Fábián, Sebestyén
-2 °C
0 °C

Banksy ledarált egy millió dolláros képet, de most őt darálták le

The Art of Banksy. A visual protest

GettyImages-1070017182
2018.12.25. 17:06
A világ leghíresebb graffitisét, a patkányok védőszentjét, a háborúk ellen virágból szőtt Molotov-koktéllal küzdő Banksyt meg se kérdezték róla, de kiállítást nyitottak a műveiből egy milánói közgyűjteményben. Ő talán nem, de mindenki más jól járt vele.

Banksy pár hónappal ezelőtt széttrollkodott egy millió dolláros aukciót: egy híres graffitijéből készült nyomatot árvereztek el éppen a Banksy által mindig mélyen megvetett műgyűjtők, és amint leütötték a végleges, 310 millió forintnak megfelelő eladási árat, a kép elkezdte megsemmisíteni önmagát. Banksy röhögött a markába, mert jól megmutatta a sznob műkincspiacnak. Egy oda.

Banksy műveiből rendszeresen rendeznek árveréseket, de ezekről többnyire senki nem beszél, minek is tenné bárki, a világ minden szerencsésebb és/vagy tehetségesebb művészének képeiből tartanak aukciókat. A talán géphiba miatt végül csak félig ledarált nyomatra viszont az egész világ felfigyelt. A kép ebben a formájában, a pusztítás aktusával a történetében már valószínűleg az amúgy is magas ár sokszorosát éri. Banksy akciója, amellyel mindkét feltartott középső ujját a művészetet pénzzé tevő műtárgypiac szereplőinek arcába akarta tolni, végül csak még magasabbra emelte a műtárgypiacon Banksy árát. Egy vissza.

És a harmadik forduló: röviddel ez után, de mindettől függetlenül 

a műkincsipar végül végleg ledarálta Banksyt,

amikor megnyílt a műveiből készített, részvétele, beleegyezése, sőt egyáltalán a megkérdezése nélkül rendezett kiállítás Milánóban, a világon elsőként egy közgyűjteményben. Banksy hiába hirdeti, hogy a művészeti intézményrendszer szörnyű dolog, nem tudja megakadályozni, hogy ez az intézményrendszer bekebelezze őt, legfeljebb annyit tud elérni, hogy a névtelenségével és a jogdíj dühödt elutasításával egy fillért se kapjon az egészért.

És akkor, hogy még tovább bonyolítsuk az egészet, a megnyitó után jött egy másik graffitis, Tvboy, és összefestette a milánói MUDEC (Museo delle Culture) falát egy olyan graffitivel, ami a kiállítás miatt tiltakozik kvázi Banksy nevében, egy Banksy stílusát másoló művel, Banksy egyik fő motívumát, a patkányt újrahasznosítva. 

Szóval van Banksy, aki nem követeli magának a saját művei jogait, de azért nem nagyon tetszik neki, hogy mások kisajátítják azokat; van a múzeum, amelyik hasznot húz Banksy műveiből; és van a támogató másik művész, aki azért sajátítja ki Banksyt, hogy rámutasson, milyen gonosz dolog kisajátítani Banksyt. Érthető, nem?

És végül van a látogató, aki mindezzel valószínűleg egyáltalán nem törődik, hanem kíváncsi a kortárs művészet egyik legnagyobb sztárjára, aki körül mindig forr valamilyen botrány, és aki a nagyközönség számára is releváns műveket hoz létre, ezért evidens módon ott lenne a helye a kortárs művészettel foglalkozó múzeumok falain.

De valójában épp ez az érdekes az egészben: mi van, ha a művészet kilép a képkeretekből? Mi van, ha a közvélemény vagy a „szakma” múzeumba való műveknek ítéli meg mindazt, amit sose szántak múzeumba, sőt, részben a múzeumok elleni tiltakozásból jött létre? 

Mi van, ha öltönyt és nyakkendőt kényszerítenek a lila taréjjal lázadó punkra, hogy így mutassák meg, milyen remek dolog is a lázadás?

