Edit
9 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Ezt a kiállítást Marilyn Monroe sem tudja megmenteni

Andy Warhol-kiállítás Békéscsabán

DROTI20190219003
2019.03.13. 13:12

Senki nem szerette úgy a konzervleveseket, Marilyn Monroe-t és Mao Ce-Tungot, mint Andy Warhol.

De ebben a mondatban ezúttal máshogy kell elképzelni a hangsúlyokat. Senki nem úgy szerette a konzervlevest, Monroe-t és Maót, ahogy Warhol: rikító színekkel sokszorosítva, a világ legmenőbb kiállítótereinek falaira aggatva, az árveréseken dollármilliókért értékesítve. Andy Warhol a világ egyik legjelentősebb modern művésze volt, akinek ennél fogva értelemszerűen a világ legjelentősebb múzeumai rendeznek kiállításokat. Kivéve, amikor nem: a pop art legismertebb alakja ezúttal a békéscsabai Munkácsy Mihály múzeumot vette be; miatta változtatták olyan ezüstpapírral bevont, csillogóan és tündöklően posztapokaliptikus tájjá a viharsarki kis múzeum egyik termét, amilyen Warhol legendás New York-i műterme, a Factory is volt. De mit tud megmutatni ez az egyetlen terem a gigantikus Warhol-életműből?

Hogy kerül a piszoár az asztalra?

Andy Warhol nélkül nehéz megérteni a kortárs művészetet; nélküle nehéz válaszolni arra a kérdésre, amit egy-egy posztmodern műalkotást látva inkább előbb, mint utóbb úgyis feltesz valaki a közönségből:

ez miért művészet?

Nehéz, de azért nem lehetetlen megérteni, mert Warhol hírnévben ugyan mindenképpen lekörözi a műfaj többi nagy alakját, de jelentőségében már nem feltétlenül: már a jó fél évszázaddal előtte alkotó Marcel Duchamp felvetett jó néhány olyan kérdést, amelyet amúgy sokan hajlamosak Warholhoz kötni, hogy aztán Richard Hamilton és Peter Blake elindítsák a pop artot, noha ezt is szintén sokan kötik Warholhoz. De mindabban, amit ők elkezdtek, kétségkívül Andy Warhol jutott a legtávolabb a műtermek és kurátorok öltönyös-nyakkendős világától: ma már aligha van valaki, akinek ne ugrana be a neve legalább a különféle színekben sokszorosított Marilyn Monroe-arcképekről vagy a Campbell konzervekről és kólásüvegekről készített nyomatokról.

Ha lefestesz egy Campbell leveskonzervet, és ötvenszer egymás mellé teszed, akkor nyilvánvalóan nem a retinával befogadható réteg érdekel, hanem az, hogy milyen koncepció miatt tesz valaki egymás mellé ötven Campbell leveskonzervet egy vásznon.”

Ezt sem Warhol mondta, hanem Marcel Duchamp róla, és ez, mármint maga a mondat tulajdonképpen mindent el is mond a konceptuális művészetről, és benne a pop artról is. Duchamp leghangosabban a Szökőkút című művével tette fel azt a kérdést, hogy pontosan mi is számít művészetnek, miért pont az, és amúgy ki dönt minderről? A múzeumi térbe helyezett piszoár kapásból leszámolt egy csomó addig többé-kevésbé kőbe vésett válasszal: hogy a művészet az valami szép, kifinomult, emelkedett dolog, mint a Mona Lisa (amit amúgy Duchamp és Warhol is átértelmezett később), és csak ilyen, általános konszenzus által elismert művek kerülhetnek be egy kiállítótérbe. 

Hát Duchamp szerint ez nem így van, vagy nem kéne így lennie. Nem lehet, hogy minden művészet, amit az alkotója művészi szándékkal hoz létre? Nem lehet, hogy azon túl, „amit a retina befogad”, legalább ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb a szándék, a mondanivaló, az elgondolkodtatás? Nem lehet, hogy ér annyit a kiállítás látogatójának agyában elinduló folyamat, mint a szépségélmény? És be lehet egyáltalán törni a szokásostól eltérő művekkel egy galériába, vagy az ilyen intézmények szentek?

Kié a jobb Coca Cola?

