Emánuel
3 °C
13 °C

Elhinnéd, hogy Farkas Franciska az első cigány miniszterelnök?

cigany magyar01 credit Lakatos Peter
2019.01.15. 04:49
A Cigány magyar című színházi előadás lehet, hogy megszokott témáról szól, de szokatlan módon. És közben alaposan megdolgoztatja a néző agyát, rákényszeríti, hogy újragondolja az ezerszer hallott állításokat.

Kiáll egy cigány színész susogós melegítőben a színpadra, és azt mondja, csillagászként dolgozik. Elhiszed? Miért nem?

És ha Farkas Franciska áll ki, és azt mondja, ő a miniszterelnök? Azt csak azért nem hiszed el, mert speciel tudod, hogy nem ő az, vagy konkrétan totális képtelenségnek tartod? Tényleg az? Miért az?

És ha kiáll a harmadik roma srác is a színpadra, és közli, hogy korábban táskákat lopott és lecsukták, de jó pozíciót vívott ki magának a börtönben, azt elhiszed? És ha elhiszed, akkor milyen érzés, hogy ezt hihetőnek érzed, a többit meg nem? Ettől te rosszabb ember vagy? Vagy a társadalom tehet róla?

Valahogy így működik a Cigány magyar című színházi előadás, amely Horváth Kristóf „Színész Bob” szövege és a színészek improvizációi alapján jött létre. Áll a Jurányi kopott kis szobájában a nézőktől húsz centire négy roma srác és egy lány, és folyamatosan nyomja a szöveget, megállás nélkül, másfél órán keresztül kitartó lendülettel, néha szó szerint bele az arcunkba, vagyis az első sorban ülők arcába, mi meg nem tudjuk, hogy mit kéne gondolnunk.

És ez a legjobb, ami történhet.

Hiszen a társadalmilag fontos, súlyos témákról szóló színház halála, ha a néző úgyis zsigerből tudja, hogyan reagáljon a szívszorító jelenetekre: a jól bevált érzelemkeltő gesztusokra ugyanilyen jól bevált érzelmeket mutatunk, aztán megkönnyebbülünk, hogy mi szerencsére jó emberek vagyunk, hiszen bánt minket a rasszizmus, fájlaljuk a kirekesztést, empatizálunk a szegény, körülményei által bűnbe kényszerített cigánnyal. És mindnyájan, ők is meg mi is tudjuk, kit kell okolni: a helyzetet. A körülményeket. A társadalomnak azt a részét, amelyik nem mi vagyunk.

Na ilyen előadást nem akartak létrehozni az alkotók – az előadást a Viharsarok című filmet is jegyző Császi Ádám rendezte –, és ha van egyvalami, ami egészen biztos a Cigány magyarban, az az, hogy ez sikerült. De semmi másban nem lehetünk biztosak. 

Cigány magyar

Az előadás a Tudás Hatalom csoport és a Mentőcsónak Egység produkciója, és a Jurányi Inkubátorházban játsszák. Műfaja hivatalosan csapatépítő tréning magyar állampolgároknak, a szöveget Horváth Kristóf „Színész Bob” és a színészek írták.

Játsszák: Farkas Franciska, Oláh Edmond, Pápai Rómeó, Pászik Cristopher, Varga Norbert. Rendezte: Császi Ádám.

Mert az előadás végig megmarad ebben a többszörösen kifordított, az idézőjeleket is idézőjelbe tévő fogalmazásmódban: nem az a lényeg, hogy mit mondanak a színészek, hanem hogy mi magunkban hogyan reagálunk rá. Mert ennyi, akár egy mondaton belül is önmagának ellentmondó állítást, ennyi képtelennek tűnő mondatot nem lehet egyszerűen csak befogadni, átengedni magunkon, muszáj valamit kezdeni vele. Például, mint a már említett felvetések esetében: feltenni magunknak a kérdést, hogy hihetőnek érezzük-e, és ha igen, miért, ha nem, miért nem. Nem az a lényeg, hogy újra meghallgassam, milyen nehéz a kisebbségeknek a társadalomban, hanem az, hogy a puszta konstatáláson kívül valamit gondoljak is erről az állításról. Tök mindegy, mit; nem feltétlen azt, amit gondolni illik vagy gondolni szokás, csak gondoljak valamit. Pont valami ilyesmi lenne a színház egyik legfontosabb feladata: fontos dolgokról beszélni, de közben nem előre megrágott falatokat küldve le a torkon, csak gondolkodásra késztetni róla.

