Luca, Ottilia
-4 °C
3 °C

Egy női főszereplő veszélyesnek tűnt

Interjú Mán-Várhegyi Réka íróval, az Egy nap társ-forgatókönyvírójával

DSC 2345
2018.12.02. 22:59
Miben más a Jurassic World főszereplője, mint a Wonder Womané? Miért probléma, hogy A szolgálólány meséje elhallgat bizonyos dolgokat, miközben úgy tesz, mintha Trump Amerikáját kritizálná? Tényleg arról szól-e az Egy nap, hogy három gyereket vállalni öngyilkosság? Interjú Mán-Várhegyi Réka író-forgatókönyvíróval.

„Az Egy napnak minden perce tökéletesen hiteles” – írtuk Szilágyi Zsófia Cannes-ban díjazott filmjéről, amelyet Mán-Várhegyi Rékával közösen írt meg egy háromgyerekes anya egy majdnem átlagos napjáról, amelyben a folyamatos rohanás, szervezés, különórák és a hó végi pénzhiány mellett csak annyi a szokatlan, hogy a férj talán épp meg akarja csalni egy közös barátnőjükkel. A film november óta látható végre a magyar mozikban is, a szerző új regénye pedig nemrég jelent meg, ezért ültünk le vele interjúzni.

Mán-Várhegyi Rékának korábban már megfilmesítették két novelláját is (A csatárnő bal lába életveszélyesről itt, A kamaszkor végéről itt írtunk), több díjat elnyert, első kötete, a Boldogtalanság az Auróra-telepen rögtön nagy feltűnést keltett a szakmában, írt kamaszregényt (A szupermenők), és idén jelent meg az eddig jellemzően dicsérő kritikákat hozó új regénye, a Mágneshegy is. Interjúnkban nemcsak a filmről és a könyveinek témáiról beszélgettünk vele, de mivel szociológiából diplomázott, feminista irodalomról, A szolgálólány meséjéről és a genderszak megszüntetéséről is kérdeztük. Pláne, hogy a Mágneshegyben is fontos szerepe van a társadalmi nemekkel foglalkozó egyetemi professzoroknak, az Egy nap pedig a jellemzően nők által végzett, de akár anyagi, akár bármilyen elismerés nélkül járó munkáról is szól. (Interjúnk a film rendezőjével itt olvasható.)

Egy korábbi interjúdban elmesélted, milyen meghatározó élmény volt, amikor megmutattad az első novelláidat az általános iskolai tanárodnak, aki annyit mondott rájuk, hogy hatásvadászok. Most, harminc évvel később megnézve az Egy napot, olyan, mintha még mindig meg akarnád mutatni a tanárodnak: ha van film, amiben a hatásvadászatnak a szikrája sincs jelen, hát ez az.

Igen, azt hiszem, erre az átlagnál is érzékenyebb vagyok: túlzásnak érzek mindenféle direktséget és szájbarágást. Tegyük hozzá, az Egy nap forgatókönyvírói munkájának dandárját Szilágyi Zsófi rendező végezte: ő írta meg a könyv egy korábbi változatát, és azzal keresett meg, hogy dolgozzunk rajta tovább. Innentől én valóban a szerintem hatásvadász vagy közhelyes elemeket próbáltam lebontani, és ebben Zsófi is partnerem volt.

Az eredeti verzióban a főszereplő Anna talán többet szenvedett, a részletekben több volt a klisé. Ez nem Zsófi sara, első körben mindenki hajlamos kliséket írni, erre vagyunk kondicionálva. Nemcsak a hollywoodi, a független filmek is bevett dramaturgiai fordulatokkal dolgoznak, és nem feltétlenül a valóságra reflektálnak, inkább arra utalnak vissza, hogyan ábrázolták korábbi filmek az adott az témákat. Nagyon nehéz kiszabadulni a már előre megrágott formákból. Ezzel Zsófi is egyetértett, és aztán egy csomó mindenben végül a vágás során még szigorúbb is volt annál, mint amit javasoltam.

