Tankokról álmodtam, hallottam a repülőket, féltem

Interjú Mészáros Blanka színésszel

AVP 5245
2018.07.19. 16:33

A huszonhét éves Mészáros Blanka a színházi szakmában máris a korosztálya talán legnevesebb színésze: a Katona József Színház társulatának tagja több nagy főszerepet eljátszott a Fausttól a Liliomon át a Sirályig, már van három díja, moziban szerepelt a #sohavégetnemérős-ben és a Brazilokban, most ő lesz a Rómeó és Júlia női főszereplője a Szegedi Szabadtéri Játékok ezer négyzetméteres színpadán.

És ez a hatalmas, rá irányuló figyelem meg a rengeteg munka rendesen rá is nehezedett a vállára, majdnem agyon is nyomta: eleinte annyit dolgozott és annyit szorongott, hogy többször el is ájult. Mert önbizalma sokkal kevesebb volt, mint tehetsége: már a Színművészetire sem mert jelentkezni, aztán ő próbálta rábeszélni az egyetemet, hogy biztos nem őt vették fel, összekeverték valakivel. Tudja, hogy most már fel kéne nőnie, de azt mondja, néha jólesik még gyereknek lenni, akkor is, ha már túl van egy váláson és ennyi szakmai sikeren is. Mi a Pécsi Országos Színházi Találkozón beszéltünk vele, ahol a Katona József Színház Berlin, Alexanderplatz című előadásával szerepelt, hogy aztán menjen is tovább a Rómeó és Júlia próbáira. A színésznő Marton László, Forgách Péter és Hegedűs D. Géza osztályába járt az egyetemen; a #metoo-botrányról is kérdeztük.

Kunfehértón töltötted a gyerekkorodat, Kiskunhalasra jártál iskolába. Mennyire volt egyenes az utad a pesti Színház- és Filmművészeti Egyetemig?

Amint megtanultam beszélni, és megkérdezték, mi akarok majd lenni, viccesen mindig olyanokat válaszoltam, hogy „ráncoskomikus”, színésznő vagy táncos. A szüleim bátorítottak, támogattak mindenben, habár az volt a monda mifelénk, hogy az egyetemre csak az kerül be, aki valakinek az ismerőse, rokona, vagy az, aki közel van a tűzhöz – Budapesthez –, pedig ez nem így van. Én ezzel nem foglalkoztam, csak csináltam a dolgomat, tanultam. Voltak lehetőségeim, amikben megnyilvánulhattam: művészi tornában, versmondó versenyen. De a legmeghatározóbb az volt, amikor elindult a gimnáziumi színjátszókör, és előadtuk a Godspellt meg a Képzelt riportot. Azt éreztem, hogy valahogy hatással vagyok az emberekre, pedig nagy valószínűséggel csak összevissza vekengtem; azóta se mertem visszanézni a felvételeket. De valahogy nem féltem a színpadon, jó volt ott lenni, jó érzés volt egy csapathoz tartozni, közösen gondolkodni.

Később felvettek a szentesi drámatagozatos suliba, de nem mertem elmenni: azt gondoltam, anyáék nagyon mérgesek lesznek, ha nem fogok jól tanulni. Aztán találkoztam egy színésznővel, Varga Évával, aki felhívott Budapestre a magániskolájába, ahol másfél évig tanultam, az nagyon szuper volt. Volt szerencsém Gecse Jolival is találkozni, akinek szintén sokat köszönhetek.

De aztán elment a bátorságom a Színművészetitől. Végül anyukám beadta a nevemben a felvételit.

Hogyhogy ő?

Hajlamos vagyok arra, hogy ha valami nem érdekel, akkor kizárom, nem foglalkozom vele. Addigra már teljesen másban voltam, a bioszfelvételiben, az emelt szintű érettségiben. Aztán anyukám egyszer csak szólt, hogy van három napom, aztán be kell mennem az első rostára.

Mit csináltál abban a három napban?

Budapestre jártam gimnáziumba, a Kodály Zoltánba, és minden hétvégén haza kellett járnom: a Budapest–Kunfehértó út három órája alatt mindig verset tanultam, ez volt a mániám. Meg a saját darabjaimat írtam, amik természetesen egyáltalán nem alkalmasak emberi fogyasztásra, inkább gondolatfoszlányok voltak, amikből előadásokat készítettem a szüleim számára. Úgyhogy rengeteg versem volt, csak azt kellett eldönteni, mi az, amit viszek, mi az, amit nem.

