartak volna meglovagolni, illetve teljesen mindegy lenne még az is, ha így lenne. De azzal, hogy ezt a cselekmény szempontjából tulajdonképpen jelentéktelen változtatást megtették, ők maguk nem nyertek semmit, csak adtak. Mert ha abból a több tízezer emberből, aki megnézi ezt az előadást, akár csak minden második este van egyetlen gyerek, aki hasonló helyzetben van, akkor ő valami olyat kap a színháztól, ami nagyon fontos lehet az egész hátralévő életében: bátorítást, megértést, támogatást és a tudatot, hogy hiába van szó nehéz tabutémáról, igenis mások is vannak ilyen szituációban, és egyáltalán nem baj, ha ez néha okoz nehézségeket, tartania tőle viszont nem kell.

Ugyanez a helyzet azzal is, hogy a dobok mögé is egy kislány ült az általam látott előadáson (bár a honlapon egy fiú neve áll a szerepnél): ennek aztán tényleg nincs jelentősége a sztori szempontjából, mégis, ha van – és biztosan van – olyan lány a nézőtéren, akinek „fiús” az érdeklődése, és emiatt ferde szemmel néznek rá, ő is kap annyit, hogy tudja, nincs egyedül, nem megy ő szembe semmiféle autópályán, nem kell megfelelnie a társadalom idióta elvárásainak, csak saját magának. Olyan jelképes kicsiségek ezek, amik senkinek nem kerülnek szinte semennyi erőfeszítésbe, és legrosszabb esetben sincs semmilyen negatív hatásuk – ha a bigottak érvek nélküli felháborodása nem az, de nem az –, legjobb esetben viszont önbizalmat, vagy legalább egy kis jó érzést tudnak adni néhány embernek.

Pedig a West Enden, ebben az elsősorban a vegytiszta szórakoztatásra, másodsorban a turizmusra épülő előadásgyárban egyáltalán nem lenne elvárás, hogy egy-egy bemutató profi kivitelezése mellett még ilyen, a színházon magán túlmutató gesztusokra is odafigyeljenek.

De a School of Rock pont attól lesz igazán letaglózó és megindítóan szép, hogy az alkotók pont azt csinálják, amiről prédikálnak, azaz nemcsak a színpadon jár a szájuk, de elöl is járnak a jó példával.

Ez az, amire Webber hangüzenete már kezdés előtt előreutal.

Mert nem elég, hogy az előadás azt mondja, meg kell adni a gyerekeknek a lehetőséget, hogy kibontakozzanak – hanem meg is teszi ezt. Az utolsó, a legfontosabb dalnál, amire a sztori szerint az osztály egész végig készült, a színházi zenekar tagjai felállnak a hangszereik mellől, és kiállnak a zenekari erkély szélére, hogy ők maguk is azt nézzék, ahogy a gyerekek – baromi tehetségesen – maguk játszanak a hangszereiken, több száz ember előtt, reflektorfényben, olyan élvezettel, ami szinte kézzel fogható. A főszereplő, a Dewey-t játszó Jake Sharp pedig minden szólistát egyesével, valódi nevén be is mutat a közönségnek, meg az erkélyen tapsoló, profi zenészeknek. És ezzel megtörténik az, amit a musical minden sorával hirdet, olyan hitelessé téve az egészet, ami ennél sokkal „magasabb művészetet” közvetítő színpadokon is szokatlan. Mert ezzel eltűnik egy fontos fal előadás és témája között, ami máskor szükségszerűen jelen van, hiszen erről szól a műfaj: a színész mint közvetítő beszél többnyire valaki más problémáiról, ami nagyon fontos és jó dolog, de ez a személyesség, amikor valaki saját magát, a saját életét, a saját helyzetét viszi a színpadra, mégis nagyot tud dobni a hatáson.