Banksy az engedélye nélkül létrehozott kiállításról

„Jó, ha a közönség tisztában van azzal, hogy mostanában sok Banksy-kiállítás nyílt, és egyik sem kölcsönös megegyezésen alapszik. Mindegyiket teljes egészében a művész tudta vagy bevonása nélkül szervezték meg. Kérlek, kezeljétek ezeket ennek fényében.” Ez a hűvös és távolságtartó, de örömujjongásnak azért éppenséggel biztosan nem nevezhető nyilatkozat olvasható Banksy hivatalos honlapján az ő nevével eladott tárlatokról. Mivel a személyazonosságát titkoló street art-művész hevesen elutasítja a képzőművészeti piacot és intézményrendszert, nyilvánvaló, hogy kiállításokat sem szervez, az általa a gyűjtőknek eladott, számozott, limitált példányszámú nyomatokból viszont a gyűjtők felajánlása alapján remekül létre lehet hozni ilyeneket. Ez történt Milánóban is.

A relatíve sok magánkiállítás után a milánói MUDEC volt az első közintézmény, amely Banksynek szentelt egy tárlatot; korábban a művész a közgyűjtemények közül csak a bristoliban volt jelen, de – hitvallásához hűen – azt nem is kiállításnak, inkább performansznak nevezi: akkor híres festményeket módosított vagy hekkelt meg, például kivágott egy rabszolgákat ábrázoló festményből (vagyis a másolatából) egy nőalakot, és leültette őt egy cigiszünetre a képkeretre, és ilyesmik. Ezen kívül ő maga hozott létre egy Dismaland nevű anti-Disneylandet, egy vidámpark helyetti nyomorparkot szintén Bristol közelében, tele kiábrándító és társadalomkritikus jelenetekkel. A produkcióról az Index is közölt helyszíni beszámolót, ez a cikk itt olvasható.

Az van, ami most, Milánóban: van, aki felháborodik, van, aki nem, de valójában mindenki jól jár – mondjon akármit, még Banksy is, aki elég szépen meggazdagodott mostanra az ilyen kiállítások miatt is egyre ismertebb művei kereskedelméből (még ha nem is annyira, mint a műgyűjtők, aki jó érzékkel a másodlagos piacon adják tovább milliókért a műveit, bár ennek hasznából Banksy többnyire egy fillért sem lát, de ez nem a lázadó street art, hanem az aukciópiac sajátosságai miatt van így). Mert a milánói kiállítás a MUDEC-ben nagyon jó; sokkal jobb, mint amit várni lehetne egy olyan tárlattól, ami pont azt nem tudja, ami a lényeg: köztereken, falakon megmutatni a városba beágyazott, illegálisan felfújt graffitiket. De ezen kívül minden mást igen.

Banksy esetében még az átlagosnál is többet számít a környezet. Amíg eleve minden graffitinek a város a képkerete, addig nála ennél jóval többről van szó: lehet, hogy egy golyóálló mellényes békegalamb célkereszttel a begyén közhelyes, már-már bugyután egyszerű háborúellenes jelképnek tűnik a Google képkeresési találatai között a monitoron, de ugyanez Palesztinában az arabokat és az izraelieket elválasztó falon, több ezer halott civil sírjától nem messze azért egészen mást jelent. Vagy egy ugyanilyen falon a kép, amelyen egy ember félrehúzza a képzeletbeli függönyt, és a fal mögött idilli, pálmafás tengerparti látkép tárul fel: innen nézve a létező legegyszerűbb üzenet a falak léleknyomorító hatásáról, onnan nézve meg sokkolóan fájdalmas szembesítés a napi valósággal. De még az sem teljesen igaz, hogy a kiállítás ne tudna mit kezdeni ezzel az adottsággal: az utolsó terem egy pergő ritmusú multimédia-performansz, ahol három falra vetítik ki egyszerre a köztéri graffitiket az eredeti helyszíneiken, Torontótól Timbuktun át Melbourne-ig és Betlehemig.

Valójában az, ami az előítéletek szintjén röhejesnek tűnt – „naná, Banksy-életműkiállítás az utcák helyett egy galéria falain, jó vicc” –, nemhogy nem veszi el az egésznek a lényegét, hanem 

kifejezetten jót tesz Banksynek, a Tökegyszerű Üzenetek Stencilprófétájának. 

