Izsó
18 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

Zaklatást örökített meg a csókolózó matróz legendás fotója

000 DV1465223
2019.02.28. 17:24 Módosítva: 2019.02.28. 20:14
Alfred Eisenstaedt világhírű fényképének valódi sztorija már-már kibogozhatatlanul szövevényes. Az elkapott pillanat nem egészen az volt, aminek a romantikus képzelet gondolja, sőt a kép hátterében még a későbbi feleség is felbukkan – de olyan nagyszerű nap volt, hogy senki nem haragudott a történtek miatt.

Elhunyt George Mendonsa, a 20. század egyik leghíresebb fényképének főszereplője, számoltak be a lapok a hírről február 18-án. Az idős férfi volt az a matróz, aki 1945. augusztus 14-én a New York-i Times Square-en a második világháború végét ünneplő tömegben megcsókolt egy fehér ruhás ápolónőt. A pillanatot Alfred Eisenstaedt kamerája örökítette meg a Life magazin és az utókor számára. A kép azóta rengetegszer szerepelt albumokban, könyvekben és újságcikkekben, mivel minden más fotónál jobban kifejezi azt az eufóriát, amit a világégés befejezése jelentett az emberek számára, legalábbis a győztes nyugati országokban. A csókolózó matróz több mint 70 éve a békevágy szimbóluma. 

A 95 éves George Mendonsa egy ápolási otthonban élt a Rhode Island-i Middletownban, a halálhírt bejelentő lánya szerint agyvérzést kapott. A szomorú hírben csak az lehet kissé különös a jó memóriájú újságolvasó számára, hogy a Times Square csókolózó matróza nem először távozik az élők sorából. A világsajtó már 2014-ben is búcsúzott a Times Square csókolózó matrózától: akkor Glenn McDuffie 86 évesen hunyt el. Az ápolónő sem először hal meg, 2010-ben a nekrológok arról szóltak, hogy 91 éves korában elhunyt Edith Shain, az ikonikus kép hősnője, aki idős korában is igazi celeb maradt, gyakran vett részt megemlékezéseken és koszorúzásokon. Ám óvatosságra inthet minket a tény, hogy 2016-ban a Times Square ápolónője ismét elhunyt, Greta Zimmer Friedman 92 esztendős volt. Mi történik itt?

Mendonsa halálhírére reagált is egy bizonyos Carl Muscarello, a Times Square csókolózó matróza, aki ma egy floridai idősotthon 93 éves lakója, és igazán sajnálja veterán bajtársa távozását, noha – ezt sajnos ki kell mondani – csaló volt. A sorozatos halálesetekkel mostanra megritkultak a versengő matrózok és ápolónők, de a fotó körüli viták csúcspontján, az 1980-as években 10 háborús veterán tengerészt tartottak számon komoly jelöltként. A kevésbé valószerű történetet előadó matrózok száma nyolcvanra rúghatott. Az ápolónők mindig kevesebben voltak.

Ha beleássunk magunkat az Eisenstaedt-fotóval foglalkozó szakirodalomba, különös világ tárul elénk egymásnak ellentmondó tanúvallomásokkal, kölcsönös oda-vissza igazolásokkal (Glenn McDuffie elismerte Edith Shaint, Edith többnyire Carl Muscarellót ismerte el, Greta Zimmer ezzel szemben George Mendonsát és viszont), megdönthetetlen bizonyítékként feltálalt karszőrfoltokkal és szemöldökcsont-kiemelkedésekkel. Mindez persze elsősorban a fotó jelentőségének bizonyítéka: azért foglalkoznak egész tanulmányok a szereplők azonosításával, azért vitatkoztak rajta évtizedekig igazságügyi antropológusok, fotótörténészek, újságírók, matrózok és ápolónők, mert Eisenstaedt fényképe tényleg nagyon elkapott valamit.

Aki csak egyszer is látta, sosem felejti el, olyan elemi erejű életöröm sugárzik belőle, mintha a néző maga is ott állna a pár előtt a háború végét ünneplő tömegben a Times Square közepén.

