Albert, Lipót
2 °C
12 °C

Sosem volt még, és többé sosem lesz még egy ilyen kiállítás

Kiállítás Idősebb Pieter Bruegel képeiből a bécsi Kunsthistorisches Museumban

000 19O5DL
2018.11.03. 12:24

Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben!

Az ilyen reklámszövegek általában pont arra jók, hogy az ember rögtön elveszítse minden érdeklődését, akármiről is legyen szó, mert amit ekkora túlzással hirdetnek, az vagy eleve kamu, vagy olyan jelentéktelen, hogy mivel saját értékei nincsenek, muszáj volt egy ilyen marhasággal hirdetni a valóság helyett. Márpedig ez a bécsi Szépművészeti Múzeumban (Kunsthistorisches Museum) megrendezett, gigantikus Bruegel-kiállítás jelmondata is. És ez talán az első alkalom a világ- és művészettörténetben, amikor nem hazugság az állítás.

Mert ezúttal tényleg nem csak egy újabb kiállításról van szó itt a kiállítások városában, ahol a szomszédban épp az elmúlt évtizedek legnagyobb Monet-tárlatát nyitották meg, ahol ugyanebben az épületben hamarosan nyílik a hatszoros Oscar-jelölt filmrendezőzseni, Wes Anderson által összeállított műtárgyszemle, és ahová amúgy egész Európából járnak kiállításokat nézni a kultúrturisták, a megszállottak és a sznobok. Nem: ez a Bruegel-kiállítás még Bécsben is rendkívüli. 

Egyrészt, mert még soha ezelőtt nem gyűjtötték egy térbe a tizenhatodik századi flamand festőóriás, Idősebb Pieter Bruegel (eredeti nevén Brueghel) ilyen sok művét: itt szerepel az összes festményének kétharmada és az összes rajzának és metszetének fele. Másrészt, mert a kiállított művek egy része még soha az életben nem volt látható a nagyközönség számára, mert tulajdonosaik most először adták kölcsön őket a múzeumnak. Harmadrészt pedig azért, és itt nyer főleg értelmet a kiállítás jelmondata: mert valószínűleg soha többet nem is tudnak több ekkora tárlatot rendezni sehol a világon, mivel ezek a 450 éves képek már annyira érzékenyek a koruk miatt, hogy egy részüket többet nem már nem lehet utaztatni, ha azt akarják, hogy egyben maradjanak, és ne puzzle-ként kelljen árusítani őket a kijárat előtt az ajándékboltban.

Ami persze mind nagyon jól hangzik, de ez önmagában a fent sorolt lehetséges múzeumlátogató rétegek közül legfeljebb csak a sznobokat elégítené ki, amennyiben nem egy tényleg minden tekintetben nagyszabású és egészen nagyszerű kiállításról lenne szó. Pedig arról van szó. Elsősorban nyilván – de azért nem kizárólag – Bruegel miatt.

Akinek a saját világát szinte szó szerint fárasztó bejárni, még akkor is, ha ehhez csak a szemünket használjuk, meg az agyunkat. Mert ez a világ annyi kis részletből, különös apróságból, utalásból, szimbólumból és elrejtett jelből áll össze, mint szinte semelyik másik festő esetében. Bruegel képei olyanok, hogy ha az ember igazán beléjük akar mélyedni, órákat lehetne tölteni mindegyik előtt: van, hogy még akkor is nehéz megtalálni a kavalkádban egy részletet, ha a tájékoztató tábla is pontosan leírja, hogy merre kell keresni (kalandvágyó olvasóknak sok sikert például ahhoz, hogy megtalálják a madárcsapdát a Vadászok a hóban című képen).

Bruegel tájképei – a kiállítás részben tematikusan, részben kronologikusan mutatja be a műveket – 

az egymásra rétegzett életek sokrétű monumentumai.

A táj hatalmas, az emberek szinte jelentéktelenek, de mégsem kisszerűek. Az Egy borús napon például az előtérben álló emberek fát gyűjtenek, készülnek a télre, és nem is tudnak arról, hogy a hátuk mögött haldoklók küzdenek a hajótöréssel a viharos vízen. Mindenki teszi a maga dolgát, egyszerre, egymás mellett, egymástól függetlenül, de mégis együtt. És az a különös – vagy épp nagyon is természetes – a festményeken, hogy ebbe a „mindenkibe” a természet is beletartozik, amely vagy hajókat süllyeszt el, vagy háztetőket tép lyukasra a viharaival, vagy csak általában az ember fölé magasodik, megmutatva, hol is a helye.

Bruegel festményein valahogy egy szintre kerül minden, ami a festő szerint az életben fontos: a kisemberek közül is legkisebbek, a művészetben az ő kora előtt még leginkább csak kigúnyolt vagy elhallgatott parasztok, a természet, de még az olyan magasztos dolgok szimbólumai is, mint a vallás vagy a halál. De az összes kép alapköve az egyszerű ember: még A három királyok imádásában is egy hétköznapi flamand falusi életkép látható első és második pillantásra is, csak harmadjára tűnik fel egyáltalán, hogy a festő valójában Krisztus születését telepítette át a szomszéd viskóba, ahogy a Keresztvitelen is alig lehet észrevenni Jézust az emberek erdejében, mert a hangsúly nem is rajta van, hanem azon, mit tesznek körülötte a hétköznapi figurák.

