Zelma, Rajmund
-4 °C
-1 °C

Beküldték a Leonardót a kutatóreaktorba

KFKI6
2018.12.15. 14:02
Régóta keresik a választ a kutatók arra kérdésre, hogy tényleg Leonardo da Vinci alkotása-e a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött kisméretű bronz lovas szobor. A két évig tartó felújítás után idén ősszel újranyílt múzeum első kiállításának középpontjában egy olyan műtárgy áll, ami körül több a kérdés, mint a biztos válasz.

Képzelje el, hogy krimit olvas, és számtalan fordulat után elérkezik a zárófejezethez. Poirot megköszörüli a torkát, a bajszát pödri, rendszerezi az ismert tényeket és a lehetséges megfejtéseket, majd végül ahelyett, hogy kimondaná a tettes nevét, széttárja a karját, és azt mondja: „Vannak feltételezéseim, de igazából nem tudhatjuk, ki volt a gyilkos. Egyébként is érdekesebbek a kérdések a válaszoknál.”

Nem véletlen, hogy a krimik nem így szoktak véget érni, ebből a befejezésből ugyanis hiányzik a katarzis. A művészettörténeti nyomozásoknál is erős lélektani nyomás nehezedik a kutatóra, hogy a végén álljon elő a farbával, legyen ott a nagy név, csak éppen nem a tettesé, hanem az alkotóé. A budapesti Lovas esetében a kérdés száz éve ugyanaz: Leonardo vagy nem Leonardo? Kárpáti Zoltán, az újranyílt Szépművészeti Múzeum első időszaki kiállításának kurátora mégis vette a bátorságot ahhoz, hogy ne kínáljon határozott választ. Inkább azt mondja a nézőnek: nézd meg magát a szobrot, nézd meg az arányait, a felületét, nézd meg belülről, ismerd meg a párhuzamait, gondolkodj el a tartásán és a súlyeloszlásán, hogy mitől áll meg a két hátsó lábán. Nézd magát a műtárgyat, hiszen végül is csak ez számít igazán.

Azért is érdemes még most, a január 6-i zárás előtt elmenni, és megnézni ezt a méretre szerény, de tartalmilag és jelentőségét tekintve fontos kiállítást, mert a budapesti Lovast ki tudja mikor láthatjuk újra a múzeum állandó kiállításán. A Leonardo-attribúció (vagyis a mesternek, esetleg műhelyének tulajdonítás) ugyan bizonytalan, de ahhoz mégis elég erős, hogy ez legyen a Szépművészeti Múzeum legtöbbet kölcsönzött műtárgya. És ha nem is lesz úton valahol a világban, a mostani alkalom akkor is egyedülálló, hiszen százévente egyszer van rá mód, hogy a bronz szobrocskát együtt lássuk azokkal az eredeti Leonardo-rajzokkal, amelyek az attribúció legfőbb bizonyítékai.

Az egyetlen teremből álló, kevés műalkotást felvonultató, de nagyon alaposan átgondolt és fókuszált tárlatot négy évig tartó előkészítő munka előzte meg. Leonardo-rajzokat kölcsönözni nem olyan egyszerű dolog, és ez a kiállítás sem jöhetett volna létre a windsori Royal Collection nagyvonalúsága nélkül.

A budapesti Lovas nem a "Magyarországon világhírű" kategória, ezt a tárgyat tényleg világszerte számon tartják, és a legnagyobb művészettörténészek írtak cikkeket róla.

Minden, ami Leonardo, érdekli a kutatókat és persze a közönséget. És iszonyú pénzeket ér, ahogy az tavaly novemberben kiderült egy ugyancsak bizonytalan szerzőségű festmény, a Salvator Mundi esetében. Ez a kép pusztán attól, hogy egyes szakemberek elkezdték Leonardo alkotásának tartani, a világ legdrágábban eladott festménye lett: 450 millió dollárért kelt el egy New York-i aukción, és mint később kiderült, a Louvre új abu-dzabi fiókintézményének fő attrakciója lesz.