Éppen ezért nem mindegy, hogy mit látunk. A fotóhoz – főként korábban, a szereplők azonosítása előtt – romantikus képzetek társultak, az emberek szívesen feltételezték, hogy az anonim pár, vagyis a derék amerikai fiú, aki becsülettel harcolt a hazáért és a tiszta amerikai lány, aki a sebesülteket ápolta, fülig szerelmesek voltak, és az önfeledt ünneplés után összeházasodtak, gyerekeik születtek, vettek egy nagy kertes házat, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ha azonban elfogadjuk azt, amit a tudomány végül nagy nehezen megállapított, hogy a most elhunyt George Mendonsa volt a csókolózó matróz és Greta Zimmer az ápolónő, akkor egyáltalán nem ez történt.

Amit biztosan tudunk:

  • A japán kormány 1945. augusztus 14-én jelentette be a rádióban, hogy az ország hamarosan elfogadja a potsdami nyilatkozat feltételeit, vagyis kapitulál a szövetségesek előtt. Később ezt nevezték V-J (vagyis Victory over Japan) Day-nek. A hír délelőtt kezdett terjedni Amerikában, de csak kora délutánra érkezett annyi megerősítés, hogy az emberek el merték hinni a szájról szájra terjedő infót: a háborúnak vége. New Yorkban megszakadtak a mozivetítések, és spontán módon gyülekezni kezdett a tömeg a Times Square-en. Azért éppen ott, mert a New York Times székházának homlokzatán akkoriban volt egy elektromos hirdetőtábla, amin a hírek futottak körbe (az ún. „zipper”), és rengetegen a saját szemükkel akarták látni, ahogy az évek óta várt felirat megjelenik. A tér környékén ráadásul sok kocsma és szórakozóhely volt, amelyek vonzották az ünneplő embereket. A Life magazin is ide küldte ki a fotósait, köztük Alfred Eisenstaedtet, hogy csináljanak képeket a spontán gyülekezésről. (Az igazi nagy örömünnep egyébként este volt a téren, Truman elnök hivatalos bejelentése után, de a fotó nem akkor készült, hanem kora délután, amikor még kisebb volt a tömeg és világos volt.)
  • 13 órakor Eistenstaedt lőtt négy fotót a téren egy matrózról, aki megcsókolt egy fehér ruhás nőt. A négy kép nagyon hasonló beállítású, mindegyik a csók pillanatát örökítette meg, a szereplők arca egyiken sem látszik. A póz is szinte ugyanaz, csak a környező szereplők mások, ahogy a pár körül áramlottak a járókelők. Minden iszonyú gyorsan történt, Eisenstaedt nem kérdezte meg a nevüket, nem készített jegyzeteket. Egy másik fotós, Victor Jorgensen ugyancsak lőtt egy képet, de ezen is nagyjából ugyanaz látszik.
A fotó a Life augusztus 27-i számában jelent meg egész oldalon, egy nagyobb képriport részeként. Képernyőmentés: Google Books
A fotó a Life augusztus 27-i számában jelent meg egész oldalon, egy nagyobb képriport részeként. Képernyőmentés: Google Books
Fotó: LIFE / Google Books
  • Eisenstaedt nem tudta, hogy remekművet készített, másnap, amikor a szerkesztőségből jelezték neki, hogy nagyszerű fotót csinált, visszakérdezett, hogy melyikre gondolnak az előző nap képei közül. Ha a Life szerkesztői elégedettek is voltak a fotóval, nem rakták címlapra. A négy majdnem azonos kép közül a második fotó a magazin augusztus 27-i számában jelent meg, egész oldalas képként a 27. oldalon, a címlapon viszont egy mára elfeledett balett-táncosnő szerepelt. A korabeli képaláírás leíró jellegű, egy önfeledt matrózról beszél, aki ajkait határozottan rátapasztja egy pénztárcáját markoló fehér ruhás nő ajkaira. Ahhoz képest, hogy azóta mennyit írtak a fotóról, és mi mindent láttak bele, ez a legsemlegesebb és legpontosabb meghatározás. A fotónak egyébként sokáig nem volt hivatalos címe, a sajtóban a Csókolózó matróz megnevezés terjedt el, de 2008-ban a Life végül óvatosan a V-J Day, 1945, Times Square címet adta neki.
  • A fotó csak lassan vált ikonná, 1946-ban újra megjelent a Life 10 éves jubileumi szá”mában a nők háborús szerepét méltató szöveggel, és ezzel a sajátosan kétértelmű mondattal: „Azon a napon Amerikában egy nő sem volt biztonságban a férfiak ölelésétől. És persze egy férfi sem a nőkétől.” A kép 1966-ban jelent meg újra a lapban, ez a szám Eisenstaedt önéletrajzi könyvét reklámozta, és a fotós itt rövid leírást is adott születésének körülményeiről: „Amikor kiértem a Times Square-re, már szinte járványszerűen terjedt a csókolózás. Ez a matróz legalább egy tucat nőt megcsókolt, mielőtt felfigyeltem rá, de ez az ápolónő volt mind közül a legvonzóbb, akit elkapott.” Ezúttal a képet már Eisenstaedt leghíresebb fényképének nevezték.

