Konstantin
10 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Viktor, elnézést, Béla egy kőkemény diktátor

Kritika Pintér Béla és Társulata Jubileumi Beszélgetések című előadásáról

DSZZS20190113012
2019.01.15. 13:24

Még mindig jobb, ha furcsa, mint ha szar

– csúszott ki a számon Pintér Béla és Társulata új előadása után a szokásos „és neked hogy tetszett” tematikájú ruhatári beszélgetés közben. Egyébként pont olyan szellemben, amilyen maga az egyre keresetlenebb nyelven megszólaló előadás is volt. Amelyben Pintér Béla teljesen nyíltan beszélt arról is, hogy az utóbbi idők Pintér-előadásai közül volt, amit le kellett venni a műsorról, mert nem sikerült elég jól, és van, amit ugyan még játszanak, de azért nem igazán büszke rá. Ehhez képest a mostani, új bemutató, a Jubileumi Beszélgetések legelsősorban inkább furcsa. De legalább nem szar.

Persze a „furcsa” szó legtöbbször csak azt jelenti, hogy aki kimondja, az a saját felszínessége miatt, vagy mert nem hajlandó a komfortzónáján kívülre merészkedni, képtelen magában hova tenni, amit látott. De ha van előadás, amely tényleg saját jogán rászolgál erre a jelzőre, az pont a Jubileumi Beszélgetések.

Amely mindent megtesz, hogy a lehető legkevésbé hasonlítson a szó klasszikus értelmében egy színházi előadásra: a társulat húsz éves fennállására tervezett, látszólag őszinte véleményeken és valódi tényeken alapuló, asztal mellett ülős, mikrofonba beszélős közönségtalálkozóként indul, amelyben elhangzik az is, hogy a már őszre ígért, később decemberre csúsztatott új Pintér-premierből nem lett semmi, mert a társulatvezetőnek nem sikerült elég jó darabot írnia. Csak egy olyan darabkezdeményt, amit inkább elvetett, mert mégsem akarta bemutatni – hogy aztán persze később ebből is kapjunk némi ízelítőt mégis. Egy tökéletesen elborult ízelítőt, amibe az emberevéstől a gagyidiszkón át a nyílt politikai és színházpolitikai beszólásokig minden belefér.

És ha olyan előadást várunk Pintér Bélától – persze miért ne olyat várnánk? –, mint az eddigiek, A-ból B-be eljutó, elkezdett és lezárt, érthető és fordulatos történettel, megírt hátterű szereplőkkel, ez a mostani nevezhető csalódásnak is. De nevezhető olyan megújulásnak is, amire biztosan nagy szükség volt húsz év után, és ami ráadásul szokatlanul nagy bátorsággal, szokatlanul nyíltan és szokatlanul lényeglátóan néz szembe minden olyan problémával, ami itt és most jellemzi a magyar (nem csak független) színházat.

Például, hogy lehet-e még Magyarországon független színházi előadással beszólni a jelenlegi hatalomnak, vagy muszáj kussolni, mert különben jönnek a retorziók. Pintér a „jubileumi beszélgetés” során egy ponton – nagyjából azon a ponton, ahol a naivabb néző is elgondolkodik már, biztos-e, hogy nem trükkösen és körmönfontan megírt szöveggel manipulálják, és tényleg csak tények hangzanak-e el a színpadon – nyíltan kijelenti, hogy

ez teljesen lehetetlen, nem érdekli, ha a közönsége csalódik benne, akkor se várják tőle, hogy bírálja a politikusokat, hiszen az öngyilkosság lenne.

Felvetődik a Titkaink című, zseniális előadás óta létrehozott bemutatók minőségének kérdése, és az is, hogy innen merre tovább, és még arról is sokat beszélnek, vajon tényleg olyan nehéz-e együtt dolgozni Pintér Bélával, az egyszemélyi vezetővel, a kőkemény diktátorral.