„Ha megmondanám, miért hazudok, elhinnéd? Az igazság nem tetszene neked”

– mondja az egyik szereplő, és ez a másik, ami miatt különös, szokatlan és újszerű az előadás világa: mert pontosan tudja azt is, hogy a mégoly nyitott és liberális nézőnek is elege lehet már a konzervmegállapítások ismételgetésétől, de ezzel együtt azt is, hogy az unásig ismétléstől viszont még nem lesz kevésbé igaz az adott megállapítás. És próbál is kezdeni ezzel valamit az ellentmondással.

Leginkább azt, hogy el is mondja a „szokásos” sorstörténeteket (mondjuk az „átlagos létavértesi gyerekről”, onnan, ahol „aki az általános iskolát befejezi, már meghaladta szüleit”, meg a herbálozásról, a nemi erőszakról), meg ki is fordítja, más megvilágításba is helyezi azokat. Az előadás lényegében nem áll másból, mint öt párhuzamos monológ némi mozgással és slammel megtámogatott elmondásából, sokszor civil, és nem profi színészi hangon, de ugyanilyen hitelességgel is lendülettel is. Az egyik ilyen monológ, Farkas Franciskáé például arra épít, hogy a beszélő maga akart cigánynak születni, ő akarta, hogy kirekesszék, ő akart minden rosszat, ami valaha történt vele, és örül is neki, hogy megtörténtek, hiszen vágyott mindre. Ami annyira abszurd, hogy muszáj átgondolnunk, vajon miért is állít ilyen hülyeségeket. Hogyan fogadhatja el valaki, ha kirekesztik? El lehet ezt egyszerűen fogadni, mint valami állandó körülményt? Milyen módjai lehetnek a szembenézésnek a legkézenfekvőbbön, az elkeseredésen kívül? És persze a fordított pszichológia is működik: ha valaki azt mondja valami negatívról, hogy nem baj, rögtön belegondolunk, miért is baj igazából – ami máris több, mintha csak konstatálnánk, hogy az.

Oláh Edmond meg arról beszél, egyáltalán mit szokás cigányosnak nevezni. Azt például igen, ha beletörődik, hogy nem engedik be szórakozóhelyekre? „Azt csinálom, amit az igazi cigányok: semmit, elfogadom. Tényleg nem akarom a bajt, nem tudom, ez cigányos-e vagy nem. Néha nehéz ezeket eldönteni.” Ami megint olyan furcsán hangzik, hogy muszáj belegondolni, akkor az most jó vagy nem jó, ha az ember az ilyesmibe beletörődik. Mi mit tennénk hasonló helyzetben?

Eközben tényleg nem a „szokásos” panaszáradatról van szó. Pápai Rómeó drogos sztorijának visszatérő eleme, hogy minden parára azt mondja: „Csak annyi a teendőd, hogy fogadd el. Ez azért van, mert drogos vagy.” És nem azért, mert a körülmények úgy hozták. Te vagy a felelős. De persze ezt sem engedi egyben lenyelni az előadás, mert aztán jön három olyan példa, amiről mégiscsak nehéz elfogadni, hogy az ember csakis magának köszönheti. Mit igen, és mit nem? Folyamatosan járnia kell az agynak, amíg jönnek az újabb és újabb dumák.

És van talán még egyvalami, ami biztosnak tűnik a szövegből: hogy akár elfogadóan, akár küzdve, akár kétségbeesésben, akár tökösen, de az embernek mindenképp magának kell összeraknia saját magát, mert ha ezzel más próbálkozik, na az biztosan nem jó. Ahogy Varga Norbert mondja, őt  senki más nem teremtheti meg, csak ő maga.

Ezek a faszok hitették el velem, hogy ez vagyok én és csak így létezhetek, mert engem erre teremtettek. Hát nem.”

Borítókép: Pászik Cristopher, Pápai Rómeó, Oláh Edmond, Farkas Franciska, Varga Norbert. Fotó: Lakatos Péter

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!