Simán felvettek?

Az első rostának, emlékszem, nagyon különleges hangulata volt, még élveztem is, továbbengedtek. Nem ismertem senkit, ez mondjuk jó érzés volt. Utólag már szégyellem, de gyorsan Google-ön néztem meg, ki kicsoda a felvételiztető tanárok közül. Hegedűs D. Gézát ismertem csak a tévéből.

De miért volt ez jó érzés?

Mert nem volt bennem semmilyen feszültség, nem gondoltam, hogy most meg kell felelni, csak felszabadultan léteztem. De a második rosta után már rosszul éreztem magam, haza is mentem azonnal.

Miért?

Féltem a kudarctól. Nagyon izgultam, mert elkezdett érdekelni a dolog, és azt éreztem: úristen, lehet, hogy mégis van esélyem? Amikor kijöttem, azt mondtam anyukámnak: „Mama, szerintem ezt ne várjuk meg, nem szeretnék itt maradni, az rossz lenne.”

Aztán az egyetemnek három-négy telefonálásába került, mire meggyőztek, hogy tényleg továbbjutottam: én azt bizonygattam, hogy biztosan összekevertek valakivel. Ennyire kishitű voltam.

Amikor a harmadrosta után kimondták a nevemet, összeomlottam; szorongtam, nem tudtam, akkor most menjek-e színésznek, egészen augusztusig nem is döntöttem el. Anya mondta, hogy ne szórakozzak, az embert egyszer veszik fel, legalább próbáljam meg!

Az önbizalomhiányomhoz az is hozzátett, hogy az akkori kedvesem nyíltan kimondta, ő nem szeretne színésznő barátja lenni. Ez nagyon fájt. És amikor beköltöztem a kollégiumba, kiderült, hogy nem fog működni a kapcsolat. Éreztem, hogy ide öt évre költözöm be. Az első félévben nem is mentem haza, csak karácsonykor, azt hiszem. Vannak, akiknek rossz élmény az egyetem, de én ott annyit fejlődtem öt év alatt, mint addig semmikor. Minden ismeretlen, minden más volt, mindig tudtak újat mondani.

Kizsigerelt vagy felemelő volt az a fél év?

Az még nem volt kizsigerelő. Megismertem a várost; én addig nem nagyon járkáltam az éjszakában. Hirtelen megéreztem, hogy lány vagyok: egy csomó fiú udvarolt, pedig a gimiben sose vettek észre. Az egyikkel a Lánchídon sétálsz, a másik hegedül, a harmadik zongorázik neked... Új barátságok köttetnek. Az én gimnáziumi életem ezzel elfelejtődött.

Azt mondtad, ez a fél év „még” nem volt kizsigerelő. Később az lett?

Az. A negyedik évre már nagyon sok lett. (A színészhallgatók ekkor elhagyják az egyetemet, és gyakorlatra mennek a színházakhoz – K. B.) Bejött a versenyhelyzet, hogy ki hová szerződik. Még jobban meg kellett felelni, ráadásul addig úgy éreztem, egy malomra hajtottuk a vizet, de most már mindenkinek a saját vizét kell meregetnie. Hogy állom meg én a helyem egyedül? Hívnak egyáltalán? És ilyenkor mindent elvállal az ember, a vizsgafilmet, a pincét, mindent, és végül a 24 órából 38-at dolgozik. Ez nekem teljes kampó volt.

Ha jól tudom, többször el is ájultál.

Kétszer, utoljára a Nemzeti Színházban. Annyi ideje nem aludtam, hogy egyszerűen nem bírtam tovább.

Egyszerűen fizikai fáradtságról volt szó?

Fizikai és lelki egyaránt. Az nagyon nehéz időszak volt: a politika bemászott az osztályba, és ezzel nehéz volt megbirkózni. Amint megláttuk egymást ifj. Vidnyánszky Attilával a felvételin, azonnal barátok lettünk. Azt se tudtam, ki az apukája, de nem is érdekelt. De mégis beszűrődött ez a külső nyomás a kis közösségünkbe. Vajon ki veszi át a Nemzeti Színház vezetését? Ettől dübörgött akkor a színházi szakma, Attilát érték támadások az édesapja kapcsán, és tudom, hogy nehéz volt neki. Akkoriban a legjobb barátok voltunk, nagyon jól tudtunk együtt gondolkodni és színházat csinálni, értettük egymás rezdüléseit.