Szerinted feminista film az Egy nap?

Egy hús-vér nő egy napját látjuk, ami ma még feminista tettnek számít. De nem kellene annak lennie.

Számomra most éppen nem is ettől érdekes a film. Az eddigi visszajelzések alapján azt látom, hogy sokakra erősen hat, és mintha sokan magától értetődően biztosak lennének benne, hogy a filmnek van egy nyilvánvaló üzenete. Például az egyik barátnőm szerint a film zavarba ejtően sulykolja, hogy három gyereket vállalni kész öngyilkosság. Bennem ez fel sem merült. Én végig azt éreztem, a forgatókönyvünk arról szól, hogy ez a pár, ahogy sokan mások is, nagyon túlvállalják magukat: túl azon, hogy három gyerekük születik, Budán vesznek lakást hitelre, ami nyilvánvalóan rengeteg pénz, a gyerekek egy halom különórára járnak, minden centire ki van számolva, nem csoda, hogy egész nap rohannak. Ez iszonyú fárasztó, még nézni is az.

Mán-Várhegyi Réka

1979-ben született, a gyerekkorát Marosvásárhelyen töltötte, jelenleg Budapesten él. Boldogtalanság az Auróra-telepen című kéziratára 2013-ban megkapta a JAKkendő-díjat. A könyv 2014-ben jelent meg a JAK-füzetek sorozat 185. köteteként a József Attila Kör és a Prae.hu gondozásában, ugyanebben az évben elnyerte a Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat és a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, illetve képviselte Magyarországot a Kikinda Short nevű, kilencedik alkalommal megrendezett nemzetközi rövidpróza fesztiválon Szerbiában. 2015-ben képviselte Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján, illetve Margó-díjra jelölték, ahol bejutott a kuratórium által három legjobbnak ítélt végső jelölt közé.

Mágneshegy című regénye 2018-ban jelent meg a Magvetőnél, az Egy nap című film pedig, amelynek társírója volt, elnyerte a FIPRESCI legjobb elsőfilmeknek járó díját a cannes-i filmfesztiválon. 

Visszatérve a feminizmushoz, a film talán elgondolkodtat arról, kinek mi a feladata egy családban. De ahhoz azért kifejezetten érzékeny nézőnek kell lenni, hogy valaki kevésbé látható társadalmi nemi mintázatokat olvasson ki belőle. Lehet, hogy azt érdemes feminista műnek tekinteni, ami ilyen téren is megvilágító erejű.

Nem elég a feminizmushoz, hogy legyen egy fontos, önálló, aktív női szereplő, pláne főszereplő?

A kérdés az, mit nyerünk vele, ha feministának nevezünk valamit – noha én bármikor, boldogan és nagy betűkkel annak nevezem magamat, de abban nem vagyok biztos, hogy ennek túl sok értelme van. A feminista plecsni még a feministák vagy szimpatizánsok szemében sem jelent semmit, hát még azok szemében, akik nem tudnak sokat a feminizmusról.

De a kérdésedre válaszolva, ott van például a Wonder Woman, mint erős női főszereplőt mozgató film. Sokan lelkendezve feminista filmnek nevezték, holott ugyanaz történik benne, mint bármelyik másik szuperhősfilmben, csak épp nő a főszereplő. Az igaz az Egy napra, hogy szemléletében, témaválasztásában és abban, ahogy megfogja a témáját, más dolgokra koncentrál, mint sok más film. Erre talán ki lehet adni a kis feminista dicsérő-oklevelet.

Milyen az, amiért biztosan nem jár a feminista oklevél? Már persze túl az egyértelműen nőgyűlölő filmeken.