Akit a kérdezőt játszó színész, Szabó Zoltán egyre többször nevez véletlenül Viktornak. Persze nem azért, hanem mert Szabó hosszú évekig Bodó Viktor társulata, a Szputnyik tagja volt, és hát hozzászokott, hogy a vezetőt Viktornak hívják. Ami kézenfekvő magyarázat persze, még ha nem is annyira, mint hogy ezzel a laza viktorozással szép finoman bekúszik az előadás mögé egy újabb értelmezési lehetőség. Mintha az előadás elkezdene arról is szólni, nagyjából milyen az, amikor egyszemélyi, autoriter, tekintélyelvű vezetés van egy közösségben, és mennyire van kiszolgáltatva ennek mindenki, aki aláveti magát. Aki meg nem, az pláne számíthat a bosszúra.

Hasonlóan épül fel az egész előadás, mármint hasonlóan különösen és nem magától értetődően bontakozik ki, hogy mennyivel több van a Jubileumi Beszélgetésekben, mint egy jubileumi beszélgetésben. Mert bár a felszínen egy baromi vicces beszélgetést játszanak el, egész végig nagyon jó poénokkal, és csak apró gesztusokból építkező, mégis érzékeny és kifejező színészi alakításokkal, azért mégiscsak arról van szó, hogy egy társulat teljesen nyíltan, köntörfalazás és önérzeteskedés nélkül bevallja a közönségének, hogy milyen problémákkal néz szembe, és hogy elbizonytalanodott az általános helyzetükben. És ráadásul ezek a problémák sokszor – szabad-e beszólogatni vagy ehhez túl gyáva a magyar színház, mi lesz a kultúr-tao eltörlése után – egyáltalán nem csak a Pintér Béla és Társulatára vonatkoznak, hanem az egész magyar színházra. Ami máris többet mond el a bennünket itt és most érintő valóságról, mint sokszor a klasszikus drámák minimális áthallásokkal megtámogatott újramelegítései.

Ugyanakkor épp azért nem tud átütő erejű lenni az előadás, mert ha nagyon szimpatikus és bátor dolog is, hogy el akar gondolkodtatni akár a saját társulata eddigi húsz évéről, jelenéről és hogyantovábbjáról, akár a diktatórikus berendezkedések milyenségéről, végül nem igazán jut semmilyen megállapításra ezekkel kapcsolatban. Ami ennek ellenére nem nevezhető az előadás hibájának: önmagában érték az is, hogy releváns gondolatokat közöl, és hogy felpiszkálja a közönséget, hogy a beszélgetésbe ékelt, kaotikus és őrült előadásrészlettel felteszi a kérdést, vajon lenne-e értelme egy ilyen Pintér Béla-darabnak 2019-ben, hogy megmutatja, milyen szokatlannak is számít a magyarországi színházi szakmában, amikor egy művész nyíltan bevallja, ha tévedett vagy ha seggfej volt (mint Pintér a régi tagok kirúgásakor).

Mégis: ebben a formában, rengeteg érvényes felvetéssel, de a felvetések továbbgondolása nélkül a Jubileumi Beszélgetések inkább egy útkereső, teljesen természetes módon és sok más alkotóműhelyhez hasonlóan válságközelbe jutott, de azzal nagyon okosan és nagyon eleven, posztmodern és profin használt színházi nyelven szembenézni tudó társulat állapotáról pillanatképet adó bemutató, nem pedig egy katartikus, elsöprő erejű, a világról alkotott képünket átformálni tudó előadás, mint Pintérék legjobbjai. Furcsa, de akkor is: minden szarkazmus nélkül jobb, mint amilyen egy hagyományosabb színházi ambíciójú, viszont közepesre és langyosra sikerült, épkézláb sztorira épülő új premier lett volna.

(Borítókép: Pintér Béla Jubileumi beszélgetések című színművének próbáján a Fészek Művészklubban 2019. január 12-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!