Ki tudná a körülményeket biztosabban, mint maga a legendás fotós, gondolhatnánk. és nagyot tévednénk.

Eisenstaedt ugyanis húsz év távlatából próbált visszaemlékezni a nap eseményeire, és a dolgok addigra annyira elmosódtak, hogy még a napot illetően is tévedett (szeptember 2-re tette). Az általa leírt „járványszerű csókolózás” előfordult ugyan az esti mámoros ünneplésnél, de kora délután, fényes nappal a téren még nem – ott éppen ezért is szúrt szemet sokaknak a gesztus. És amikor előkerültek az igazi szereplők, George Mendonsa és Greta Zimmer, mindketten egybehangzóan állították, hogy egyetlen csók történt, és nem tucatnyi. George azt is elmondta, hogy soha életében nem csinált korábban ilyesmit, és később sem. Az „ápolónő” megnevezés is csak az 1966-os visszaemlékezésben fordul elő először, korábban senki nem állította, hogy a fehér ruhás nő ápolónő volt. Eisenstaedt tehát megbízhatatlan szemtanúnak bizonyult, és ez azért is lényeges, mert amikor 1979-ben jelentkezett nála egy kedves levéllel Edith Shain, hogy ő volt az egykori ápolónő, a fotós fellelkesedett, és elismerte őt képe hősnőjének. Csakhogy annyi mindenre emlékezett rosszul, hogy ez egyáltalán nem perdöntő.

Alfred Eisenstaedt dedikálja barátjának, William Waterway Marksnak a legendás "V-J Day" fotóját 1995. augusztus 23-án a nyaralójában. Eisenstaedt 8 órával később meghalt, valamivel éjfél után.
Fotó: Alfred Eisenstaedt dedikálja barátjának, William Waterway Marksnak a legendás fotót 1995. augusztus 23-án a nyaralójában. Eisenstaedt 8 órával később meghalt, valamivel éjfél után. William Waterway Marks / Wikipedia

1980-ban a Life akkori képszerkesztője kitalálta, hogy újra összehozzák a matrózt az ápolónővel a téren. Úgy gondolták, az ápolónő megvan, hiszen Edith lelkesen beleállt a szerepbe, és a lap felhívást tett közzé, hogy az egykori matróz is jelentkezzen. Elszabadult a pokol, matrózok tucatjai jelentkeztek, köztük George Mendonsa, de Greta is felbukkant, és elvitatta Edith koronáját. Csakhogy ő sokkal kevésbé színesen és lelkesítően mesélt az esetről, mint Edith, ezért kezdetben nem igazán hittek neki. A Life mindenesetre nagyon kínos helyzetbe került, kijelentették, hogy ennyi év után nem tudnak igazságot tenni, és senkit nem ismertek el „hivatalos matróznak”. Mendonsával aztán különösen rossz lett a lap viszonya, mert a férfi elég rámenősen követelte a dicsőséget, és 1986-ban sikertelen pert is indított a Life ellen pénzügyi kártérítést követelve képmása „jogtalan kereskedelmi célú felhasználása” miatt.

