Gyöngyi
6 °C
13 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Csak percekig volt ruhában az öngyilkos szépségkirálynő szobra

MolnárCsilla-1
2018.10.11. 23:17

Érezze megtiszteltetésnek

Ez a két szó fogadta rövid ideig a Magyar Nemzeti Galéria látogatóit az egyik kupolateremben. Ahol csütörtök este meghekkelték azt az anyaszült meztelen kamaszlányt ábrázoló bronzszobrot, amely a szocialista Magyarország első és utolsó szépségversenyének 16 éves győzteséről, Molnár Csilla Andreáról készült.

A Kossuth-díjas képzőművész, Pauer Gyula olyan lenyomatot vett a lányról – aki a verseny után kilenc hónappal öngyilkos lett –, amellyel bőrének minden pórusát, még a szeméremajkait is tökéletesen megörökítette. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött szobor nem látható a nagyközönség előtt, de csütörtök este egy tematikus, testről és lélekről szóló tárlatvezetés erejéig pár órára elővették: ezt az alkalmat használta ki Eperjesi Ágnes képzőművész, hogy egy, a divatipar kifutóira emlékeztető vörös szőnyeggel öltöztesse fel a szobrot.

Ohne zsanír

Kevés olyan szobor van az újkori Magyarországon, amelynek ennyire sűrű és ellentmondásos a története. Pauer szobrát legkésőbb az öngyilkosság óta lehetetlen csakis önmagában szemlélni, persze az előtt sem volt könnyű így tenni.

Az 1985-ös, ötven év után először megrendezett szépségverseny nagyjából olyan viszonyok között zajlott, ahogyan azt az omladozó diktatúrára visszagondolva bárki elképzelné: a közönség örült, hogy végre legálisan láthat bikinibe bújt női testeket, a szervezők pedig örültek a kapitalista tőke megjelenésének (osztrák és német partnerek is érdekeltek voltak, és később kiderült, egy cigarettareklám-biznisz is zajlott a háttérben), és közben a versenyző kamasz lányok lelkével senki nem törődött. Tisztázatlan jogi kérdések, a lányok számára nagyon előnytelen szerződések jelentették az alapot, és erre csak „bónuszként” jöttek rá az olyan botrányok, mint amikor a versenyzőkről készült meztelen fotókat titokban eladták nyugati erotikus lapoknak. (A versenyről és Molnár Csilla öngyilkosságáról korábban hosszú cikket közöltünk, ez itt olvasható.)

Ennek a folyamatnak az egyik szimbolikus része volt a szoborkészítés. „Átjáróház volt a mi öltözőnk. Oda csak az nem jött be, aki nem akart. Márpedig nagyon sokan be akartak. Az utolsó kótyomfitty fotósnak fölkent fickó, csak úgy belibegtek, ohne zsanír, az senkit nem zavart, hogy egy szál bugyogóban állunk ott. Tehát tárgyaknak, eszközöknek, mondhatni, robotoknak szántak bennünket. A tapintatnak árnyéka sem volt” – nyilatkozta három évtizeddel később a szépségverseny egyik döntőse, Cenkvári Éva a Szex és szocializmus című könyvben.

És nehéz is megkérdőjelezni a szavait, mivel a szoborkészítést pontosan dokumentálta a Szépleányok című dokumentumfilm is: a sok, a testét tapogató férfi között meztelenül álló lányhoz senki hozzá se szól, de mielőtt a nehéz gipszpáncélba szorítva elájulna, azért repülősót tartanak az orra alá, nehogy elrontsa az addigi munkát. „A seggembe azért ne rakjatok már gipszet!” – kiált fel meglepetésében, de ezzel sem törődik senki. A testéről lehántott gipszben aztán még a szeméremszőrzetének mintázata is látszik. (A jelenet 48:25-nél kezdődik a filmben.) 

Gipszlenyomat Pauer felajánlásából mindhárom „udvarhölgyről” készült, de mivel a bronzszobor-készítésnek jelentős anyagi vonzatai vannak, ez csak Molnár Csilláról készült el, jó pár évvel később.

