Edit
9 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Egy furcsa filmes beszabadult a múzeumba, és fejre állított mindent

Wes Anderson és felesége, Juman Malouf kiállítása Bécsben

VIP Wes Anderson Juman Malouf CM 23102017 17
2019.02.02. 17:22 Módosítva: 2019.02.02. 17:22
A hatszoros Oscar-jelölt Wes Anderson és felesége minden szakembert kiborítottak totálisan és röhejesen laikus kéréseikkel, de ami kijött a dologból, az nagyon szeretetreméltó, és teljesen rendhagyó. Megnéztük, mihez kezdett a bécsi Szépművészeti Múzeum komoly gyűjteményével A Grand Budapest Hotel komolytalan rendezője.

A múzeum egyik legnevesebb kurátora, aki természetesen a legkomolyabb egyetemen végezte a tanulmányait, elsőre elmulasztotta észrevenni a kiállítandó tárgyak közötti, szerintünk azért egészen feltűnő kapcsolódási pontokat; és miután a legtöbbre rámutattunk, még akkor is megkérdőjelezte azok művészetelméleti szempontból való érvényességét, lényegében minden lehetséges tekintetben”

– mondta az általa és felesége által összeállított kiállításról a hatszoros Oscar-jelölt Wes Anderson, olyan filmek rendezője, mint A Grand Budapest Hotel, a Holdfény Királyság, a Tenenbaum, a háziátok vagy az Édes vízi élet, aki idén alighanem újabb jelölést szerez a Kutyák szigetéért. Mindehhez a kiállítás kurátorának is volt még pár szava, olyanok például, hogy a felbecsülhetetlen értékű műkincseket őrző, jelentős múzeumok komoly vezetői nem igazán szoktak hozzá az olyan obszcénul szakmaiatlan kérdésekhez, mint amilyenekkel Wes Anderson fordult hozzájuk: például, hogy nincs-e esetleg valami zöld a gyűjteményükben.

Ebből már valami sejthető abból, milyen is a Cickánymúmia egy koporsóban és más kincsek (Spitzmaus Mummy in a Coffin and other Treasures) című kiállítás a bécsi Szépművészeti Múzeumban (Kunsthistorisches Museum), de tényleg legfeljebb csak sejthető, mert a fura gyűjtemény nem igazán hasonlít semmire, amit eddig kiállításon, pláne magát véresen komolyan vevő állami múzeumban valaha látni lehetett. A múzeum egy 1969-es, amerikai ötletet valósított meg újra: akkor Andy Warholt, posztmodern képzőművészet egyik legnagyobb alakját kérték fel, hogy válogasson össze egy kiállításra való anyagot egy Rhode Island-i művészeti iskola raktárából, hogy kipróbálják, milyen az, amikor nem a megszokott szempontok alapján alakítanak ki egy tárlatot.

A bécsi múzeum egy ideje már újramelegítette az ötletet, csak eddig valahogy nem jutott eszükbe, hogy ha széles körű érdeklődést akarnak generálni, akkor nem közepesen ismeretlen amerikai rajzolókat és teljesen ismeretlen brit keramikusokat kell felkérni arra, hogy nézzék át a múzeum és a velük együttműködő intézmények minden tárgyát és főleg a közönség elől elzárt raktárakat, hanem mondjuk egy hatszoros Oscar-jelölt hollywoodi filmrendezőt. Akit amúgy is elsősorban azért ünnepelnek a filmművészetben, mert a filmjeinek minden egyes képkockája olyan, mint egy őrülten dizájnos és egy kicsit groteszk képzőművészeti alkotás, finoman szólva is bátor színválasztásaival, szimmetria iránti elvakult rajongásával, szinte beteges odafigyelésével a legapróbb részletekre is. Úgyhogy ezúttal Wes Anderson és író-grafikus felesége, Juman Malouf túrták át két év alatt tizennégy osztrák múzeum gyűjteményét, hogy aztán a maguk tökéletesen tudománytalan, művészettörténetileg teljesen irreleváns, néha akár egészen gyermetegnek tűnő szempontjai szerint előkotorjanak mindent, ami valamiért megtetszett nekik, és kiállítsanak az átnézett több mint négymillió tárgyból négyszáztizenegyet. A "talált tárgyak " jelentős része most először látható a nagyközönség számára, mivel jellemzően olyan darabokról van szó, amelyeket az elmúlt évtizedekben soha senki nem akart kiállítani.

Mert miért is akarná egy megfontolt, komoly kurátor elrajzoltan kövér fejedelmekkel, groteszk madárfigurával, vagy éppen mumifikált cickánnyal fárasztani a látogatót egy olyan múzeumban, amely egyébként remekművek sokaságát őrzi?