A hatáson, ami egyébként enélkül, egyszerűen színházi értelemben is nagy lenne, mert a musical kivitelezése a fentieket leszámítva is remek. Julian Fellowes – a Downtown Abbey című sorozat és a Gosford Park című film Oscar-díjas írója – túl a témák okos és érzékeny finomhangolásán nagyon jó érzékkel írta át maira az amúgy csak tizenöt éves történet: arra használta a film óta eltelt időt, hogy beleírt a szövegbe még egy csomó szarkasztikus poént gluténmentes kajákról, szuperhősökről, számítógépekről, sőt, még a nemi szerepekről is – mert tudja, hogy azzal is lehet poénkodni, amely témát egyébként az előadás is fontosnak tart. De a poénok egyébként is nagyon jók és sokfélék, ami abból is látszik, hogy egy részük egyszerűbb, és az egész közönség nevet rajtuk, egy részük viszont jóval rejtettebb humorból építkezik, ilyenkor meg csak a nézők egy része röhög. (Sőt, a londoni produkció még egy olyan Tökéletes Szóviccet is kapott, ami a hivatalos videó alapján az eredeti, amerikai verzióban nem is volt benne. Az amúgy is folyton a közelmúlt legfontosabb gitárzenéiről papoló Dewey, miután először hall a cselló nevű hangszerről, felkiált: „Cello darkness, my old friend!”) Jake Sharp amúgy is nagyszerű a főszerepben: hiányzik belőle Jack Black minden modorossága a filmből, ő nem manírokból, hanem teljesen hitelesen építi fel ezt a saját univerzumában élő, kissé bunkó, de azért minden megmozdulása mélyén jóindulatú fickót.

És a rendezés is olyan, amilyennek a nagykönyv szerint egy igazán ütős musicalnek lennie kell. Folyamatos a pörgés, mintha energiaitalba áztatták volna az összes szereplőt, olyan a tempó, ráadásul minden harmadik mondat egy újabb poén. És közben minden szereplő meg tud maradni rokonszenvesnek a maga hibáival vagy hülyeségeivel együtt is. A musicalverzió egy nagyszerű ötlettel megfordítja például azt a szomorú ívet, amit a film rajzolt fel Dewey barátja és az ő jégkirálynője között. A filmben a nő a folyamatos nyárspolgáriassága miatt végül elnyeri méltó büntetését – egyszerűen faképnél hagyják –, itt viszont végül ő is megtalálja a szabadságát a rockzenében, és ettől még jobban, vagyis először végre teljesen őszintén egymásra találnak a fiújával. Ami nem is csak egy egyszerű geg, hanem a szerzők ezzel még egyszer aláhúzzák a sztori mondanivalóját: hogy engedjük el a folyamatos megfelelési kényszert és a társadalmi nyomást, és próbáljuk megtalálni a saját szabadságunkat.

Ami lehetne akár Coelho-szagú tanítás is, ha nem óránként százhúsz poénba és rockzenébe lenne csomagolva.

Amely rockzenébe szintén nehéz belekötni. Valószínűleg ez a Webber-musical sosem lesz olyan híres, mint mondjuk Az Operaház fantomja főtémája, de erről azért a műfaj is tehet: Webber idős korára nemhogy nem puhult, de most a címhez méltóan tényleg keményebb zenét írt a történethez, amely ugyan nem fogja megújítani a rockzenét, de tökéletesen kielégíti a slágeres hard rock minden igényét, és még abszolút fülbemászó témák is akadnak benne. Az pedig külön jó ötlet, hogy a szintén karót nyelt és szintén a belső szabadságról álmodozó igazgatónőt – Dewey partnerét vagy ellenfelét – mezzoszopránnak írta meg, ezzel is jelezve a két világ ellentétességét, és a nő „Hová lett a rock?” című számával tulajdonképpen még egy plusz poént is beleírva a zenébe.

A Rocksuli olyat dob Londonban, ami messze túlmutat a műfaj határain, és ami bármilyen művészeti ágban elismerésre méltó lenne. Ha csak negyed ennyit akarna a jó irányba változtatni a világon minden színházi előadás, és ezt legalább negyed ennyire jól is csinálnák, senki nem lenne boldogabb a világon, mint a rendszeresen színházba járó emberek.

A Rocksuli című musical magyar verzióját 2018. szeptember 21-étől Budapesten is műsorára tűzi a Madách Színház.