Gianni Mercurio kurátor ugyanis egyrészt kontextusba helyezi a street artot (bemutatják az előképeket, a 68-as tüntetések első kreatívan üzengető falragaszait és a mások képzőművészeti alkotásait saját hozzátoldásukkal átformáló alkotókat), tisztázza az utalásokat (Andy Warhol Marilyn Monroe-portréit Banksy ugyanolyan Kate Moss-sorozata mellett, vagy Keith Haring Ugató kutya című graffitijét, amelyet Banksy egyetlen „önarcképén” sétáltat pórázon a Válaszd ki a saját fegyvered című művén, arra utalva, az ő fegyvere a street art). És emellett tematikusan rendezi Banksy képeit, hogy kirajzolódjon belőlük mindaz, amit a névtelen vandálnagyfőnök a világról gondol. És ami így, nagy mennyiségben egymás mellett máris sokkal átgondoltabb világnézetnek tűnik, mint ha csak egy-egy graffitijének didaktikusan primitív üzenetére koncentrálnánk.

Illetve már az magában tiszteletre méltó, hogy egyáltalán kirajzolódik valami, hogy itt tényleg egy egyenesen egy irányba mutató, szent monomániával ismételgetett elveken alapuló életműről van szó, nem pedig csak egymás mellé tehető, jópofa grafikákról. A kiállítást, vagyis ezt az életművet végignézve még olyan nagy szavakat is lehet használni, mint hogy Banksy vérbeli humanista: folyamatosan az emberi jogokról, az emberi méltóságról beszél, és az egyén boldogságát ellehetetlenítő jelenségek, meg általában mindenféle elnyomás ellen küzd. És folyamatosan azon munkálkodik, hogy a képei felnyissák a szerinte nem elég tudatos vagy szándékosan a rosszra hajló emberek szemét.

És akkor ez most művészet?

Nemrég járta körbe a sajtót egy eset: egy amerikai tinédzser elhelyezte egy San Franciscó-i múzeum padlóján a szemüvegét, és sikerrel hitette el a közönséggel, hogy valójában az is egy mély értelmű műalkotás. Ezt sokan a kortárs művészet esetlegessége vagy egyenesen értéktelensége bizonyítékaként fogták fel, pedig nem erről van szó: a művészet tényleg tényleg így működik. Legalábbis így működik legkésőbb Andy Warhol óta, aki Campbell-leveskonzerv sorozatával és színes Marilyn Monroe-arcképeivel megmutatta, hogy bármi lehet a művészet tárgya. És Marcel Duchamp óta, aki Szökőkút névre keresztelt alkotásával, azaz egy egyszerű piszoárral bebizonyította, hogy amennyiben az alkotó művészetnek nevez valamit, és képes elérni, hogy ezt a meghatározást más emberek is elfogadják, akkor valóban bármiből lehet művészet. Tehát az amerikai tinédzser nem kinevettette, csak meghekkelte a rendszert, rámutatva, hogy amennyiben egy múzeum, egy kurátor úgy ítéli meg, hogy egy földre helyezett szemüveg hordoz elegendő esztétikai-formai és/vagy gondolati tartalmat, akkor azt a közönség is kénytelen művészetként elfogadni. Márpedig a be nem avatott közönség egy múzeumban lévő, oda nem illő, de komponáltnak tűnően elhelyezett tárgyról nyilván azt hiszi, hogy az kurátori jóváhagyással van ott.

Így tehát az „illenek-e Banksy düledező házfalak vakolatára fújt graffitijei a múzeumba?” kérdésre is nagyon egyszerű a válasz: mivel a művészeti közegben elegendően ítélik meg úgy, hogy műalkotásokról van szó, amelyek mind formai, mind tartalmi szinten vizsgálhatók a képzőművészet kontextusában, ezek akkor is művészetté válnak, ha Banksy kézzel-lábbal tiltakozna is ellene.

A művészet nem egzakt dolog: ha a takarítószemélyzet véletlenül elszakítja egy Caravaggio-festmény vásznát, akkor nyilván a kép megsemmisüléséről kell beszélni, míg ha egy kortárs festő valamiféle koncepcióból kiindulva maga okozza a szakadást, nyilván a műalkotás részének tekintenénk. Ugyanez igaz Banksy ledarált festményére is.