Amikor elvégeztem az egyetemet, több színház is hívott dolgozni. Nehéz döntés volt, hova menjek. Féltem, ha a Nemzeti Színház tagja leszek, akkor a közvélemény úgy ítéli meg, azért hívnak oda, mert Attila legjobb barátja vagyok. Sohasem akartam csókos lenni, olyan családból jövök, ahol ez teljesen elképzelhetetlen volt, az otthonról kapott értékrenddel. Pályakezdőként tudtam, hogy stresszes lesz az első pár év, az első munkahelyen. Végül komoly vívódás után úgy éreztem, az támogathatja a szakmai és emberi fejlődésemet, ha a Katona József Színház felkérését fogadom el, mert ott biztosan tiszta lappal indítok: egyedül leszek, és azonnal bekerülök a mély vízbe.

Hogy másztál ki abból az elcsigázottságból, ami az ájulásokhoz vezetett?

Szorongásaim még vannak, mint talán mindenkinek. Elmentem pszichológushoz – ez nem szégyen. Nem terhelhetem a környezetemet; az embernek egyedül is jól kell tudnia lenni, nem csak párban, nem csak csapatban.

Min változtattál?

Minél több rendszerességet próbálok keresni, és az se mindegy, mennyire mérgezed a szervezeted: leálltam a cigivel, az itallal, visszább vettem az éjszakai életből. Nem vagyok még annyira öreg, de már nem bírok annyit, mint huszonkét évesen. Tizennégy évig tornász voltam, három csigolyám összecsúszott az egyetem alatt, volt egy szalagszakadásom; már nem úgy van, mint régen, hogy csak úgy megugrom a rundel flick szaltót. Már harminc percig nyújtok a takarásban, hogy leoldalszaltózzak egy dobogóról. Ezzel lelkileg is, agyilag is meg kell birkózni. Munkában meg...

Megpróbálom alávetni magam a rendezőknek, de magamban, kimondatlanul dominanciaharcokat vívok.

Nagyon nagy a feszültség bennem, ha azt érzem, kevesebbet kérnek tőlem, mint amire képes lennék, és még nem érzem magam elég jónak.

Miből áll össze benned ez a szorongás?

Félelemből, túlzott megfelelési vágyból. És sohase szerettem egyedül lenni, feszélyez. Egy szobában nőttem fel a testvéreimmel, aztán bekerültem egy kollégiumi szobába, ahol először tizenketten, aztán hatan, aztán négyen aludtunk együtt. A Színműn szintén négyen aludtunk – soha életemben nem voltam még egyedül. De most már kéne tudni egyedül lenni is.

Amióta csak színpadon vagy, folyamatosan a legnagyobb női szerepeket játszod, rengeteg a főszereped, ráadásul díjakkal is elismertek már. Ez csak örömmel jár, vagy ez is nyomás, ami rátelepszik a válladra?

Nagy felelősség, az biztos, de megtisztelő is egyben. Le kéne tudnom írni a naplómba ezeket a jó érzéseket, de az a baj, hogy a napló hetven százalékban fájdalomról és negatív dolgokról szól, a jót pedig inkább elrakom valahová, nem jó helyre, ahonnan nem jön elő elég hamar. Sajnos túl sokáig tanultam azt a metódust az egyetemen, hogy a rossz érzésekből és élményekből dolgozzak, de ezt ma már rossz beidegződésként kezelem, igyekszem egyensúlyba hozni a jó és rossz érzéseket magamban. Ma már mindkettőből szeretek dolgozni.

A díjaimban a családommal osztozom; ha hazamegyek a falumba, nem tudok úgy elmenni a boltba, hogy ne állítson meg valaki, anyáékat is folyton rólam kérdezik. És a kedvesem is sokat támogat.

Egy interjúban azt mondtad, amikor megkaptad az első díjadat – a Máthé Erzsi-díjat a Katona József Színház társulatától –, utána egy hétig nem tudtál aludni. Miért?

Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor megkaptam a díjat: az ilyenek mindig törlődnek, mert nem számítok rá, egyszer csak kimondják a nevemet. Megköszöntem? Vagy nem köszöntem meg? Ki kell rakni a Facebookra, hogy lássák az emberek? És válaszoltam minden hozzászólásra? Nem hagytam ki valakit?

