Helén
9 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Eredmények

Karácsony Gergely

Ellenzéki Összefogás
50.86% (353593 szavazat)

Tarlós István

FIDESZ-KDNP
44.1% (306608 szavazat)

Olyan vagyok, mint a tükör

polcz a2
2019.01.10. 23:30
Sokáig ő volt az írófeleség Mészöly Miklós mellett. Arról, hogy van egy másik élete, amelyben kutató, pszichológus, haldoklókat kísér, kevesen tudtak. Az eredetileg barátnője vigasztalására megírt Asszony a fronton megjelenése után lett csak férje és a világ szemében is író. A Jelenkor Kiadónál most megjelent, eddig kiadatlan szövegekből összeállított Gyermekkorom című könyvben Polcz Alaine felnőttek és gyerekek, románok és magyarok közti árkokról, színekről, szagokról, villanásokról vall, és egy régi karácsonyra kapott babaszobáról, amely elindította az úton.

„Úgy emlékszem, mintha már gyermekkoromban készültem volna arra, hogy megírom az életemet – nem is a saját életemet, hanem azt, hogy mire emlékszem, ami velem és körülöttem történt”– meséli a könyv elején. Erdélyben az önéletírásnak évszázados hagyománya van, a szerzők között akadnak fejedelmek, arisztokraták, írók, de ott van a sorban Polcz Alaine édesapja is.

A most megjelent Gyermekkorom több, korábban közre nem adott forrásanyag összeillesztéséből keletkezett. A férj, Mészöly Miklós hagyatékában talált Vízakna I-IV. elnevezésű fájl és az életművet gondozó Ablonczy Anna által készített befejezetlen életinterjú mind-mind fontos adalék egy impériumváltozásokkal tűzdelt, rég eltűnt világban játszódó gyerekkorhoz.

 

Élet kilenc szóban, élet kétszáz oldalon

„Éltünk, laktunk, varrtunk, főztünk, beszélgettünk, bojtoztunk, veszekedtünk, meséltünk mindnyájan” – ez kilenc szóban a kétszáz oldal, a tizenvalahány gyerekségben töltött év. De ennél sokkal többet kapunk a könyvben: Polcz Alaine (1922–2007) alámerül a szín- és szagemlékekben, a régi mozdulatok, tárgyak és emberek felidézésében, felépül a gyerekkori makrovilág a felidézett szavakból és a múlt rekonstruált gondolataiból.

„A lyukas ágybetétek, a lyukas díványok hozzátartoztak az életünkhöz.” Mi még? Rengeteg költözés, Kolozsvár, Bukarest szegényes albérletei, vízaknai nyarak. Négy testvérrel osztozni édesanyjuk semmi fizetésén, kisebbségi sorsban élni a húszas-harmincas évek Romániájában. Bádogcsuporból akácvirág teát inni, szőlőlevél alakú kistányérról duplán kent zsíroskenyeret enni. Mosószappannal mosdani és sírni, ha csípi a szemet. A padláson aranysárga porcsíkokat, a veranda kék üvegablakán átszűrődő fényt látni. Nyáron virágokat tépni, télen korcsolyázni a vízzel felöntött udvaron. Mici néni és Annus néni, a furcsa szokásoknak hódoló öregkisasszonyok Szamosfalváról, Lonci, a legjobb barátnő a Honvéd utcából, akit a kislány Alaine kreol bőre és erős testszaga miatt talált különlegesnek, és Lilla, aki biztosan a mindennapos banánevés miatt volt sápadt és áttetsző.

És mit mond a pszichológus?

Polcz Alaine 1949-ben, a Rákosi-korszak sötétjében az utolsók közt szerzett pszichológusdiplomát. „Válasszál elvtársnő valami mást!” – biztatták harmadévben, és a burzsoá tudományág helyett kémiatanárnak küldték volna, mert ott volt hiány. Kitartott, bár az utolsó évben már nem volt, aki tanítsa.