Ezt vitte aztán még tovább a pop art azzal, hogy hasonló diskurzust indított a művészet elitizmusáról és az alkotások témáinak tartalmáról, vagyis egyszerűbben szólva beemeltek a művészetbe addig alantasnak tartott dolgokat is: képregényeket, reklámokat, sztárokat, politikusokat. Ami egyébként nem azt jelenti, hogy teljesen elvetették volna az esztétikum szerepét a művészetben: valójában azért az ötven Campbell-leves is olyan látvány, ami beég a retinába, még ha egész máshogy vagy másért is, mint mondjuk A habokból kikelő Vénusz. De itt a hangsúly azért valóban a koncepción van.

Egyrészt megint csak a művészet fogalmának tágításán, hogy minden látogatónak muszáj legyen elgondolkodni a saját berögzült ítéletein, hogy mit nevez művészetnek és miért, és amit nem, azt miért nem. Másrészt meg az egyes művek által sugallt kérdéseken. Például ahogyan Warhol maga beszélt a kólásüvegeiről (annak ellenére, hogy máskor mindig megtagadta saját művei értelmezését): azt mondta, azt találja nagyszerűnek a kólában, hogy pontosan ugyanazt issza a királynő, a sztár és az utcagyerek, és nincs az a hatalom, nincs az a pénz, amivel bárki is jobb Coca Colát szerezhetne magának a másiknál. Aztán adják magukat az olyan témák, mint a tömegkultúra, a konzumerizmus vagy a sztárkultusz: ha az ehhez köthető témák hirtelen a kiállítótermek falára kerülnek, mint híres festők drága műalkotásai, az vajon mit mond el a huszadik századi ember viszonyáról a fogyasztási termékekhez és a mozis ikonokhoz? És fordítva: az újraértelmezett Mona Lisa mintha arról beszélne, hogyan vált a műalkotásból is turisztikai látványosság.

Azzal pedig, hogy Warhol a politikusokat és diktátorokat ugyanúgy festette le, mint akár Marilyn Monroe-t, szintén felvetett pár gondolatot a marketing és a propaganda hasonlóságáról, arról, hogyan vezetheti (meg) mindkettő az embereket, vagy akár a politikusok és a színészek szerepléseinek őszinteségéről. És Warhol mindeközben ráadásul még egy módon törekedett a művészetről való gondolkodás felrázására: teljesen nyíltan, sőt polgárpukkasztóan nyíltan beszélt arról, milyen sok pénzt lehet keresni sikeres művészként, vagy hogy igenis motiváció lehet a Múzsa Nagybetűs Csókja mellett a jelentős bevétel is.

Warhol a pop art és a konceptualizmus őt megelőző neveivel szemben viszont nemcsak festette és sokszorosította a médiaszereplőket, hanem maga is formálta a médiát. Egyrészt híres szállóigéjének megvalósításával: hogy bizonyítsa, „a jövőben mindenki világhírű lesz tizenöt percig”, saját „szupersztárjaival” forgatott különböző filmeket, de kísérleti filmesként a filmről mint művészeti ágról is épp úgy gondolkodott, mint bármilyen konceptuális művészetről. Ennek a leghíresebb lenyomata az Alvás című film, amelyben az látható, hogy akkori szerelme, John Giorno 5 órán és 21 percen keresztül alszik. Ez nyilván felfogható egyszerű polgárpukkasztásként is, de mondhatjuk azt is, pláne ha nem dühített fel, hogy leültettek a film elé, hogy ezzel megkérdőjelezte, mitől lesz értéke egy filmnek, mit tesz hozzá, hozzátesz-e ehhez az alkotó neve, és hogy vajon egyáltalán meg tudjuk-e határozni, mi kell ahhoz, hogy egy film értékes legyen. 

De hasonló kérdéseket tett fel a kevésbé híres kisfilmjeivel is, például amelyikben szép lassan megeszik egy hamburgert, majd belemondja a kamerába: „A nevem Andy Warhol, és épp most ettem meg egy hamburgert”. Mindebből az is kiderülhet, hogy az egyes műveket önmagukban nézve finoman szólva sem mindig egyértelmű a zsenialitás, de az életmű maga megkerülhetetlen, és nélküle ma nem lenne olyan a művészet, amilyen. Nélküle nem lenne Banksy, nem lenne egy csomó új irányzat, nem fejlődött volna annyit ez a szcéna, amennyit az elmúlt évtizedekben, Warhol túl korai, egy műtét szövődményeként, 58 éves koráig bekövetkezett halála óta fejlődött.

Na ez az, amiből mind semmi nem érezhető a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Andy Warhol-kiállításán. De abszolút semmi.