A vita ide-oda hömpölygött az újságokban 2012-ig, amikor két történész (majdnem) minden kételyt kizáró módon azonosította a szereplőket. Három tudományos vizsgálat eredményeit összegezték, ezeket a Yale Egyetem fotótörténésze, egy arcrekonstrukcióval foglalkozó kutatócsoport és egy igazságügyi antropológus végezte el. Részletekbe nem bonyolódnánk, de a kérdést igenis el lehet objektívan dönteni, például egy kéz érrajza elég egyedi dolog, és a matróz kezén az erek jól kirajzolódnak ahhoz, hogy a még élő Mendonsa kezével összehasonlítva perdöntő bizonyítékot képezzenek. Érdemes azonban leszögezni, hogy ettől még Edith és a többiek nem feltétlen hazudtak: aznap New Yorkban bizonyára nem csak egy matróz csókolt meg az utcán egy ápolónőt, és ha Eisenstaedt memóriája ilyen csalóka volt, átlagemberektől – idős, hírnévre és elismerésre vágyó háborús veteránoktól – nem várható el, hogy tudják, pontosan hol voltak aznap.

És akkor, miután minden álmatrózt és álápolónőt kitessékeltünk a történetből, térjünk vissza az alapkérdéshez. Mit ábrázol az ikonikus fotó?

  • George Mendonsa 22 éves volt, egyszerű portugál halászcsalád fia Rhode Islandből, aki tényleg becsülettel végigszolgált két évet a Csendes-óceánon a The Sullivans nevű romboló fedélzetén kormányosként. 1945 májusában egy kamikazetámadás áldozatainak mentésénél kitüntette magát. Augusztus 14-én az eltávozása utolsó napját töltötte New Yorkban, másnap kellett visszamennie San Franciscóba, ahonnan a Japán elleni invázióba küldték volna tovább. Minden katona tudta, hogy Japánt elfoglalni iszonyú véráldozatot követel – a kapituláció bejelentése Mendonsa számára az életben maradást jelentette.
  • Greta Zimmer nem volt ápolónő, a mindenkit megtévesztő fehér ruha fogorvosi asszisztensi viselet volt, aznap munkából ugrott ki megnézni az ünneplést a téren. A 21 éves lány osztrák zsidó menekült volt, szülei 15 évesen küldték ki az Egyesült Államokba, de nem tudtak vele tartani. 1945 augusztusára Greta már sejthette, hogy az egész családja elpusztult a holokausztban.
  • George egy pár hete megismert lánnyal járta New York utcáit, 1-kor moziba mentek, de a vetítést félbeszakították az örömhír miatt, utána felhajtottak pár pohárral egy közeli kocsmában. Eisenstaedt első – nem publikált – fényképén George Mendonsa háta mögött pár lépéssel az a lány is feltűnik, akinek udvarolt, Rita Petry. Amikor később megmutatták neki az első kópiát, azonnal felismerte magát.
Greta Zimmer és George Mendonsa nagyjából abban az időben, amikor az ikonikus kép készült.
Greta Zimmer és George Mendonsa nagyjából abban az időben, amikor az ikonikus kép készült.
  • Nem neheztelt Rita, amiért a matróza egy másik nőt csókolt meg? Nem úgy tűnik, ugyanis férjhez ment George-hoz, és 70 évig éltek boldog házasságban. Szóval, ha a legendás képen van bármi romantikus kapcsolat a személyek között, az egy homályos, mosolygó nőalakra vonatkozik a háttérben...
  • Greta Zimmerrel egyszerűen az történt, hogy álldogált a Times Square-en, egy vadidegen matróz letámadta, és szájon csókolta, majd továbbrohant anélkül, hogy akár csak egy szót váltottak volna.