Múzeumban járva a legtöbben valószínűleg nem gondolkodtak még el azon, hogy a kis táblácskákon olvasható információ (alkotó, cím, évszám) vajon mennyire biztos. Egyáltalán honnan származik? A táblácska bizonyosságot sugall, ritkán árulkodik arról, hogy a tudás és a nemtudás valójában egy hosszú színárnyalati skála, amelyen a jelzést valakik belátásuk szerint elhelyezték, és arrébb is csúsztathatják. Természetesen vannak egyszerű esetek, és minél fiatalabb egy mű, általában annál biztosabbak az adatok. De Leonardóval és a reneszánsszal egyáltalán nem ez a helyzet. Meglepő lehet, de a nagy mester egész életművéből mindössze négy festmény van, aminek a szerzőségét soha senki nem vitatta, és e négyből kettőt lehet korabeli források alapján biztosan azonosítani. Valójában még arról sincs hardcore adat, hogy a Mona Lisa címen Párizsban őrzött képet Leonardo festette: ez csupán egy közvetett bizonyítékokkal alátámasztott, erős feltételezés, amit nem kérdőjelezett meg senki, és nyilván nem is fog, mert nem vennék komolyan. De az "életmű" valójában nem más, mint egy évszázadok alatt, az utókor által felépített konstrukció arról, hogy mit gondolunk Leonardónak/ról.

És ha innen nézzük, a budapesti Lovas körüli bizonytalanság már nem is olyan nyugtalanító, Inkább a természetes.

Az ágaskodó lovat és egy tüskével hozzárögzített sisakos lovas figuráját ábrázoló kisplasztikáról teljesen biztosan csak annyit tudunk, hogy egy magyar szobrász, a Rómában tanuló és dolgozó Ferenczy István vásárolta valamikor 1818 és 1824 között. Kitől, honnan, nem jegyezte fel. Sosem fog kiderülni. Ferenczy rengeteg értékes műtárgyat hazahozott Itáliából Magyarországra, a Lovast "athéni görög szobornak" vélte, ami biztosan nem igaz, de lehet, hogy Rómában ezzel a megnevezéssel adták el neki. A Szépművészeti Múzeum 1914-ben vásárolta meg az elhunyt szobrász több mint 50 évig egy vidéki házban, lezárt ládákban tartott kisbronzgyűjteményét.  Két évvel később Meller Simon művészettörténész a Lovast Leonardo műveként publikálta.

Azóta ezt azonosítást sokan elfogadták, még többen megkérdőjelezték. Magyarként nyilván szeretnénk, ha igaz lenne, hiszen rendkívüli rangú műtárgyat jelentene a Szépművészeti Múzeumnak. Leonardo ugyan foglalkozott szobrászattal, de nincs fennmaradt szobra. Egyetlen egy se. Vagy ha mégis létezik egy, akkor az a budapesti Lovas. Ezért érdekel mindenkit annyira a mű - nincs a világon másik reneszánsz kisbronz, ami legalább esélyes lenne arra, hogy Leonardo műhelyéből származzon, vagy amellyel kapcsolatban ez a kérdés komolyan felmerülhetne. És éppen ez adja a következő nehézséget: a Lovast nincs mivel összehasonlítani.

A művészettörténészek sokszor dolgoznak a stíluskritika módszerével. Ez önmagában is rengeteg bizonytalanságot, szubjektív elemet, ízlésbeli elfogultságot hoz be az azonosításba, de teljesen ingoványossá válik a helyzet akkor, ha nem is szobrokat kell egymással összehasonlítani, hanem egy szobrot rajzokkal. Leonardo sok ágaskodó lovat ábrázoló rajzot készített életében, tudjuk, hogy szeretett volna ilyen életnagyságú lovas szobrot is alkotni, bár ez soha nem jött össze neki, ezért a budapesti Lovas attribúcióját a rajzokkal való összevetésre alapozzák. És pont ezeket a rajzokat hozták most el Budapestre. Ott vannak egymás mellett, egy laikus is eljátszhat a gondolattal, hogy elfogadja-e őket egyazon kéz és agy alkotásainak, vagy sem. A látvány néha nagyon meggyőző, itt van például ez a rajz:

Látszik, hogy Leonardót mennyire érdekelte az ágaskodó ló anatómiájának megörökítése; a széttartó mellső lábak, a húsos far, a megfeszülő nyak mind nagyon erősen emlékeztet a budapesti Lovasra.  (Egy hosszú zárójel következik: messzire vezető kérdés, hogy milyen lovas szoborhoz készült volna modellként a nyilvánvalóan befejezetlen, nem önálló műalkotásnak szánt kis bronz ló. A legtöbbet hangoztatott feltételezés szerint Gian Giacomo Trivulzio milánói zsoldosvezér síremlékével hozható kapcsolatba, de van, aki azt gondolja, hogy Leonardo I. Ferenc francia királynak is akart készíteni egy lovas emlékművet. Nem mintha ez utóbbit, mármint hogy Leonardo dolgozott egy ilyen terven, tényszerűen tudnánk. Ráadásul egyáltalán nem csak monumentális emlékműtervek jöhetnek szóba. A mestert a csatajelenetek és a sárkánnyal viaskodó Szent György motívuma is erősen foglalkoztatta, és ezekhez az idegesen hátrahőkölő budapesti ló még jobban is passzol, mint egy méltóságteljes emlékműhöz.)

A budapesti Lovas megítélése tehát hullámzott, voltak időszakok, amikor a Leonardo-kapcsolatot erősebbnek, máskor gyengébbnek látták. A Leonardóságnak is több árnyalata lehetséges. Az a legkevésbé valószínű, hogy a mester saját kezű alkotása lenne, de készülhetett esetleg a műhelyében, lehet egy általa megformált viasz- vagy agyagmodell után készült öntvény, vagy lehet egy követőjének az alkotása, amit az egyik rajza inspirált. Vagy egy rajzának rajza után készült rajz. Erre mondják angolul, hogy Leonardesque - amolyan Leonardo-szerű. 1966-ban felmerült alternatívaként, hogy a Lovas Leonardo legjobb szobrász tanítványa, Giovanni Francesco Rustici alkotása. Ettől a közönség szíve nem kezd hevesebben dobogni, mert Rusticit elfelejtették, pedig remek művész volt, a mostani tárlaton két egészen zseniális alkotása bizonyítja, hogy egy Rustici-ló sem lenne ciki.

És olyan is előfordult, hogy a Szépművészeti Múzeum megpróbálta átvágni a gordiuszi csomót. Végülis, ha lecseréljük a címkét, és ráírjuk, hogy "Leonardo", a vita le van zárva, nem? Aggházy Mária művészettörténész, a szoborgyűjtemény vezetője az 1960-as, 1970-es években pontosan erre tett kísérletet. 1969-ben rendeztek egy kiállítást, ahova elhozták azt a két bronzlovat ábrázoló kisplasztikát, amelyek nagyon hasonlítanak a budapesti szoborra (az egyiket New York-ban, a másikat az írországi Limerickben őrzik). A kiállítást vizsgálatokkal is összekötötték, és a végén büszkén és magabiztosan kijelentették, a modern tudomány villanyfénye minden históriai homályt eloszlatott, a budapesti Lovas igazi Leonardo. Ezen a korabeli kisfilmen látszik a címkecsere:

Kárpáti Zoltán, a mostani kiállítás kurátora szerint a szándék érthető volt, de a túlzott erőltetés többet ártott, mint használt. "Senki nem igazán vitatkozott az állítással, inkább hallgatás fogadta, ami mindennél többet mond. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre világosan látszik, hogy a Lovas megítélése ciklikusan hullámzik. A legutóbbi hullámvölgyet személyesen is átéltem a 2000-es évek közepén, amikor itt a múzeumban is elterjedt az a nézet, hogy a Lovas egy 19. századi, nem különösebben értékes öntvény. Kivették a képtár központi terméből, és áthelyezték egy félreeső zugba a folyosón. És ez tényleg nagyon szomorú volt, mert ez a szobor ugyanaz a szobor akkor is, ha Leonardo, meg akkor is ha nem az. Én szándékosan nem akartam határozottan állást foglalni Leonardo ügyében, azt viszont merem mondani, hogy ez egy nagyon jó reneszánsz kisplasztika, aminek biztos nem a folyosón van a helye" - magyarázza.

