Csilla, Noémi
5 °C
18 °C

Kiderülhet, hogy itt nem lehet élni, de legalább megtudtuk

forumszinhaz L1A6402
2019.04.02. 10:26

Jó érzés volt, hogy az anya azt mondta: nem, az én lányomból nem csinálsz olyan nőt, az én lányom nem megy Svájcba dolgozni. 

Pedig a valóságban, a mai világban a szülők sokszor nem tudnak róla, ha a lányuk ilyen ügybe keveredik.” Ezt mondja Vadászi Patrícia, a nyíregyházi XXI. Századi Roma Nők Egyesülete önkéntese a Legalább nulláról kezdeni című fórumszínházi előadás utolsó jelenetéről. Arról, amikor a történetben szereplő család ezernyi rossz, de elég nehezen elkerülhető döntés után odáig jutott, hogy az uzsorás már másodszor jött behajtani a kölcsönt, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, felajánlotta, hogy a pénz visszafizetése helyett a lány dolgozhatna neki. Svájcban, az út szélén. Vadászi játszotta az előadásban a főszereplő  húgát, aki még fiatalkorúként a nővére nevére vett fel autóhitelt, amit a szervizdíj miatt épp nem tudott befizetni, szóval ha nem virít helyette a nővére, akkor ő kerül bajba.

„Egy anya egy ilyen helyzetben azt nézi, van mit ennie a gyerekének, vagy nincs, és ha nincs, akkor nem moralizál, akkor nem azt számolgatja, mennyi kamatot kér az uzsorás, hanem azt mondja, ő legalább ad, ő legalább segít. Ez a végső érv. Azért adják meg végül a tartozást, mert akkor legközelebb is kérhetnek tőle. Ez teszi az egészet ördögi körré” – számol be az előadás készítése közben a helyi, fiatal résztvevőktől szerzett tapasztalatairól Takács Gábor, a budapesti Káva Kulturális Műhely vezetője. A Káva már régebb óta együttműködik a Parforummal, hogy ehhez hasonló projekteket hozzanak létre SajátSzínház néven: színházi és más művészi eszközökkel beszéljenek a hátrányos helyzetű közösségek mindennapi problémáiról. 2017-ben például Siklósbodonyban, egy 130-as lélekszámú, mindentől minden értelemben távol lévő, egyutcás faluban foglalkoztak azzal egy éven keresztül, milyen kilátásaik lehetnek a helyieknek a közmunkán kívül, mit lehet tenni ezek megvalósulásáért, és szóba állnak-e egyáltalán egymással a lakosok, romák és nem romák.

A Legalább nulláról kezdeni című előadás, amelyet egyszer adtak elő egy nyíregyházi, külvárosi művházban, szintén a helyiek saját sztorijaiból épült fel. „Témaként felmerült a munkavállalás, a nők helyzete a családban és a vállalkozásindítás, így végül a pénzt választottuk, mert abban egy kicsit mindegyik benne van” – mondja Oblath Márton szociológus, a projekt vezetője.

Érdekes volt, hogy a pénzről elsőre mindenkinek az adósság jutott eszébe

– teszi hozzá ehhez Makula Réka, a XXI. Századi Roma Nők Egyesülete alapító-vezetője: ők bonyolították le az előadást. „Itt van a vidéki városokban egy csomó tehetséges, az emberekkel kapcsolatban lévő szociális munkás, akik a kétezres évek nagy EU-s civil projektjeiben kaptak munkát” – magyarázza Oblath. „Ezeket ma már nem nagyon tartják fenn, úgyhogy kiseperték őket az önkormányzatok, de ők a megélhetést szolgáló munkájuk mellett azért dolgoznak tovább a közösségekben is. Csak hely kéne nekik: 

jó lenne, ha az önkormányzatok beengednék őket az EU-s pénzekből felhúzott, nagy, kongó művházakba.

A szereplők az ilyen-olyan egyesületi kötődéseik révén kerültek be az előadásba, és mindenféle, közvetve vagy közvetlenül a saját életükből származó történeteket hoztak lakáshitelről, bolti tartozásról, egymástól való kölcsönkérésről és végső esetben a kamatospénzről, amely szónak nincs más célja, mint valamivel jobban hangzóvá tenni azt, amit valójában jelent: az uzsorát. „Ehhez a témához mindenkinek volt hozzászólása” – mondja Makula. 