És akkor hirtelen elkapott egy matróz, és az nem igazán csók volt, inkább annak örvendezett, hogy nem kell visszamennie. [...] Éreztem, hogy nagyon erős férfi volt. Csak erősen magához szorított. Nem tudom, mit gondoljak a csókról. Egy férfi volt, aki ünnepel. Nem volt benne romantikus dolog, arról szólt, hogy 'hála Istennek, vége a háborúnak', semmi másról

– nyilatkozta 2001-ben a Kongresszusi Könyvtár oral history projektje számára rögzített interjúban. Ha ezzel a szemmel megnézzük a képet, feltűnhet, amit korábban nem vettünk észre: a nő tartásának görcsös merevsége, a jobb kézben magasba tartott retikül, amivel gyakorlatilag védekezik (hiábavalóan), a szoknya redőjébe kapaszkodó bal kéz. A férfi nem véletlenül alkalmaz ilyen furcsa, már-már színpadias tartást. Pedig ez nem beállított fotó, Eisenstaedt fotóriporteri filozófiájától teljesen idegen is lett volna, a négy kép szekvenciája bizonyítja, hogy valódi, elkapott utcai pillanatot látunk. A furcsa testtartás magyarázata, hogy a matróz így akadályozza meg, hogy a nő kiszabaduljon a szoros fogásból.

És innen már csak egy lépés, hogy azt mondjuk, Eisenstaedt legendás fotója egy nyilvánosan elkövetett szexuális zaklatás képi bizonyítéka. Olyan kép, amin a #metoo korszakban nincs mit ünnepelni, és amit évtizedekig félreértelmeztünk. Ez a felfogás 2012-ben bukkant fel először egy cikkben, aminek már a címe is sokatmondó: A Csókolózó matróz avagy „A nemi erőszak kultúrájának szelektív vaksága”.

Mára ez a felfogás annyira teret nyert, hogy George Mendonsa halálának hírére másnap a Csókolózó matróz floridai szobrát összegraffitizték, a nőalak lábára vörös festékkel festették fel a  #metoo feliratot.

Kétségtelen, hogy az utcán megcsókolni egy vadidegen nőt, engedélykérés nélkül a zaklatás tankönyvi esete. Nemcsak a mai normáknak nem felel meg, hanem az akkori hétköznapokénak sem. George később az alkohol hatása mellett azzal is magyarázta a számára is váratlan, a pillanat hevében elkövetett gesztust, hogy ápolónőnek nézte Gretát, és visszaemlékezett a kórházhajón a megégett matrózokat gondozó ápolónőkre, amitől egyszerre forró szeretet és hála töltötte el a szívét. Nem kérdés, hogy ettől függetlenül egy szót sem szólhatott volna, ha az ölelésből kiszabaduló nő lekever neki egy pofont.

Ugyanakkor a Csókolózó matróz kidobása az ikonjaink közül pont az ellenkezője lenne annak, amit Greta akart. Ő ugyanis büszke volt a képre, és amikor évtizedekkel később újra találkozott Mendonsával, egyáltalán nem tett neki szemrehányást. Egészen 2016-ban, 92 évesen bekövetkezett haláláig jóban maradtak, közösen eljártak rendezvényekre, fiataloknak meséltek a háborúról. Mindketten értették azt, amit mi már nem:

az ő nemzedékük számára nem volt még egy olyan őrült, euforikus nap, mint 1945. augusztus 14., amikor az emberek közötti érintkezés hétköznapi szabályai átmenetileg érvényüket vesztették,

és amikor egy egész országon szétáradt a túlélés féktelen öröme. Ha végignézzük az eredeti képriportot, amiben a fotó annak idején megjelent, több hasonló képet is láthatunk az utcán felkapott és megcsókolt nőkről és katonákról – nem tudjuk, melyik kép mögött milyen történet áll, de ez Amerika-szerte egy ilyen délután és este volt.

(Borítókép: Látogató fotózza Albert Eisenstaedt ikonikus fotóját egy római kiállításon 2013. április 30-án. Fotó: Gabriel Bouys / AFP)