Persze nem lehet kijelenteni, hogy Molnár Csilla csakis azért lett volna öngyilkos, mert nem kapott semmiféle segítséget ahhoz, hogy kezelje a szépségkirálynővé és modellé válással járó lelki és praktikus nehézségeket; tettének oka mögött szerelmi-családi konfliktus állt. De az tény, hogy ez örökre átformálta az egyetlen magyar szocialista szépségverseny emlékezetét. És a szobor megítélését is.

Azt mondják, mi van?!

„Vajon mit látunk egy emberábrázolásban: a modellt, azaz az embert, vagy a művész koncepcióját? Ez a szobor ikonikus formában veti fel ezt a kérdést” – mondja a szoborról az Indexnek Eperjesi Ágnes. A művészettörténészek ugyanis konceptuális művészként tartják számon Pauer Gyulát. „Ezt egyáltalán nem akarom megkérdőjelezni. Ide sorolják azonban olyan munkáit is, amelyek szerintem nem tartoznak ide, ilyen például a szépség-akció is.” 

Eperjesi szerint Pauer sok más testlenyomattal együtt „társadalmi lenyomatot akart venni a késő-Kádár-kor emberéről, amit nem egészen értek, hiszen az emberek teste, formája, lenyomata hogyan is adhatna szociológiai értelmezést egy társadalomról?” A szépségkirálynő-választás győzteseiről készült szobrokkal ehhez hozzájön az a toposz, hogy a szobrász, ha szép fiatal lányokat formáz, a szépség ideáját örökíti meg, ahogy teszi azt jó néhány ezer éve. „A verseny győzteseiről készült lenyomatokkal azonban a zsűri által szépnek talált lányokról vett mintát – ez valóban tükröz valamit az adott társadalomról, mégpedig azt, hogy a szépség társadalmi konstrukció. Ebben az esetben mintha a zsűri tagjai képviselnék a társadalmat, az ő testükről készült minták lennének idevalók.”

Eperejesi ezért úgy gondolja: „Hogy Molnár Csilla szobrát is a konceptuális művek közé sorolják, az sokaknak nehezen megy le a torkán.

Látják a szobrot, látják a bőr pórusait, látják a lány szenvedő arcát, még azt is tudják, hogy a modell később öngyilkos lesz, majd elolvasnak egy értelmezést róla, és azt mondják: mi van?!”

Ugyanakkor Eperjesi úgy látja, épp azért, mert Pauert is meghurcolták Molnár öngyilkosságakor, sokan próbálják az értelmezést minél inkább elvinni a konceptualizmus felé, hogy ne arról szóljon a diskurzus, mi van a modellt álló emberrel. „Az egyik szándékom pont az, hogy felvessük ezt a témát. Vannak, akik azt mondják, hogy a művész képes úgy nézni a modelljére, mint egy vekni kenyérre vagy egy rusztikus vázára. Eleve a tárgyat, a készülő művet látja benne, és ez biztosan így is van. A befogadó számára azonban az érzéki réteg a mű adottsága, amivel így vagy úgy, de kezdenie kell valamit.”

És hogy a nagyközönség számára korántsem egyértelmű ez a bizonyos távolság élet és műalkotás között, azt Eperjesi szerint az is megmutatja, hogy amikor 2014-ben egy kiállításon látható volt a szobor, azt a közönség síremlékként értelmezte, és Molnár előtt tisztelegve virágot és koszorúkat fektettek a lábához. De ugyanez a szó – a síremlék – a tárlatvezetésen is elhangzik, sőt a szobor mellé állított magyarázó tábla is ekként határozza meg Pauer Gyula Magyarország Szépe című szobrát.

De Eperjesi szerint az is a konceptuális értelmezés ellen szól, ahogyan a szobor készült. „Egy emberre lehet fehérneműt adni, ha gipszlenyomatot készítünk róla, ahogy Pauer is megtette néhány esetben; ez a modell számára jelent könnyebbséget. A szépségkirálynő-választás döntőseivel ez nem történt meg:

pontosan látszódnak azok a részletek, amelyek nagyon felerősítik a test érzékiségét, erotikáját.”