A 3D neutrontomográfiai vizsgálat megmutatta az utólag kikapart agyagos mag anyagmaradványait a szobor belsejében lévő üregben.
A 3D neutrontomográfiai vizsgálat megmutatta az utólag kikapart agyagos mag anyagmaradványait a szobor belsejében lévő üregben.
Fotó: Szépművészeti Múzeum

Az inga a folyosói száműzetés után hamarosan visszalendült, mégpedig a természettudományos vizsgálatoknak köszönhetően. Hátha ezek megoldják, amire a megbízhatatlan bölcsészet nem volt képes. A Lovast mindenféle vizsgálatnak alávetették. Röntgen fluoreszcencia spektroszkópia, pásztázóelektronmikroszkóp, digitális mikroszkópia, sima röntgen, és most legutóbb, 2017-ben  3Ds neutrontomográfia. Ehhez a Lovast fel kellett vinni Csillebércre,  ahol az országban egyedülálló módon az akadémia kutatóreaktorában el tudják végezni ezt a roncsolásmentes, a szobrot nem károsító vizsgálatot, ami a röntgennél sokkal részletesebb képet ad a belsejében lévő üregről és az ottani anyagmaradványokról. A ló és a kis lovasfigura belülről ugyanis üreges, az agyagos magot az öntés után kikaparták a ló farán vágott lyukon keresztül.

Ezek a vizsgálatok valóban sok új információt szolgáltattak a szoborról, de az alapkérdést pont ugyanúgy nem válaszolták meg, mint ahogy a régi, klasszikus művészettörténet sem. Nem csoda: az alapkérdés megválaszolhatatlan. Bármivel is vizsgáljuk a szobrot, nem lesz a belsejében elrejtve palackpostában az utókornak szóló üzenet: "Én voltam. Leó". 

Valamit azért mégiscsak segített a természettudomány. 2009-ben mindhárom hasonló kisbronzon (a budapestin, a New York-in és a limerickin - volt még egy negyedik is egy londoni magángyűjteményben, de elkallódott) anyagvizsgálatot végeztek a washingtoni National Gallery of Art kutatói. A bronz összetétele ugyanis koronként változott, ezért ebből következtetni lehet a szobrok készítésének idejére.

Kiderült, hogy a New York-i ló valóban 19-20. századi, a budapesti viszont megfelel annak, ami egy 16. századi reneszánsz bronztól elvárható. Egy vetélytárs kidőlt, mehet a fiókba. (A New York-i lóról azóta az is kiderült, hogy a budapestiről készült másolat, Szőcs Miriam legfrissebb, jól adatolt feltételezése szerint 1916-1918 között készítette a Szépművészetben Meller irodájába is bejáratos Ferenczy Béni, majd a Tanácsköztársaság után kivitte Nyugatra.) A limericki ló régebbi, de egyértelműen másodlagos. A budapesti Lovason végzett legutóbbi vizsgálatok azt is igazolták, hogy a kis lovasfigura ugyanabból az anyagból készült mint maga a ló, és a jelek arra utalnak: a szobor stúdiómodellnek készült azzal a céllal, hogy bronzöntési eljárásokon és statikai megoldásokon kísérletezzenek.

Ez ráillene Leonardóra, de persze a két hátsó lábára nehezedő, ágaskodó ló szobrának problémája egyáltalán nem csak őt foglalkoztatta. Végül egy bizonyos Pietro Tacca készítette el - Galileo Galilei segítségével - az első ilyen emlékművet 150 évvel Leonardo után. IV. Fülöp spanyol királyt ábrázoló lovas szobra Madridban a gyakori spanyol forradalmak ellenére ma is áll, és kifejezetten jól sikerült alkotás, bár nem világhírű. Taccát, aki megoldotta a problémát, mára gyakorlatilag mindenki elfelejtette, ellentétben az univerzális zseninek elkönyvelt Leonardóval - aki viszont nem oldotta meg a problémát. A kanonizáció már csak ilyen dolog.

(Borítókép: Gellért Áment/MTA Energiatudományi Kutatóközpont)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!