„A patkányok azt jelentik Banksynek, amit a Campbell-levesek jelentettek Andy Warholnak” – olvasható az egyik terem magyarázó tábláján Banksy talán legfontosabb, visszatérő motívumával kapcsolatban. Megvetett, üldözött, a fősodortól távol élő lények, de „mégis képesek teljes civilizációkat térdre kényszeríteni”, mondta róluk Banksy. „Ha mocskos és jelentéktelen vagy, aki sosem kapott szeretetet, hát akkor a patkányok ideális példaképek lehetnek számodra.” Ebben is ott van a humanizmus, ahogy az „Azért, mert értéktelen vagyok” feliratú táblát tartó patkány képén is. Meg a ledarálás előtt is, de azóta pláne a leghíresebb, egy kislány kezéből elszálló, szív alakú lufit ábrázoló rajzban. Meg azon, amin nyilván valami paneldzsungel ürességében a jobb híján a „Tilos minden labdajáték”-táblával labdázó gyerekek vannak. 

Ebből az alapállásból, ebből a patkányperspektívából adódnak a naiv, egyszerű és könnyen dekódolható üzenetek. Például arról, milyen embertelen mindenféle erőszakszervezet túlbuzgósága: az Óz, a csodák csodája Dorothyjának kosárkáját akkurátusan átvizsgáló rendőrrel, a sok képen visszaköszönő, sárga szmájlira cserélt fejű katonákkal és rendőrökkel, vagy az egyik legjobb képen, amelyen a „Megküzdöttem a törvénnyel, és én nyertem” falfirkát befejezni már nem tudó graffitist teperik le a rendőrök. Más üzenetek meg arról szólnak, hogyan fonódik össze Banksy szerint a tömegszórakoztatás világával, a show-szerűséggel a háborúipar, és hogy a „közönség” épp olyan szenvtelenül nézi végig ezt is, ahogyan a reklámokat: ennek a gondolatnak a leginkább emblematikus darabja a híres, vietnámi háborús 1972-es fotó elferdítése. Banksynél a napalm elől menekülő, síró, meztelen kislányt Mickey egér és Ronald McDonald kíséri nagy vigyorral.

Mert az ilyen meghökkentő, nyilván sokkolni kívánó társítások Banksy fő fegyverei: azzal akar meghökkenteni, hogy kirángatja a dolgokat a megszokott környezetükből. A punkoknak a bájos nagymamák varrnak ruhát, Churchill punk taréjt visel, a nénik nem tekegolyóval, hanem bombákkal játszanak. Banksy kötelezni akar a gondolkodásra, a dolgok megkérdőjelezésére, a saját nézőpontunk átformálására, és egy művész számára nem is lehet elképzelni ennél szentebb keresztes hadjáratot. Ha nem a szokatlannal hökkent meg, akkor a direktséggel: sokszor a legegyértelműbb, legnyíltabb üzenetet fogalmazza meg, metaforák, finomkodás és utalások nélkül. A homoszexualitás angliai, dicstelenül sokáig életben lévő kriminalizálását például azzal idézi meg, hogy visszautal a legendára, miszerint Viktória királynő azért nem tette illegálissá a leszbikusságot is, mert eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy nők között ilyesmi lehetséges lenne.

Az erről szóló képen Viktória királynőt egyszerűen csak egy csábosan öltözött nő arcán ülve ábrázolja.

Banksy másik fő témája a fogyasztói társadalom kritikája, ahol az emberek a kiárusítást hirdető táblát imádják istenként, vagy ahol a vonalkódok zárnak börtönbe, vagy ahol Andy Warhol sokszorosított Campbell paradicsomleveseiből szerinte mára Tesco Gazdaságos leveskonzerv lett, mondván, a mai vásárlókat már ez, a gagyi imádata írja jobban körül. De nála tulajdonképpen ez a téma is ugyanolyan, mint a rendőrök által vegzált gyerekek motívuma: Banksynél a kapitalizmus elnyomás, ami alól fel kellene szabadítani az egyént. Így lesz a közhelyes üzenetekből humanista lángolás és politikai aktivizmus a tágabb kontextusban. És az ilyesmire csak a múzeum alkalmas: akármennyire is furcsán hangzik egy utcai lázadót belakatolni egy művészeti intézménybe, annyira jót tesz ez a teljes kép megértésének. Lehet, hogy a művészettörténet kérdés nélkül és a válaszként elkiabált kurvaanyazás teljes ignorálásával bedarálta Banksyt, de a közönség nem is járhatott volna jobban ennél.

(Borítókép:  Emanuele Cremaschi / Getty Images Hungary )

Ne maradjon le semmiről!

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.