A múzeumnak egyetlen, közepes méretű termét teszi ki a kiállítás, de ez önmagában még nem tragédia: a probléma sokkal inkább az, hogy a képeket nézve semmiféle koncepció nem rajzolódik ki, hogy miért pont azokat a műveket állították ki, amelyeket. Mert lehet kis kiállításból is sokat kihozni, lehet annak létjogosultsága, hogy a hatalmas életműből a kurátorok kiragadjanak egy érdekes momentumot, valami olyasmit, hogy mondjuk „Warhol és a sztárábrázolás” vagy épp „Vallásos motívumok Warhol műveiben” (mindkettőhöz van alapanyag a mostani kiállításon is), vagy valami hasonló.

De ez a kiállítás a Warhol felvidéki ruszin szüleinek városában, Mezőlaborcon létrehozott Andy Warhol Modern Művészeti Múzeum utazó tárlata, amely 44 ország után most épp itt, Fekete Péter jelenlegi kulturális államtitkár kedves városában látogatható. (Fekete itt igazgatta a színházat nyolc éven keresztül.) És hiába hangzik jól, hogy 88, a művész kézjegyével ellátott szitanyomat van itt kiállítva, ez Warhol kedvelt technikája (egy képből sok hasonló verzió) miatt valójában sokkal kisebb szórást jelent az életműből; például csaknem húsz mű ebből a 88-ból kezdeti, ceruzarajzos szárnypróbálgatás. Ezen kívül van itt híres sorozatok kevésbé jelentős darabja (Monroe-arcképek, a politikusok közül egy Edward Kennedy), kevésbé híres, de fontos sorozatok darabjai (virágok, az Utolsó vacsora egyik átértelmezése, Koponyák) és kevésbé jelentős művek (mint amilyenek a gyerekkori angyalok).

De még ez sem lenne feltétlenül hatalmas gond, ha ennek ellenére is megteremtenék a kontextust; Delftben, Vermeer szülőházában például egyetlen eredeti Vermeer-festmény sincs kiállítva, de az ember mégis úgy jön ki onnan, hogy úgy érzi, mindent tud a művészről, mert 

ez nem pénz és lehetőségek kérdése, hanem csak a kiállítás rendezőinek hozzáértésén, fantáziáján és lelkesedésén múlik.

Itt viszont ilyesmire még kísérlet se történik. A kiállított képek mellé kifüggesztett magyarázó szövegek önmagukban teljesen jók, elmagyarázzak az adott képekről, amit tudni érdemes róluk (de csakis róluk), arra viszont semmilyen utalás nem történik, ami nincs itt. Márpedig nincs itt semmi, ami film, nincs itt semmi, ami a tömegtermelésről szól (csak a híres szappanos dobozok reprodukciói), és nincs szó az olyan extrém képalkotó eljárásokról, mint például a réz vizelettel való rozsdásítása, hogy csak az életművet legjobban meghatározó három témát említsük. És főleg nincs semmiféle kontextus, hogy mi az, amit látunk, hogyan is tér ez el a művészettörténet szerint Michelangelo vagy Munkácsy művészetétől, vagy egyszerűen hogy miért érdekes mindez.

Mert ha van művész, akinek a munkásságát lehetetlen úgy megítélni, hogy leteszik elénk néhány nyomatát, hát az pont Andy Warhol, és ezzel nincs is semmi baj: épp arra jók a kiállítások, hogy bárkinek, aki legalább minimálisan érdeklődik a dolog iránt, elmondják, miért, miben nagyszerű, korszakalkotó vagy egyedi az a művész, akinek épp a műveit nézik. 

Valahol máshol. 

Mert aki úgy téved be a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumba, hogy nem tud eleve sokat a pop artról és a konceptualizmusról, az kitévedni is ugyanígy fog. Ha legalább arról meggyőzne, hogy érdemes ezek miatt a csiricsáré színű marilymonroe-k, furán mosolygó politikusok és alig kivehető utolsóvacsorák miatt a Wikipédia vonatkozó oldalait áttúrni, az is valami lenne. De ez a kiállítás még ehhez is kevés.

Az Andy Warhol – Ezüst úton a bölcsőtől a …-ig című kiállítás május 26-ig, hétfő kivételével naponta 10–18 óráig látogatható Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban, a felnőtteknek 1000 forintos jegyáron.

(Borítókép: Rosta Tibor / MTI.)

Ne maradjon le semmiről!

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.