Amikor a film nem tudja, mit csinál, amikor nem reflektál semmire, azaz nem próbál meg másként használni, dekonstruálni bizonyos elemeket. A Wonder Woman például láthatóan nem tesz ilyet: nem úgy használja a szuperhősfilmek bevett elemeit, hogy utalna az azokban jelen lévő nemi alapú hatalmi egyenlőtlenségekre. De jó kérdés, hogyan lehet ezt a gyakorlatban kivitelezni.

A Jurassic Worldben például sokan felháborodtak, hogy Bryce Dallas Howard még egy T-Rex elől is tűsarkúban menekül a dzsungelben. A film második részében aztán erre válaszul volt egy jelenet, amelyben a kamera hangsúlyosan ráközelített a szereplő bakancsára.

Igen, ez jó példa. Biztosan ilyen reflexió, ha látszik, hogy egy film egyáltalán gondolkodik ezeken a témákon. Nemrég láttam a Ludwig Múzeumban egy finn videóművész, Salla Tykkä kiállítását. A Lasszó című videóban egy nő elmegy egy ház mellett. Benéz az ablakon, és látja, hogy bent egy félmeztelen férfi izzadtan játszik egy lasszóval. A csaj pedig megbűvölten nézi kívülről. Azaz megfordulnak a klasszikus szerepek: azzal, hogy a nő nézi a lasszóját csattogtató férfit, tematizálja a tekintet kérdését. A filmekben a férfi néz így a nőre, akit ennek köszönhetően mi is ebből a férfiszemszögből látunk. De a Lasszó játszik is ezzel, mert továbbra is a férfi a cselekvő fél, a nő pedig a passzív. Ez egy tankönyvi példa a reflexív feminizmusra. A film azonban olyan szuggesztív, hogy akkor is hat rád, ha nem gondolsz a fentiekről semmit.

A másik oldalra jó példa a Wonder Woman, de nekem A szolgálólány meséjével is vannak problémáim. Feminista lesz-e attól, hogy nők szenvedését látjuk? Feminista lesz-e attól, hogy az ábrázolt világban a nőket a méhükért tartják? Megvilágít-e bármit arról, hogy jelenleg milyen nőnek vagy férfinak lenni? Nem sekélyes, nem kevés ez a mi világunkra reflektáló disztópiaként? Ráadásul a nemi kérdéstől nem függetleníthető más problémákról nem mond semmit a sorozat, miközben úgy tesz, mintha Trump Amerikáját kritizálná. Nem beszél például a feketék helyzetéről, ami nagyon aktuális kérdés arrafelé is. És ez gyengíti a feminista tematikát is. Egyébként a sorozattal kapcsolatban az is elhangzott kritikaként, hogy az valójában kisajátítja a fekete nők történelmi szenvedéseit, hogy a fehér nők disztopikus szenvedéseiként mutassa be azokat. (Az afro-amerikai rabszolgák körében ugyanis meglehetősen bevett szokás volt az, amit A szolgálólány meséje ábrázol – K. B.)

Akár az Egy nap, akár a könyveid írásakor voltak olyan konkrétan megfogalmazott minták, amiket el akartál kerülni, hogy megfeleljenek az általad ideálisnak tartott társadalomábrázolásnak?

Inkább az lebegett a szemem előtt, hogy milyen szereplőket vagy cselekményelemeket szeretnék. De egy hosszú szöveg másként működik: nem tudsz mindenre kiterjedő no-no és yes-yes listát adni magadnak, sem a feminizmussal, sem bármilyen, hatalmi mechanizmusokra érzékeny gondolkodással kapcsolatban, ami tizenvalahány éve foglalkoztat. Lehetsz érzékeny bizonyos problémákra, de nem minden részletét látod, és

olykor azt sem veszed észre, ha magad is reprodukálod azt, amivel nem értesz egyet.

Az én feminista érzékenységem is sokat változott az évek során. Arra törekszem, hogy ha ránézek a szövegemre, észrevegyem, milyen minták és témák vannak benne, akár olyanok, amiket nem is terveztem, és megpróbáljak egy kicsit tudatosabban dolgozni ezeken.