Andersonék azonban pontosan ezt teszik: létrehoztak egy kis teret a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításának szemkápráztatóan csillogó kristályritkaságai és makulátlanul hófehér márványszobrai közé beékelve, amely leginkább arra emlékezteti a látogatót, mintha egy mosógépbe került volna, ott alaposan megforgatnák, aztán fejjel lefelé kidobnák onnan. Néha szinte szó szerint: az egyik teremben egészen kicsivel a padló fölött is vannak elhelyezve miniatűr műtárgyak, így a látogatóknak, ha mindent látni akarnak, a földön kúszva, négykézláb kell élvezniük a művészetet, ami azért elég szokatlan dolog egy múzeumban, cserébe viszont újszerű élményt is ad, és kizökkent az unalmasan és jólfésülten kényelmes befogadói pozíciónkból.

De tulajdonképpen ilyen földön kúszós, négykézlábas élmény az egész tárlat, még ha máskor nem is feltétlenül szó szerint.

Olyan ez a kiállítás, mintha a kétballábas balerinát, a társulat legkevésbé tehetséges tagját csak egyetlen egy estére kiemelnék, és aznap ő játszhatná el a főszerepet a Hattyúk tavában”

– mondja a kurátor az audioguide-ban (hangos tárlatvezetőgépben). És, válaszolva arra a kérdésre, ami nyilván mindenkiben azonnal felmerül: ennyiben kapcsolódik a Cickánymúmia… kiállítás Wes Anderson filmjeihez. Abban is a kisemberek, a lúzerek, a magukat egy kicsit másmilyennek tartók vannak főszerepben, illetve még inkább azok, akiket mások tartanak egy kicsit másmilyennek. És ezzel mindenki, aki hasonlóan érez saját magával kapcsolatban, vagy akivel kapcsolatban a külvilág így érez, egy kicsit örülhet, mert úgy érezheti, hogy végre ő is középpontba került, végre róla is beszél valaki, végre nem csak másodhegedűsnek kell lennie a saját életében.

És ezen a kiállításon is ilyen emberekről van szó: hol konkrétan azokról kerestek elő festményeket Andersonék, akiket például a teljes testüket borító szőr miatt vásári látványosságként mutogattak, vagy akik a királyi udvar óriásai és törpéi voltak, hol pedig csak metaforikusan, mint a címadó óegyiptomi cickánymúmia esetében, ami egyébként ráadásul még csak benne sincs az apró koporsójában. Ez bármilyen más kiállításon a legkevésbé fontos műtárgy lenne valahol egy sötét sarokban, ezt a mostanit viszont egyenesen erről nevezték el. Ami megint csak mintha a lúzereket emelné fel, azokat, akik sose kerülnének egy nagyszabású bemutató főszerepébe. Nem nagyon, csak egy egész ici-picivel a föld fölé.

Anderson és Malouf emellett rá akartak mutatni, hogy mennyi mindent nem is veszünk észre a múzeumok legfontosabb, legjelentősebb, legértékesebb és másmilyen leg- tárgyai között; ennek a csúcsa az a terem, amelyben dobozok, tárolók és vitrinek vannak. Mármint üresen. Mondván, már az is lélegzetelállító, hogy milyen míves, szép és különlegesen megmunkált tokokban tartották az egyiptomiak a mumifikálás során eltávolított tüdőket, a királyok a koronájukat, a katonák a kardjaikat, sőt, akár még a múzeumok is a műtárgyaikat, amit itt egy hatalmas, a terem egyik falát egy az egyben elfoglaló, viszont tök üres üvegvitrin nyomatékosít. Nyilván nem mentesen némi fura humortól, ami persze alapvetően átjárja az egész kiállítást. Ez a tárlat ebben is eltér a magukat olyannyira komolyan vevő, méltóságteljes gyűjteményektől: azért Andersonék egy percig sem sugallják, hogy a cickánykoporsóval olyan vallásos áhítattal kellene szelfiznünk, mint Mona Lisával napi harminchétezer-ötszáz turistának.