Hogyan rendezed magadban ezeket az érzéseket? Most például azt, hogy a Szegedi Szabadtéri Színpadon hamarosan esténként négyezer néző előtt leszel Júlia.

Próbálom trenírozni magam arra, hogy nem kell izgulni, ez is ugyanolyan lesz, mintha a Katonában játszanék. Persze nyilván nem olyan lesz. De Hegedűs D. Géza a rendezőnk, azt érzem, jó kezekben vagyunk. Tudom, hogy a tanár úr felkészült; találkoztunk már, és beszélgettünk arról, hogy milyen intenzíven munkálkodik bennünk az anyag. Nagyon klassz lesz, nagyon várom.

Szorongás, ájulás, félelem – megéri azért a színész pálya?

Talán nem is az a pontos szó, hogy megéri. Csinálom, mert szenvedélyem, és mert értelmet ad az életemnek. A színészetről alkotott romantikus gondolataim pedig nem úgy léteznek már. Megélni nehezen lehet belőle, és néha úgy érzem, lenne máshoz is tehetségem, vagy vágyom arra, hogy egy másik ember életét éljem. Mondjuk szociális vonalon szívesen dolgoznék. De a lelkemet ugyanúgy megterhelné az ő sorsukért való küzdelem. A szúcsi gyerekekkel is van ilyen élményem: ha egy fokkal beljebb mész a vonalon, akkor elkezded érezni a felelősséget. (A Katona József Színház három éven át tartó színházi nevelési programot indított el 2016-ban a Heves megyei Szúcs-Bányatelepen: a színháziak hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznak a programban – K. B.) Ha túl sok a felelősség, nehéz visszatöltődni.

Miből tudsz töltődni?

Nagyon szeretek a szüleimnél lenni. Amikor hazamegyek, tudom, hogy nem kell felnőttnek lenni, és ez nagyon jó érzés – persze tudom, hogy muszáj felnőni, de néha akkor sem szeretnék.

A Wikipédia-oldaladon is szerepel, de beszéltél is már nyilvánosan arról, hogy hozzámentél egy egyetemi hallgatótársadhoz, de három év után elváltatok. Ez lökött a felnőttségérzéseden?

Hat évet voltunk együtt, és még csak két éve nem: azt szokták mondani, legalább a közös idő fele, amíg feldolgozza az ember. Van még ezzel dolgom: helyre kell tennem, mi volt ez az egész, hogy volt a közös utunk, mi az a jó, amit meg kell őrizni belőle.

Vannak az életben nehéz kérdések, amikhez hirtelen felnőttnek kell lennem, de hosszú távon még kacérkodom ezzel, megkerülöm, késleltetem a válaszadást. Persze ott már tartok, hogy fenn kell tartanom egy albérletet a fizetésemből, nőnek kell lennem, takarítanom, ha van erőm, főznöm kell, be kell fizetnem a számlákat – ezek mind a felnőttélet részei.

Te már a rendszerváltás után születtél; megélted, hogy az első igazán szabad generációval nőttél fel?

Nem tudom, mindig azt érzem, hogy a nálam fiatalabbak szabadabbak. Egy református gimiben nevelkedtem, hat évig áldás, békességgel köszöntem. Aztán egyszer csak bekerültem a Kodály gimibe, ahol már nem a görcsös izgulást jelentette a tanár személye: kemény csatákat vívtak az osztálytársaimmal, egy szabadabb szellemiség vett körül ott.

A színházban érzed a szabadságot?

Szabadság van, politika és fogyasztói társadalom. Olyan szabadság van, hogy „ha nem azt játsszátok, amit mi szeretnénk, ha nem azt gondoljátok, akkor elvesszük a támogatást. Ha gúnyolódtok rajtunk, akkor majd nem jön a pénz.”

Milyen ezt megélni?

Egyre veszélyesebb ez az egész. Az a félelmetes számomra, hogy a világon mindenütt erősödnek a szélsőségek, elvész az empátia az emberekből, gyűlölködnek, megkülönböztetnek, felcímkéznek és kirekesztenek. Nem szokott jó vége lenni ennek; banális dolog, de a történelem ismétli önmagát. És ha erre gondolok, félek, nagyon. Nem tudom: nekünk, fiataloknak kéne kiállnunk, és azt mondani, ennyi és ne tovább? Legyen lángoszlop az ember, és Jeanne d'Arcként járjon elöl? Végül is mindig is Jeanne d'Arcnak képzeltem magam...