Például ott van a Mágneshegy egyik központi szereplője, a Bogdán nevű társadalomtudós, akihez a környezetében megjelenő nők mind szörnyen vonzódnak, pedig ezt a fizikuma és intellektusa nem kimondottan indokolja. Csak később vettem észre a saját szövegemben, hogy minden nő teljesen rá van csavarodva erre a férfira; ha ezt reflektálatlanul hagyom, azzal úgy tettem volna, mintha teljesen normális lenne, hogy a nők cicaharcot folytatnak egy alfahím kegyeiért. Miközben azért az egyetemi környezetben van bőven példa ilyen típusú vonzódásra, úgyhogy nem egyszerűen kihúztam ezt az egészet, hanem azon kezdtem dolgozni, hogy a szöveg reflektáljon a kérdésre.

Van, hogy azért írsz pont úgy, ahogy, hogy ezzel rámutass arra, milyen ritkán találkozni a bevett társadalmi nemi szerepektől elrugaszkodó történetekkel? Például A szupermenők című ifjúsági regényed végén rendhagyónak számító módon a belevaló csaj lesz az, aki végül „felszedi” a tutyimutyi srácot, és nem az erős, macsó fiú hódítja meg a lányt.

Biztos bennem van ez is, de ha valamit, inkább azt akarnám megmutatni, hogy lehet nem hatásvadász és nem szájbarágós módon írni. Amíg írok, és épp jól működik minden, könnyű azt éreznem, hogy a legjavamból dolgozom – persze sokszor érzem az ellenkezőjét is –: ilyenkor munkálhat bennem az is, hogy most megmutatom mindenkinek, hogyan is kellene beszélni. Aztán utólag szégyellem magam az ilyen értelmetlen, elragadtatott gondolatokért.

A szupermenőkkel egy olyan regényt akartam írni, amilyenre titokban kamaszként vágytam, egy olyan hőssel, amilyen titokban én is lenni szerettem volna, de százmillió kilométerre voltam tőle. Aki aktív, önállóan gondolkodik, a saját kételyeit, problémáit is pozitívba tudja fordítani, és még a környezete is lehetővé teszi, hogy profitáljon a nehézségeiből is. Kamaszként már az is nagyon nehéz, hogy valakinek önálló gondolatai legyenek, mert olyankor az ember mindenben a haverjaihoz alkalmazkodik. És a főszereplő magától értetődően gitározik, ami számomra a 90-es években még olyan forradalmi tett lett volna, hogy meg se fordult a fejemben. És igen, aktív az udvarlásban is. Remélem, van pár kamasz ma is, akinek ez jelenthet valamit. Harmincas nők dögivel voltak, akik visszajeleztek, hogy jól esett nekik – lehet, hogy a könyv utólagos történelemrekonstrukció lett a korombeli nőknek.

A Mágneshegy egyik főszereplője egy Réka nevű nő, aki épp regényt ír, és a feminista irodalomkritika-szemináriumon szembejön vele az a kérdés, hogyan írhat egy nő, és hogyan nem. Hogyan?

Én is jártam ilyen szemináriumokra, amikor egy ideje már próbálkoztam az írással. Azt vettem észre, hogy ha írni próbálok, akkor egy kis belső hang azt súgja, legyen inkább férfi a főszereplő.

Nem tudtam, miért, de azt éreztem, hogy egy női főszereplő veszélyes,

és azt tapasztaltam, amint egy nőről kezdek írni, valahogy más lesz az egész szöveg hangulata, valahogy más regiszterben kezd el mozogni. Ugyanezt éreztem az egyes szám, első személy kapcsán is.