Vagy ott van a Gyermekjátékok, amely először tematizálta ilyen monumentálisan a hétköznapi, azaz nem bibliai metaforaként értett kisgyerekek szórakozását, vagy a Parasztlakodalom, ami meg a parasztságnak állított addigi legnagyszabásúbb emlékmű. 

Bruegel művészete az elitizmus élő ellentéte, a festő az emelkedettség totálisan földközeli szószólója, 

és valószínűleg pont ez az, ami miatt annyira közel tudnak férkőzni hozzánk ezek a zsúfolt, egy regény lapjaihoz hasonlóan minden centiméteren újabb történeteket mesélő képek.

De ebben nagy szerepe van a humornak is, a szó legköznapibb értelmében vett poénkodásnak, ami pedig alighanem elég keveseknek ugrana be, miután egy mondatban olvasta a „tizenhatodik század”, a „festészet”, az „anyatermészet” és a „Krisztus” szavakat. Pedig Bruegel festményei tele vannak humorral, még a példázatszerű szimbolikus képei is, például Az alkimista, amely azt mutatja meg, hogyan válik nincstelenné egy egész család az apa megszállott aranykeresése és ebből adódó elvakultsága miatt. És az apa mellett ott egy gyerek, akinek játék közben egy fazék szorult a fejére, amit senki nem tud levenni róla, hiszen még a festmény „második felén” is rajta van, amikor a család bevonul a szegényházba. Vagy a híres és komoly Bábel tornyán a fickó, aki épp a földre kakál, amíg senki nem figyel oda. Vagy az egészen groteszk arcok, alakok, szörnylények. Tényleg ezer rétegből állnak ezek a festmények.

És Bruegel még a vallásos tárgyú képein sem ad vissza semmit abból, ami miatt a felületes szemlélő könnyen unalmasnak nevezheti a korabeli vallásos festészetet. Részben, mert ezek a képek is hemzsegnek az egészen különleges, hol morbid, hol groteszk, hol horrorisztikus fantázialényektől, hibridektől, szimbolikus figuráktól – némiképp hasonlóan az előképhez, Hieronymus Boschhoz –, amelyek olyan sokfélék és fantáziadúsak, hogy minden eszükbe jut rólunk, csak valamiféle szédült és unalmas tekintélytisztelet nem. Részben pedig azért, mert Bruegel nem elsősorban ábrázol, sokkal inkább kommentál és bírál a képeivel. A Keresztvitelen például a vallásosok képmutatását az asszonnyal, akin bár ott a rózsafüzér, nem engedi férjének, hogy segítsen Krisztusnak a kereszt cipelésében. Vagy a hét főbűnt és az erényeket ábrázoló metszeteken, amelyek hol az igazságszolgáltatást bírálják, hol a társadalom más, a művész szerint rosszul működő elemeit: Bruegel nem egyszerűen és pláne nem áhítattal akarja felmutatni a fontos témákat vagy példázatokat, hanem el akarja mondani róluk a véleményét, és ez ezerszer izgalmasabb.

Bruegel műveinek hihetetlen sokrétűsége és a rajtuk elrejtett információk kiapadhatatlan sokasága önmagában is fantasztikus élményt jelentenek, pláne ilyen sűrűségben. De ha valahol, hát itt különösen fontos, hogy a kiállítás többi eleme is jól legyen felépítve, különben olyan marad az egész, mint egy labirintus, amelyben ugyan jó elveszni, de még jobb lenne mindenestül megismerni minden rejtett járatát. És a Kunsthistorisches Museum ilyen téren is tökéleteset nyújt. Nem is csak azért, mert a két nyelvű tájékoztató szövegek rettentő részletesen elmagyarázzák az utolsó kis rajzról is, hogy mit érdemes nézni rajta, milyen rejtett utalások szerepelnek benne, és mindez miért érdekes. De a kiegészítő anyag nagyszerűsége miatt is – még akkor is, ha ezt aligha fogja a legtöbb látogató végignézni, hiszen csak közepesen elmélyedve bennük is legalább két óráig tart csak a képeket végignézni. És akkor még azok után jön a rengeteg tabló a tudományos Bruegel-kutatásról, a festmények elkészítéséről, az ecsetkezelési technikákról, a röntgen alá helyezett festményekről és így tovább. És mindezt még egy, a kiállítás bezárta után is elérhető, a kutatásokba bepillantást engedő honlap is megtámogatja.

Bruegel képei úgy mutatják meg az életet annak minden területével együtt, élettel, halállal, transzcendenssel és földhözragadttal, ahogy azt csak egy igazán különleges, ihletett zseni képes megmutatni. 

Olyan világ ez, amibe ha egyszer úgy igazán belecsöppenünk, akkor hosszú ideig nem akarunk kimászni belőle. 

És a Kunsthistorisches Museum úgy vezet át a festő sajátos Styxén ennek a világnak a partjaira, hogy egy pillanatig se érezzük egyedül magunkat ezen a sosem látott, mennybéli-pokoli tájon.

Borítókép: Joe Klamar / AFP.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?