Sőt. Anderson és Malouf arra is fel akarták hívni a figyelmet, hogy mennyi más módon lehet még kiállítást nézni, azon kívül, amit a tanáraink, szüleink vagy a szaktekintélyek megtanítottak nekünk: nemcsak a tárgyak jelentősége és értéke szerint, hanem akár úgy is, ahogy egy gyerek nézné. Anyag, méret, szín, téma szerint csoportosítva a dolgokat: van itt zöld szoba, állatos szoba, gyerekekről szóló szoba, miniatűrökkel teli szoba és kizárólag fából készült tárgyakat bemutató terem is (amelynek természetesen a falai is faborításúak, ahogy persze a zöld teremnek is zöld a kárpitja, mégiscsak a színmegszállott Wes Andersonról van szó), és az egyes tárlókon is hol nagyság szerint vannak szépen tornasorba rendezve a mellszobrocskák, hol meg az ilyen művek vannak jobbra téve, az amolyanok meg balra. És akkor az ember rögtön nemcsak azért nézi meg a műkincseket, hogy elmondhassa, látta őket, hanem tényleg elmélyed a legjelentéktelenebb tizennyolcadik századi fa madárszobrocska tollainak hihetetlen kidolgozottságán is, vagy mondjuk a zöld szoba miatt egy kicsit jobban észreveszi a műtárgyaknak nemcsak a történelmi jelentőségét, hanem az ilyen banális jellemzőit is, mint a színek sajátosságai, és simán eltölt több órát az amúgy elég aprócska alapterületű kiállításon.

És még több is van ennél ebben az egészben, már amennyiben az ember bérel a bejáratnál egy audioguide-ot; mert azt hozzá kell tenni, hogy amennyire izgalmas a koncepció, annyira dühítő, hogy az egész kiállításból gyakorlatilag semmi nem érthető e nélkül: a falakon semmilyen információ nem szerepel, az információs füzetkében pedig kizárólag a művek alkotói és címei, amivel abszolút semmire nem megyünk. De hogy mi az alapelgondolás, miért úgy vannak csoportosítva a tárgyak, ahogy, egyáltalán mi a fenéért áll itt egy hatalmas üres vitrin, arról sehol egy fél szó sem elérhető azoknak, akiknél nincs audioguide.

Pedig például a csupa gyereket ábrázoló festményt bemutató szobához rengeteget hozzáad a koncepció ismerete. Hogy Andersonékat az döbbentette meg, mennyire nincs nyoma semmiféle örömnek ezeken a festményeken, amelyekhez ezeknek az akár csak három-négyéves gyerekeknek órákon keresztül kellett mozdulatlanul modellt állniuk, nem mellesleg a szüleik gazdagságát jelképező ruhákban, és hogy minderre az amúgy sem túl vidám képre micsoda árnyékot vet, ha megismerjük a szereplők történetét. A fiúét, akit 13 évesen püspöknek neveztek ki, 15 évesen pedig már nem élt; az egyik csörgővel lefestett kislányét, aki 9 évet élt meg. Akikről olyanok a festmények, mintha sosem lett volna gyerekkoruk – és lehet, hogy tényleg nem is volt. De az se derülne ki audioguide nélkül, hogy az egyik festményen épp az uralkodók ünneplik a lakodalmukat, sokadik alkalommal, hiszen az ünnepek sora két évig elhúzódott; a másikon meg farsangi lakoma van, és az urak vannak szolgának öltözve, és fordítva – ami, ha nem is sokat, de azért mond pár szót az urak és a közemberek ellentmondásos, egyáltalán nem egydimenziós viszonyáról.

Ahogy az audioguide világít rá arra is, mi az a Cickánymúmiában, ami hiába tűnik formabontónak, épp hogy visszatérés egy régi szokáshoz. Ez a „Wunderkammer”, a csodakamra, ami épp olyan volt, mint ahogy Andersonék összeállították ezt a kiállítást: a tehetős, művelt és művészetpártoló urak az egyik szobájukat zsúfolták tele gyakorlatilag mindennel, ami a világból akkor megismerhető volt, legyen az művészeti alkotás, kitömött állat vagy más egzotikum. Mint az internet előtti kor előtti kor internete, amellyel az egész világot akarták leképezni kicsiben. Épp ezért egy ilyen Wunderkammert ábrázoló festmény a legelső műtárgy a kiállításon, Wes Anderson és Juman Malouf privát Wunderkammerében. 

Ami végeredményben mégiscsak olyan, mint Anderson filmjei: a világot ugyan nem váltja meg, de mégis előhúz valami váratlant és szokatlant és kedveset, és egy kicsit mégiscsak el tud gondolkodtatni velük, de úgy, hogy arra az időre, amíg belefeledkezünk, egy kicsit biztosan nekünk is jobb, izgalmasabb és játékosabb helynek tűnik a világ.

(A tárlat április 28-ig látogatható Bécsben, majd ősszel továbbutazik a társszervező Fondazione Prada milánói kiállítóterébe.)

(Borítókép: Wes Anderson és felesége, Juman Malouf. Fotó: KHM-Museumsverband)

Ne maradjon le semmiről!