Ezzel együtt sem érzi problémának, hogy a mű annak idején megszületett. „A szobor arca számomra szenvedő arckifejezést mutat, persze magyarázhatjuk ezt azzal, hogy mennyire kellemetlen érzés, amikor az ember arcán, testén szárad a gipsz. De Csilla halála átértelmezte ezt, és a legkülönbözőbb képzeteket lehet társítani az arckifejezéséhez is.”

Hozzáteszi: „Ez a szobor nagyon alkalmas arra, hogy művészetről és zaklatásról, művészetről és szexuális zaklatásról beszéljünk a kapcsán. Ez nem szokott téma lenni, mert nem lehet minek kapcsán tematizálni. Ez a szobor viszont erre kiválóan alkalmas. De ehhez kell ez az akció is. Nem elég, ha önmagában, szépen megvilágítva áll a kiállítótérben, a Nemzeti Galériában. Az akcióval erre az értelmezési lehetőségre is fel szeretném hívni a figyelmet.”

Fel kell öltöztetni, hogy ne fázzon

Ugyanakkor látva a szoborra adott vörös anyagot, nyilván adja magát az az értelmezés is, hogy a művész ezzel akarta felöltöztetni a kiszolgáltatott, meztelen nőt, felhívva a figyelmet arra, milyen gyakori, hogy a női aktok a férfitekintet tárgyaként jelennek meg, a nő pedig tárgyiasítva legyen jelen az egészben. „Ez egy elsődleges, primer réteg, de persze, ez is benne van az akcióban” – feleli erre Eperjesi. „Amikor ránézek erre a szoborra, mindig egy kiszolgáltatott testet látok, amit fel kell öltöztetni, hogy ne fázzon. Ez nyilván hülyeség, hiszen egy bronzból kiöntött alakról van szó, de akkor is ez jut eszembe. Teljesen jó értelmezés, hogy felöltöztetem, hogy eltakarom a kiszolgáltatottságát.”

A Magyar Nemzeti Galériában létrejött akció egyébként egy kicsit eltér a művész eredeti szándékától. A koncepció szerint a most a szoborra kerültnél sokkal masszívabb, nehezebb anyag került volna, de ez csak egy „valódi” kiállításon tudott volna megvalósulni. Az eredeti koncepció ez lett volna: „Olyan palástot adtam volna a szoborra, amit a kifutó vörös szőnyegének anyagából készítettem volna el. A vörös szőnyeg nemcsak a szépség-, reklám-, film- és divatipar fontos szimbóluma, hanem a politikai és hatalmi reprezentációé is. A terv szerint úgy takartam volna el a meztelen testet, hogy ugyanakkor az a szőnyeg támasztéka is lett volna: a test emeli fel és tartja fenn a sztárság szimbólumát. A vörös szőnyeg az alak mögött hosszú métereken át fekszik a földön; az alak előtt jóval rövidebben. A hosszú, vörös textil királynőhöz méltó, ünnepi palást, uszály képzetét kelti, miközben kalodaszerűen bénító teher is.” Végül ehelyett lett a mostani könnyebben kezelhető anyag; Eperjesi úgy érezte, ha már előhozták legalább pár óra a szobrot, lépnie kell, és ezzel is legalább fel tudja vetni mindazt, amit szeretne.

Mindenesetre az önálló kiállításról szóló egyeztetés már tíz hónapja húzódik eredmény nélkül. „A mai akció lehetősége csak egy-két napja merült fel, és erre gyorsan meg is kaptam a múzeum hozzájárulását. Így nem is kellett »illegálisan« meghekkelnem a tárlatvezetést.”

Molnár Csilla szobrán így egy rövid ideig ruha lett, vagy palást, vagy még egy béklyó. Aki látta, érezze megtiszteltetésnek – de ne úgy, ahogy a szobrász, a zsűri, a modellügynökség, a reklámszerződés megírói és a szépségverseny szereplői szerint Molnár Csillának kellett volna annak éreznie mindazt, ami halála előtt történt vele.

Ne maradjon le semmiről!

Nincs másik valóság, nincs másik Index.
Támogasd a fennmaradásunkat!

https://index.hu/tamogatas