Korábban többször elmondtad már, mennyire nehezedre esik a színpadon meztelenkedni, noha időről időre megtalál ez a feladat. Hogy kezeled magadban ezt a problémát?

Könnyebb, ha olyan rendezővel dolgozom, aki minden burkot körém húz, amit csak lehet. Mert a meztelenség is hozzátartozhat a színészethez; nem a magamutogatásról kell hogy szóljon, hanem sokkal több dologról – és ezeket kell megkeresni. Öncélúan nem mutogatnám magamat, de rémisztő, hogy ebben a modern világban az emberek pillanatok alatt kiszedik azt a képkockát, felteszik a netre, és gúnyt űznek belőled. Mit csinálsz, ha ez van? Elfogadod? Vagy szorongsz? Vagy érezd azt, hogy megaláznak?

Történt már ilyen veled?

Nem. De kaptam már én is és több színésznőtársam is olyan dolgokat, amik rosszulestek – mert az rosszulesik, ha egy kamu profilról egy férfi egyszer csak elküld egy fényképet a hímtagjáról. Van, amikor tudsz nevetni az emberi gyarlóságon, de ezen nem.

Az egyetemen Marton László volt az egyik osztályfőnököd. Hogyan élted meg a #metoo-botrányt?

Velem soha nem történt ilyesmi, és nem láttam a környezetemben sem. Nyilván el kell kezdeni valahol a párbeszédet a rejtett ügyekről, de azért kettős érzéseim vannak, mert fáj, ahogy az ország Marton tanár úr ügyére reagált. Nekem mégiscsak ő volt a mesterem, és soha egy kétértelmű megjegyzést sem hallottam tőle. De közben nem szeretnék azoknak a lányoknak a helyében lenni; ha csak beleképzelem magamat a helyzetükbe, bőgök. De ha a tanár úr helyzetébe képzelem magam, akkor is bőgök.

Nemsokára bemutatják Kárpáti György Mór Guerilla című filmjét, amiben te is szerepelni fogsz. Milyen lesz?

Sok tehetséges fiú között szerepelek benne; önmagában miattuk érdemes megnézni. Egy kietlen, elárvult világban játszódik a film, az 1849-es szabadságharc utolsó óráiban járunk, ahol szétszóródtak a csapatok, és nem tudjuk, ki kivel van. Kevesen maradtak, sokan sebesültek a táborból, nem lehet fenntartani ezt az állapotot. Mindemellett van egy szerelmi háromszög, vágy a szabadulásra, menekülés a semmibe – de nem árulok el többet.

Nagy kaland volt a forgatás. Különös, hogy egy ilyen messzinek tűnő történet mennyire közeli tud lenni: egy pillanat alatt ez lehetne a mai állapot. Én akkor nőttem fel nem messze a szerb határtól, amikor még tartott a délszláv háború. Nekem még megvan, hogy hallom a repülőket. Gyerekkoromban rengeteget álmodtam tankokkal. Ahogy az utcán sétáltam, sokszor nagyon féltem, mert ha valaki leengedi a redőnyt, az hirtelen leesik, és nagyot csattan. Mindig azt hittem, hogy puska vagy valamilyen ágyú szól.

Amikor felnőttél, és eljöttél Kunfehértóról Budapestre, azt mondtad, az utolsó nap találtál egy levelet a fogkeféd mellett, amit a kishúgod írt, és amit azóta is mindennap magadnál tartasz. Elárulod, mi áll benne?

Tizennégy éves volt, amikor otthon hagytam szegényt; az egyik legfontosabb időszaka volt, és mindkét testvére kirepült otthonról. A levél az összetartozásunkról szól: hogy ő mindig is szeretni fog, hogy támogat. És azt kéri, hogy ha már elmentem, akkor tényleg csináljam is meg az álmaimat.

A Rómeó és Júliát 2018. július 27. és 29. között játsszák Szegeden a Szabadtéri Játékokon.

Mészáros Blanka színiegyetemi osztályának több tagjával is interjúztunk már.

Például Vecsei Miklós Hasival:

Zsigmond Emőkével:

És Bach Katával:

Ne maradjon le semmiről!