Ennek ellenére egyáltalán nem az volt a cél, hogy egyszerűen újra felmondják a 18 és 30 év közötti civilekkel, milyen rossz is az uzsora meg a szegénység. Az előadás létrejöttét a British Council támogatta, ők találták ki, hogy az úgynevezett fórumszínház eszközeit vessék be egy társadalmi kohéziót erősítő témában. A fórumszínház a brazil Augusto Boal nevéhez kötődik, az Elnyomottak Színháza létrehozójához, és a közönség beavatkozásával, aktív részvételével megvalósuló, úgynevezett részvételi színház egy speciális válfaja, amelynek az a lényege, hogy a nézők a valamilyen komoly problémával szembesülő főszereplő helyébe lépve próbálják meg jobbra fordítani az illető sorsát. (A részvételi színház más formái ennél általában nagyobb teret hagynak a beavatkozásra: bármilyen probléma akármilyen vizsgálata lehet a cél, nem csak a konkrét segítés és nem csak a főszereplővel kapcsolatban.)

Ez a gyakorlatban, ezen az estén azt jelentette, hogy a civilek először eljátszottak hat jelenetet egy családanya éppen totálisan szétcsúszó életéből, majd ugyanezeket a jeleneteket eljátszották újra, de már úgy, hogy bármelyik néző bármikor leállíthatta az előadást, hogy maga vegye át a főszerepet, és megmutassa, szerinte azt a helyzetet hogyan lehetett volna máshogy kezelni. Lehet máshogy beszélni az önkormányzatnál, amikor akadékoskodik az ügyintéző? Mit lehet mondani a férjnek, akinek derogál a közmunka, és inkább otthon ül? Amikor már látszólag nincs más megoldás, mint felhívni a helyi uzsorást, akkor tényleg nincs más út?

Meg kell mutatni a rabszolgatartók elnyomottságát is. Ha azt mutatjuk meg, hogy az uzsorás minden baj forrása, akkor meglincseli a közönség. Abból nem sok megoldás származna

– mondja Oblath Márton. „Egy igazságtalan rendszer akkor tud működni, ha mindenki érdekelt abban, hogy fenntartsa az elnyomást. Olyasmit, amit nem szívesen csinál, az ember akkor tesz meg mégis, ha ő is foglya épp annak az elnyomó mechanizmusnak, amelynek ő maga is az egyik látható figurája. Lehet úgy nézni, hogy aki kamatra ad pénzt, az másba valószínűleg nem tudna befektetni. Aki tisztán szeretne vállalkozni, az lehet, hogy nem lát olyan jogbiztonságot, amelyben hosszú távra elköteleződne. Aki nem hozza létre az átlátható jogszabályokat, az talán maga is zsarolható. A színház alkalmas arra, hogy megmutassunk ilyen összefüggéseket, és a közönség azon gondolkodjon, miért is tartunk fenn olyan környezetet, amelyben senki nem tud mozdulni semerre. És látja azt is, hogy az sem megoldás, hogy jön egy isteni közbeavatkozás, és hirtelen mindenki jó ember lesz, ha egyszer olyan intézményrendszert hoztunk össze, amelyben muszáj mindenkinek korrumpálódnia. Akkor nem elég jó embernek lenni.”

És a fórumszínház tényleg működik, azonnal, mintha mi sem lenne természetesebb: a helyi közönség azonnal bekapcsolódik az előadásba, és elképesztően sokféle megoldási javaslatot mondanak, és egyáltalán nemcsak praktikus dolgokban gondolkodnak (persze abban is: „Ha a férjem nem lenne hajlandó elmenni dolgozni, nyakonverném”), de érzelmekben is: az egyik néző arról beszél, az anyukának muszáj empatikusabbnak lennie a lányával, ha azt akarja, hogy átmenjen neki az üzenet, különben úgyis hiába mondja, csak az összeveszés lesz a vége. Csak ott bicsaklik meg a közös tudás, amikor már a behajtó jön: ezt a jelenetet senki nem állítja meg sehol azzal, hogy neki lenne jobb megoldása. „Addigra már mindegy. Kellett volna egy tökös apuka, és akkor el se jutnak idáig. Megalázó, hogy az asszonynak kell helyette tárgyalnia” – mondja valaki.

Arról Oblath is beszélt, milyen meghatározó tapasztalat volt számára az itteni munkában a családon belüli nemi szerepek kérdése, és hogy a „klasszikus” családmodellben tényleg szinte lehetetlen kitörni a szegénységből. Lakatos Melinda, aki a színpadon az anya lányát játszotta, azt mondja az előadás után, hogy az uzsorással tárgyalós jelenet így nem igazán elképzelhető. „Ahhoz kell egy társ, egy férfi, aki a kalapot hordja. A férfi a férfival tud kompromisszumot kötni; egy olyan ember, akinek tekintélye van, nem ül le ilyenekről nőkkel csevegni.”

