Tekla
9 °C
20 °C

Alföldi Róberttől és a kárhozattól menekülnének a táncos apácák

Kritika az Apáca Show-ról a Szegedi Szabadtéri Játékokról

Apáca+Show-12+szerkesztett
2018.08.26. 11:05

Van egy pár mondat arról az Apáca Show című, első-, másod- és harmadsorban is főként csak szórakoztatni kívánó sikermusicalben, hogy mit is jelent Isten.

Ez egy zárdában játszódó történetben nem olyan meglepő, egy Broadway-produkcióban viszont annál inkább, viszont a lehető legjobb fajta meglepetés. Mégiscsak szívesebben megy az ember – vagy legalábbis én – színházba azért, hogy ott arról gondolkodtassák el, vajon megférhet-e egymással emberileg egy piálásnak és bulizásnak élő nagyvilági énekesnő, meg az egyház kötelékében megismert szent életű apácák, mint arról, hogy el tud-e menekülni a gengszter pasija elől a bajba jutott nő. Vagy hogy arra kérdezzenek rá, lehet-e az egyház által használt Isten szót köznapi értelemben, hit nélkül is a saját életünkre vonatkoztatni: nem egy fehér szakállú bácsira gondolva a felhők fölött, hanem valamiféle erkölcsi mércére, amely miatt az ember segít a másikon, közösséget vállal azokkal is, akikkel nem feltétlenül állna érdekében ezt tenni, vagy amely egyet jelent az emberségességgel, a világban jelenlévő jó felismerésével.

Meggyőződésem, hogy a színháznak feladata és értelme, hogy ilyen súlyú kérdésekről beszéljen a nézőivel, ahogy abban is biztos vagyok, hogy a legkönnyebbnek nevezett, zenés-táncos-slágeres műfajba is simán elfér az ilyesmi anélkül, hogy egyetlen nézőnek is eszébe jutna reklamálni a pénztárnál, vagy depresszióba esni a zsöllyében. Úgyhogy azt is nagyra értékelem, hogy elhangzik ez a pár mondat az Apáca Showban a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Attól már kicsit kevésbé vagyok lelkes, hogy ez a „pár mondat” nem valami zsurnalizmus, hanem szó szerint így van.

Persze, nem jó, ha egy előadás a nézők szájába rágja a nagybetűs Mondanivalót, de azért ott van valahol az a vékony sáv, ahol a fontosabb gondolatok nem csak azoknak tűnnek fel, akik kiéhezetten vadásznak erre, de azért még messze nem nevezhetőek sulykolásnak. Hát ez az a sáv, ahová az Apáca Show nem jut el: aki tényleg nagyon figyel, annak fontos lehet ez a két-három mondat az élet értelméről, de azt nagyon-nagyon erős túlzás lenne kijelenteni, hogy az előadás ilyesmikről szólna.

Amivel nem is lenne olyan nagy baj, ha mindaz, amiről viszont szól, érdekesebb lenne egy varietéklub színes-szélesvásznú, szórakoztató semmiségénél.

Illetve persze, látványban, grandiózusságban több annál, és a profizmust sem lehet elvitatni Szente Vajk rendezésétől és Túri Lajos Péter koreográfiájától. Rákay Tamás díszlete például valószínűleg a most induló évad legjobbjai között is helyet kaphat majd. Remek koncepció, hogy a központi elem egy hatalmas, félbevágott diszkógömb, amelyben szétnyitva elfér akár kocsma, akár rendőrség, akár templom: ez nemcsak látványos, de szorosan kapcsolódik az előadás tartalmához is, sőt a maga módján még értelmezi is kicsit az egészet, mert olyan, mintha azt mondaná, a főszereplőnő számára minden, de tényleg minden csak a nyilvános szereplés és a csillogás helye.

Mégis, magának az 1992-es Whoopi Goldberg-filmből vett történetnek nagyon rosszat tett a musicalesítés, a legtöbb dal ugyanis az ég adta világon nem tesz hozzá semmit semmihez, cserébe elnyújtják a nem túl bonyolult sztorit. (A film alig volt több másfél óránál, az előadás három óra.) Mert hát ebben a történetben nincs több annál, mint hogy egy befutni vágyó énekesnő véletlenül meglátja, ahogy maffiafőnök pasija lelő egy embert, ezért menekülnie kell a szemtanúkat nem igazán kedvelő férfi elől, és az apácák között bújik el, ahol persze elég nehezen illeszkedik be, énekelni viszont remekül megtanítja a templomi kórust. Egy igazán jó musicalben persze a dalok nem túlnyújtják a darabot, hanem a szövegeik mind hozzátesznek valamit a nagy egészhez, ha nem is a konkrét cselekményhez, de segítenek megérteni a szereplők érzéseit, motivációit, sorsát vagy múltját. Itt ilyenről csak az utolsó pár dalban van szó, a többi nem több öncélú szórakoztatásnál.

Viszont abból sem a legjobb fajta, pedig a zeneszerző Alan Menken megkapott már majdnem minden díjat, amit a szakmájában bárki megkaphat (csak Oscarból például nyolcat). Viszont egyiket sem ezért a musicalért: számtalan díja és jelölése közül mindössze két díjra nem váltott jelölés kötődik az Apáca Show-hoz. És ez érthetőnek is tűnik: pár nappal az előadás után már nehéz lenne felidézni bármelyik dalt egyszeri hallgatás után, ahogy közben is közelebb áll az egész rutinmunkához, mint egy szerző élete fő művéhez. Ráadásul a főszereplők közül is kevesen vannak, akikről úgy érezni, hogy a énekes teljesítményük vagy hangjuk képzettsége alapján helyt kaphatnának akár a Broadway-n is, a kórusok alatt pedig – ahogy a magyar zenés színházakban rengetegszer – szinte teljesen érthetetlen a szöveg.

Igazán precízen csak a show működik, ami lehetne akár rendezői értelmezés is Szente Vajktól, de aligha az.

A színészek közül csak a zárdafőnököt játszó Molnár Piroskán érződik, hogy mélyen, komolyan átgondolt szerepértelmezésről van szó: rajta érződik a tépelődés, a dilemma, hogy hogyan egyeztethető össze a meggyőződésével – miszerint segítsünk felebarátunknak – az a helyzet, ha a felebarátunk egy kiállhatatlan perszóna. Ahogy érződik rajta az is, milyen lelki utat kell megtennie ahhoz, hogy végül megtalálja magában a megoldást – ami nagyjából megegyezik a fent Istenről írtakkal. Alföldi Róbert a maffiózó szerepében viszont nem mutat többet egy sablonos vázlatnál egy tetszőleges, személytelen bűnözőről, és ezúttal az affektálás inkább hiányosságnak, mintsem jellemrajznak tűnik. Peller Anna a főszerepben szintén megmarad a felszín biztonságos közelében, ahogy Feke Pál meleg szívű rendőrnyomozója is olyan, mint egy egy vonásból álló rajz: profi, de változatosnak nem nevezhető.

Az első magyarországi bemutató után úgy tűnik, nem véletlenül nem az Apáca Show az a musical, amelyről hosszas felsorolásokban írhatnák le az újságírók, milyen díjakat kapott és milyen rekordokat döntött meg, sem pedig az, amit azért lenne muszáj látni, mert bármiben is újat tudna mutatni a zenés műfajon belül. Legfeljebb önfeledten lehetne rajta szórakozni, ha minden elemében tökéletesen adnák elő. Talán egyszer lesz majd belőle egy ilyen bemutató is. De az sem tragédia, ha nem.

Borítókép: Tari Róbert.

Ne maradjon le semmiről!