Aliz
6 °C
14 °C

Alföldi Róberttől és a kárhozattól menekülnének a táncos apácák

Kritika az Apáca Show-ról a Szegedi Szabadtéri Játékokról

Apáca+Show-12+szerkesztett
2018.08.26. 11:05

Van egy pár mondat arról az Apáca Show című, első-, másod- és harmadsorban is főként csak szórakoztatni kívánó sikermusicalben, hogy mit is jelent Isten.

Ez egy zárdában játszódó történetben nem olyan meglepő, egy Broadway-produkcióban viszont annál inkább, viszont a lehető legjobb fajta meglepetés. Mégiscsak szívesebben megy az ember – vagy legalábbis én – színházba azért, hogy ott arról gondolkodtassák el, vajon megférhet-e egymással emberileg egy piálásnak és bulizásnak élő nagyvilági énekesnő, meg az egyház kötelékében megismert szent életű apácák, mint arról, hogy el tud-e menekülni a gengszter pasija elől a bajba jutott nő. Vagy hogy arra kérdezzenek rá, lehet-e az egyház által használt Isten szót köznapi értelemben, hit nélkül is a saját életünkre vonatkoztatni: nem egy fehér szakállú bácsira gondolva a felhők fölött, hanem valamiféle erkölcsi mércére, amely miatt az ember segít a másikon, közösséget vállal azokkal is, akikkel nem feltétlenül állna érdekében ezt tenni, vagy amely egyet jelent az emberségességgel, a világban jelenlévő jó felismerésével.

Meggyőződésem, hogy a színháznak feladata és értelme, hogy ilyen súlyú kérdésekről beszéljen a nézőivel, ahogy abban is biztos vagyok, hogy a legkönnyebbnek nevezett, zenés-táncos-slágeres műfajba is simán elfér az ilyesmi anélkül, hogy egyetlen nézőnek is eszébe jutna reklamálni a pénztárnál, vagy depresszióba esni a zsöllyében. Úgyhogy azt is nagyra értékelem, hogy elhangzik ez a pár mondat az Apáca Showban a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Attól már kicsit kevésbé vagyok lelkes, hogy ez a „pár mondat” nem valami zsurnalizmus, hanem szó szerint így van.

Persze, nem jó, ha egy előadás a nézők szájába rágja a nagybetűs Mondanivalót, de azért ott van valahol az a vékony sáv, ahol a fontosabb gondolatok nem csak azoknak tűnnek fel, akik kiéhezetten vadásznak erre, de azért még messze nem nevezhetőek sulykolásnak. Hát ez az a sáv, ahová az Apáca Show nem jut el: aki tényleg nagyon figyel, annak fontos lehet ez a két-három mondat az élet értelméről, de azt nagyon-nagyon erős túlzás lenne kijelenteni, hogy az előadás ilyesmikről szólna.

Amivel nem is lenne olyan nagy baj, ha mindaz, amiről viszont szól, érdekesebb lenne egy varietéklub színes-szélesvásznú, szórakoztató semmiségénél.

Illetve persze, látványban, grandiózusságban több annál, és a profizmust sem lehet elvitatni Szente Vajk rendezésétől és Túri Lajos Péter koreográfiájától. Rákay Tamás díszlete például valószínűleg a most induló évad legjobbjai között is helyet kaphat majd. Remek koncepció, hogy a központi elem egy hatalmas, félbevágott diszkógömb, amelyben szétnyitva elfér akár kocsma, akár rendőrség, akár templom: ez nemcsak látványos, de szorosan kapcsolódik az előadás tartalmához is, sőt a maga módján még értelmezi is kicsit az egészet, mert olyan, mintha azt mondaná, a főszereplőnő számára minden, de tényleg minden csak a nyilvános szereplés és a csillogás helye.

Mégis, magának az 1992-es Whoopi Goldberg-filmből vett történetnek nagyon rosszat tett a musicalesítés, a legtöbb dal ugyanis az ég adta világon nem tesz hozzá semmit semmihez, cserébe elnyújtják a nem túl bonyolult sztorit. (A film alig volt több másfél óránál, az előadás három óra.) Mert hát ebben a történetben nincs több annál, mint hogy egy befutni vágyó énekesnő véletlenül meglátja, ahogy maffiafőnök pasija lelő egy embert, ezért menekülnie kell a szemtanúkat nem igazán kedvelő férfi elől, és az apácák között bújik el, ahol persze elég nehezen illeszkedik be, énekelni viszont remekül megtanítja a templomi kórust. Egy igazán jó musicalben persze a dalok nem túlnyújtják a darabot, hanem a szövegeik mind hozzátesznek valamit a nagy egészhez, ha nem is a konkrét cselekményhez, de segítenek megérteni a szereplők érzéseit, motivációit, sorsát vagy múltját. Itt ilyenről csak az utolsó pár dalban van szó, a többi nem több öncélú szórakoztatásnál.

Viszont abból sem a legjobb fajta, pedig a zeneszerző Alan Menken megkapott már majdnem minden díjat, amit a szakmájában bárki megkaphat (csak Oscarból például nyolcat). Viszont egyiket sem ezért a musicalért: számtalan díja és jelölése közül mindössze két díjra nem váltott jelölés kötődik az Apáca Show-hoz. És ez érthetőnek is tűnik: pár nappal az előadás után már nehéz lenne felidézni bármelyik dalt egyszeri hallgatás után, ahogy közben is közelebb áll az egész rutinmunkához, mint egy szerző élete fő művéhez. Ráadásul a főszereplők közül is kevesen vannak, akikről úgy érezni, hogy a énekes teljesítményük vagy hangjuk képzettsége alapján helyt kaphatnának akár a Broadway-n is, a kórusok alatt pedig – ahogy a magyar zenés színházakban rengetegszer – szinte teljesen érthetetlen a szöveg.

Igazán precízen csak a show működik, ami lehetne akár rendezői értelmezés is Szente Vajktól, de aligha az.

A színészek közül csak a zárdafőnököt játszó Molnár Piroskán érződik, hogy mélyen, komolyan átgondolt szerepértelmezésről van szó: rajta érződik a tépelődés, a dilemma, hogy hogyan egyeztethető össze a meggyőződésével – miszerint segítsünk felebarátunknak – az a helyzet, ha a felebarátunk egy kiállhatatlan perszóna. Ahogy érződik rajta az is, milyen lelki utat kell megtennie ahhoz, hogy végül megtalálja magában a megoldást – ami nagyjából megegyezik a fent Istenről írtakkal. Alföldi Róbert a maffiózó szerepében viszont nem mutat többet egy sablonos vázlatnál egy tetszőleges, személytelen bűnözőről, és ezúttal az affektálás inkább hiányosságnak, mintsem jellemrajznak tűnik. Peller Anna a főszerepben szintén megmarad a felszín biztonságos közelében, ahogy Feke Pál meleg szívű rendőrnyomozója is olyan, mint egy egy vonásból álló rajz: profi, de változatosnak nem nevezhető.

Az első magyarországi bemutató után úgy tűnik, nem véletlenül nem az Apáca Show az a musical, amelyről hosszas felsorolásokban írhatnák le az újságírók, milyen díjakat kapott és milyen rekordokat döntött meg, sem pedig az, amit azért lenne muszáj látni, mert bármiben is újat tudna mutatni a zenés műfajon belül. Legfeljebb önfeledten lehetne rajta szórakozni, ha minden elemében tökéletesen adnák elő. Talán egyszer lesz majd belőle egy ilyen bemutató is. De az sem tragédia, ha nem.

Borítókép: Tari Róbert.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?