Aztán az egyetemen megtanultam, hogy feminista irodalomkritikai alapvetésekről van szó: az olyan regényt, amiben férfi a főszereplő, inkább érzékeljük irodalomnak, míg egy női főszereplős, és főleg egyes szám, első személyben írt szöveg könnyebben mozdul el az olvasó fejében a lektűr felé. Ha a férfi szerző ír egyes szám, első személyben, az bátor őszinteség, egy nő esetében ugyanaz könnyebben érzékelhető magánéleti nyafogásnak. És ez tizenöt éve sokkal inkább így volt. Amikor erről tanultam, reveláció volt rájönnöm, hogy egy csomó mindent azért gondoltam íróként lehetetlennek vagy problémásnak, mert magam is osztozom ebben a szemléletben.

Miért alakultak ki ezek a sztereotípiák?

Hosszú ideig szinte kizárólag férfiak írtak irodalmat, a női szerzők kilógtak, önálló kontinensek voltak, és a műveiknek kevés beleszólása volt abba, hogy mi képződött meg irodalomként. De ma nőnemű íróként ezzel valószínűleg kár foglalkozni. Inkább az a feladat, hogy az ember megtanuljon önmaga számára érvényesen megszólalni: először nekem kell irodalomnak látnom azt, amit írok, és nekem kell felfejtenem az előítéleteket, amelyek az én írásomat is alakítják.

A Boldogtalanság az Auróra-telepen című kötetedben szerepel A csatárnő bal lába életveszélyes című novella egy nőről, aki egyszer csak ráébred, hogy zseniálisan focizik, és végül valóban ő lesz a világ leghíresebb focistája. Egy korábbi interjúban azt mondtad, felszabadító volt, hogy mindezt „megengedted” egy nőnemű szereplődnek, magadnak meg azt, hogy fociról írj. Miért?

Ez hozzátartozik ahhoz, amit az előbb mondtam: mindenki korlátokba ütközik, aki irodalommal vagy filmmel kezd foglalkozni, a témákat eleve szalonképesnek vagy nem szalonképesnek érezzük, de nőként ez még problémásabb. Anélkül, hogy gondolkodnál rajta, egy csomó mindenről azt hiszed, hogy nem választhatod témaként. Én hosszú ideig lehetetlennek gondoltam, hogy írhatnék fociról is, és aztán magam is meglepődtem, amikor elkezdtem írni róla.

De mondok egy másik példát, ami nem csak a nőnemű szerzőket érinti. Sokáig kérdés volt például, bele lehet-e írni valamibe az internetet vagy a mobiltelefont: az ember könnyen úgy érezhette, ezek azonnal kipenderítik a szövegeket az irodalom teréből. Azért is mondtam, hogy ez a novella felszabadító volt, mert hirtelen sokfelé kinyíltam: azt gondoltam, ha megengedem magamnak, hogy fociról írjak, akkor bármi mást is megengedhetek. Akkor egy csomó minden lehetséges.

A Mágneshegy hirtelen meglepően aktuálissá vált: a genderkutatókról szóló regény a genderszakok betiltása előtt valamivel jelent meg. Szerinted mi az oka a betiltásnak?

A hatalom valószínűleg kedvében kíván járni a társadalom azon rétegeinek, akik problémásnak tartják, amit a társadalmi nemekről tudni vélnek. Valószínűleg sokan vannak, akiknek ez nincs ellenére, vagy még tetszik is, mert a genderszakot esetleg a női kvótákkal, a ki mosogasson otthon kérdésével vagy a nemváltoztatás propagálásával azonosítják. (Hogy mi is történik valójában a genderszakokon, arról ebben a cikkünkben van szó – K. B.)

Milyen társadalmi rétegekre gondolsz?

Azokra, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy tájékozódjanak a témáról, és kénytelenek igenelni azokat az állításokat, amiket eljuttatnak hozzájuk. Ugyanazoknak, akik hajlandóak annak is örülni, hogy nem jönnek hozzánk migránsok. Az ellenséggyártás erősíti köztük a kohéziós erőt. Másrészt a szak betiltása mögött ott van a másik oldal megfélemlítése is. Nem tudom, mennyire essünk ettől kétségbe.

Borítókép: Bődey János / Index.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!