Végül egyetlen olyan megoldási javaslat merül fel ebben a végső jelenetben, amivel a közönség többé-kevésbé egyet tud érteni. Az egyesületet vezető Makula Réka férje is az első sorban ül, ő áll fel és lép az előadásbeli pipogya férj szerepébe. És elkezd az uzsorás szívére beszélni: ő megváltozik, dolgozni fog, az egyébként rokon uzsorás legyen keresztapaként még inkább a család tagja, működjenek együtt. „Én ember leszek, legyél te is ember, fogadd el.” Takács Gábor egyfajta játékmesteri szerepben láthatóan hitetlenkedik, hogy ez a megoldás működhet, de a közönség hajthatatlan: igaz, 50 százaléknál erre sincs több esély, hogy bejön, de más verzió nem képzelhető el. „A verőembernek is van szíve”, mondják, Takács pedig tanácstalanul áll ez előtt: ahogy fogalmaz, egyfelől őrültségnek érzi, másfelől viszont valamiféle tiszteletreméltó, csodálatos naivitásnak is.

Az előadás rendezője, a szintén kávás Sereglei András az uzsora-témához még hozzáteszi: „Számomra a mai napig felfoghatatlan, hogy akinek semmije nincs, még annak szívják a vérét – ettől a hányinger kerülget. Egy szegény közösségen belül pont, hogy össze kéne fogni, ehelyett újra és újra kifosztják őket. Ez az egyik legsötétebb dolog a világon.” Az alkotók azt mondják, sokat kérdezgették a résztvevőket, tényleg hiteles-e, hogy az uzsorás rokonságban áll a kizsákmányolttal, és a saját családtagja torkán tapos, de egyértelműen azt mondták, hogy igen.

Egy ehhez hasonló előadás persze nyilvánvalóan nem tudja megoldani az alapproblémát, mert az túlságosan egyszerű: nincs pénz. Sokkal inkább arról van szó, hogy a résztvevők és a nézők végiggondolják, lehet-e valamit a megszokotthoz képest máshogyan csinálni. „Végigjárjuk az utat, és megnézzük, miféle lehetőségek vannak. Aztán persze kiderülhet akár az is, hogy itt, Nyíregyházán nem lehet élni, de legalább végignéztük a folyamatokat” – mondja Oblath Márton, és elmeséli, hogy az első parforumos–kávás előadás, a romák iskolai szegregációját vizsgáló A hiányzó padtárs után volt szereplő, aki úgy döntött, budapesti magániskolába adja a gyerekét, de ez sem volt megoldás, mert képtelen volt anyagilag fenntartani. Végül a szereplők közül azóta négyen már Birminghamben élnek. De van más példa is, például a siklósbodonyi Somogyi Gina a polgármester feleségeként olyannyira magába szívta a Kávával tanultakat, hogy azóta folyamatosan a helyi fiatalokkal foglalkozik különféle művészeti módszerekkel. A kilátásaikat vizsgáló legelső, egy éven át tartó projekt után egy évvel újabb előadást hoztak létre, amelyben a saját jövőképüket és vágyaikat állították szembe a realitással, ezzel pedig sokat utaznak is, hogy a környékbeliekkel, a más körülmények között élőkkel is kommunikáljanak a témáról.

Az előadással mindazonáltal még nem ért véget a projekt: ha a British Council továbbra is nyújt  támogatást, a csapat tovább dolgozik együtt, kutatásokat végeznek majd a saját ismerőseik körében a témáról, de színházi előadás is készülhet még. Takács Gábor azt mondja: „Az biztos, hogy a fórumszínház hatásos módszer, mert abban a pillanatban mindenki a megoldásokon gondolkodik. Ha valaki is úgy érzi bármelyik ponton, hogy ez jó gondolat, ezt kipróbálnám, és másnap mondjuk máshogy beszél az ügyintézővel, akkor az nekem már megérte.” Hasonlót fogalmaz meg Sereglei András is: 

Ebben a beletörődő országban mindig csak a hallgatólagos bólogatás megy, hogy hát igen, így megy ez, mindig is így ment.

Ha egy ilyen országban csak pár ember elkezd agyalni azon, hogy hogyan is lehetne máshogy, akkor már nem keltünk fel hiába.”

(Borító- és címlapkép: Németh Dániel / Fórumszínház)

Ne maradjon le semmiről!

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.