„Mindig is érdekeltek az emberek. Mérei Ferenc, egyik nagy mesterem mondta is, hogy olyan vagyok, mint a tükör, ami tisztán tükrözi azt, ami előtte van. Ha rálehelsz, nem látni a leheletet. Szeretem követni a sorsokat, nagyon szeretem nézni az emberek szemét, amikor beszélnek. Nekem minden ember egy képeskönyv egy oldala”– mondta egy interjúban.

1212
Fotó: Wosinsky Mór Megyei Múzeum

Polcz Alaine, mielőtt az Asszony a frontonban megírta háborús traumáit és kilépett az írófeleség kizárólagos szerepéből, évtizedekig gyerekpszichológusként dolgozott. Amikor a „túl szép” Mészöly először meglátta nem sokkal a második világháború vége után, óriási, kölcsönkapott férfitélikabátja zsebéből egy baba lógott ki, munkakellék. Ezért is érdekes, amit visszaemlékezésében a húszas-harmincas évek gyerekeiről ír, akik nem szólhattak bele a felnőttek beszélgetésébe, nem járkálhattak ide-oda a lakásban, sokat unatkoztak és a felnőtteket értetlenül figyelték a távolból.

„Általában úgy tűnt, hogy a felnőtteknek keveset szabad megmondani. Mert két külön világ van. Sose szűnt meg bennem az érzés, hogy felnőttek és gyerekek […] egészen nem érthetjük egymást”– írta, és pontosan felidézte a két világ közötti határvonalat elmélyítő hazugságot: gyógyszert kapott porcukornak hazudva. „Akkor kezdődött, hogy hallgattam. Sok mindenről hallgattam, egészen késő felnőtt koromig. A legfontosabb, legnehezebb dolgokról nem beszéltem. De akkor csak azért hallgattam, mert láttam, hogy ők nem értenek engem. Úgy éreztem, hogy áthidalhatatlan távolság van köztem és a felnőttek közt. Nem volt kellemetlen ez a távolság, mert egyébként tényleg nagyon szeretett apám is, anyám is. […] Nem ők voltak számomra idegenek, hanem azt nem értettem, hogy ők nem értenek minket. Hogy ők mennyire nem ismernek, és mennyire nem tudják, hogy mi mit akarunk, mit gondolunk, és mit csinálunk.”

A románok és a magyarok között is húzódott több látható és még több láthatatlan árok. A kislány létmeghatározója volt a kisebbséghez tartozás. A kolozsvári Király utca jobb oldalán a magyarok, bal oldalán a románok korzóztak. Az otthon ritkán látott papa alig tudott románul, ő volt a „jó ügyvéd, csakhát kisebbségi, és a szeretőkre sok pénzt költ”. A kis Polcz Alaine románul tanult román földrajzot és történelmet. „Ezért aztán a magyar földrajzot a mai napig sem ismerem. Mert a gyermekkor élményei úgy beivódnak, hogyha becsukom a szemem, Románia térképét most is látom, és az összes nagyvárost pontosan be tudom a levegőben jelölni. De nem úgy Magyarországról. Mindig eltévedek, mi merre van. Emlékszem, egyszer azt mondtam, Pécsre mentünk hajóval” – írja a könyvben.

Ebben a korszakban a karácsonyfa piros-fehér-zöld színe hitvallás volt. „Olyan áhítat, olyan szimbólum volt, amit csak rejtve lehetett használni. […] Halkan mondták szüleink, nézzétek, alul vannak a narancsok, hogy ne zavarják a fa színeit. Fehér selyempapírba, piros sztaniollal csomagolt cukorkák a zöld fán.”

Sok-sok karácsony ajándéka maradt meg az emlékezetében. Szív alakú emlékkönyv, korcsolya, pomponos hósapka, vadkacsa, márványos színű ceruzák, egy asszonykoráig megmaradt baba, amit végül az oroszok vittek el – de egy babaszoba volt, ami meghatározta az életét. „Nagyon, de nagyon örültem a konyhának. Pici üvegekbe befőttet készítettem, egyikben búzaszem volt, a másikban kukorica, kis gyógyszeres üvegekben, és az nagyon tetszett nekem. A babaszoba meglátása, felfedezése a karácsonyfa alatt olyan belémhasító boldogság és öröm volt, ami meghatározta egy életre az érdeklődésemet. Vagy már bennem volt ez az érdeklődés, így születtem, és a babaszoba ott állt előttem, készségesen, hogy most teheted.”

A renddel, rendetlenséggel foglalkozva később nagyon sokat figyelte a lakások, a házak berendezését. Az eredetileg doktori disszertációnak készült, majd férje biztatására átdolgozott könyve Rend és rendetlenség címmel jelent meg 2004-ben. Nemes Nagy Ágnes, a barátnő mondta, hogy „olyanok az esetek, a példák itt, mint egy novellafüzér. Mert amikor leírsz egy esetet, az félig irodalom.”

A Gyerekkorom az elfogadás könyve is: elfogadni a pénztelenséget, a költözéseket rosszabbnál rosszabb albérletekbe, ahol a budi mindig az udvar végében volt, tizenévesen dolgoznia kellett és jól tanulnia, hogy tandíjmentességet kapjon. „Az a szegénység, amiben meleg van, szellem van, összetartás van, az nagyon jó, hidd el” – nyilatkozta évtizedek múltán. A bonyolult családszerkezetben csak néha-néha felbukkanó, de akkor mély nyomot hagyó apjától tanulta a zsidókon keresztül a másság elfogadását. A kislány Alaine megkérdezte, egyik barátnőjén látszik-e, hogy zsidó. „Igen, látszik rajta, hogy Hebron rózsája” – válaszolta apja. „Nagyon világosan és tisztán megmaradt bennem, hogy apa milyen tisztán és világosan tudta tudomásomra adni, ezzel a két szóval: Hebron rózsája, hogy az megbecsült, más és szép.”

Nagy író kis felesége írni könyvek

Polcz Alaine-nek az évtizedek során számos tudományos publikációja jelent meg, például a játékterápiáról. „Egy magyar író felesége nem ír le ilyen mondatot”, „nem ártana, ha a magyar helyesírást is megtanulnád”– mondogatta ezeket olvasva Mészöly, és reggelre átjavította a kéziratot. Az Asszony a fronton után jött csak a mondat: „tudsz írni!”

polcz a5
Fotó: Tolmár Tamás

Mészölyt is az a szíven ütő őszinteség fogta meg a könyvet olvasva, ami a Gyermekkoromban is ott van, néha teljesen váratlanul és magyarázat nélkül. Például, amikor otthon az egyik szekrényben, hátul a porcelánok mögött találnak valamit: egy üvegben „egy picike, formátlan valami […], valamelyik abortuszból származó magzat. Láttuk is a kezét, lábát, színtelen, olyan, mint egy kifakult fehéres húsdarab […] Az is felmerült bennünk, hogy kihúzzuk a dugót, és megszagoljuk, hogy mi ez a folyadék. Csak nem tettük meg.”

Polcz Alaine életműve 2004 óta jelenik meg a Jelenkor Kiadónál. Az Asszony a fronton után kapott dicsérő kritikák és a díjak ellenére sosem tudott megérkezni az író szerepébe. Lógott rajta, mint az a régi hatalmas kölcsönkabát, amelyben annak idején Mészöly megismerte. „Te jó isten, egy nap majd rájönnek, hogy tévedtek, és visszavonják az egészet”– vallotta be a Beszélőnek.

(Polcz Alaine: Gyermekkorom. Jelenkor Kiadó, 2018. A képek a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum tulajdonában vannak.)